A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
OATÖDE A _ PAUMZEtEA A történet egy kicsit mesébe illő — bár nem tudom, a legkisebb fiúról szól-e valójában. De amikor ez a fiú kicsi volt, úgy tíz-tizenkét esztendős, akkor egyszer a budapesti rokonoknál csodát látott. A csoda abból állt, hogy fémet öntöttek. No persze nem szilveszteri ólomöntés volt. A rokon nagybácsi egy iparművészeti szövetkezet megrendelésére különféle fémöntvényeket készített — házilag, amolyan bedolgozói formában. Azt a kisfiút Boráros Jóskának hívták. Ma huszonnyolc éves, somorjai (Őamorín) lakos, aki a városhoz tartozó Tejfalu legszélén öntödét nyitott. Igaz, a kapu rendszerint zárva van, mert nem mindenki szereti, ha a munkáját megzavarják, azonkívül pedig van bőven rendelése. Munkáltatója, az ÚLUV, a népművészeti és kézműipari cikkeket forgalmazó kereskedelmi vállalat, melynek munkatársai javarészt szerződéses, bedolgozói formában készítenek népművészeti tárgyakat, legyen az festett tojás, népi faragás, hímzett párna, vagy akár rézcsengettyű. — Engem a legelső élmény nyűgözött le — meséli amikor megláttam, hogy a fém megolvad, folyik, formákba idomul. Mert addig nem tudtam, hogyan készül egy kilincs, egy harang, egy érme. És nem is gondoltam rá. Ezért ejtett rabul e tapasztalat egyszerűsége és nagyszerűsége. Ott helyben elhatároztam, hogy én is fémöntö leszek. Később soha, egyetlen napra sem hagyott bennem alább e szándék, csakhogy mifelénk nem lévén ércbányászat, öntödék sincsenek. Meg aztán engem egyébként is nem a fürdőkád - öntés vonzott, hanem a mesterség egy művészibb, finomabb fokozata, tulajdonképpen az, amit végül is művelek. Ennek ellenére úgy alakult, hogy elektrotechnikai középiskolát végeztem, de a szerencse nekem kedvezett, mert akkortájt ismerkedtem még leendő sógorommal, aki szobrász, és a műtermében sokat kísérletezett fémöntéssel. Bevallottam neki, mit láttam ón hajdan a pesti rokonoknál, s milyert elhatározás született meg akkor bennem. Ezt követően a Szlovák Műszaki Főiskolára, a metalurgiai tanszék kísérleti és gyakorlóöntödéjébe kerültem dolgozni, s akkor már éreztem, sínen vagyok. Mondhatom, amit tudok a szakmából, annak jelentős részét ott sajátítottam el, de nincs okom lebecsülni azokat a tapasztalatokat sem, amelyeket az önállóan végzett munkám, azt is mondhatnám: kísérleteim során szereztem. Sikereket és kudarcokat beleértve, mert mindkettőből egyformán tanul az ember. A tejfalui öntöde öt helyiségből áll. Falai kivül-belül fehérek. Ami mindenkinek azonnal feltűnik, az a rend. Szűkszavú embernek látom a mestert, nehezen indul a beszélgetés, azért az elején inkább csak nézem, ahogy dolgozik. A mozdulatok begyakoroltnak, a szerszámkezelés magabiztosnak látszik, s elevenen demonstrálódik annak észszerűsége, hogy mit is szolgál a rend. Leld meg a szerszámot behunyt szemmel is! Hogy meglelhesd, használat után mindig a helyére tedd! Nehéz munkának látszik, de ahogy csinálja, mégsem fárasztónak, mert a mozdulatok letagadhatatlanul árulják el, hogy örömét leli benne. A legelső helyiségben vagyunk, ahol mint száradó vályogok, oszlopokban állnak az öntőformák. A sarokban kupacnyi formázóhomok, a másik sarokban hideg kemence, az ablaknál munkapad. Szék nincs, leülni nincs hová. A szomszédos helyiségben egy süllyesztett kemence áll, gyomrában izzik a koksz és a parázs közepében öntőtégely fészkel, olvad benne a bronzötvözet. Az épület hátsó traktusából egy ember jön elő. Bodó Sándornak hívják, és a következők derülnek ki róla: ötvenedik esztendejéhez közelít, négy évvel ezelőtt felmondta az állását, azóta itt. Boráros társaként dolgozik. Mert ugyanúgy járt ő is, mint Jóska kiskorában. — Megláttam és belebolondultam ebbe a munkába. Jól fizető, tisztes munkahelyem volt a Slovnaftban, ahol a magamfajta rendszerető embernek még a műszakozás is kedvezett. Aztán egyszer idetévedtem, lassacskán pedig elkezdtem segíteni a Józsinak, aztán már azon kaptam magam, hogy minden szabadidőmét itt töltöm. Telt az idő és egyszercsak bizonyossá vált, hogy másra sem gondolok, csak erre a munkára. Dönteni kellett, és én döntöttem. Társultunk. Akkor még itt egy roskatag házikó állt csupán, abban volt a műhely. Aztán lebontottuk és felépítettük ezt, ni. Tulajdonképpen ketten. Én nem szeretem a nagy szavakat, de azt kell mondanom, soha ilyen boldog még nem voltam, mert bolondja vagyok ennek a munkának, azonkívül anyagilag sem járok rosszul. Higgye el, hétvégeken, vasárnap reggel már nem férek a bőrömbe, ki kell jönnöm. Ki is jövök és dolgozom. Tavaly megbeszéltük, hogy karácsonytól az újesztendő első munkanapjáig pihenőt tartunk. És tudja mi történt? Karácsony harmadik napján, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, itt találtunk egymásra, merthogy mindketten kijöttünk dolgozni. Hát így vagyunk. Boráros József önt és formáz. Bodó Sándor pedig a durva öntvényeket dolgozza meg. Mar, csiszol, reszel, fényesít, az ő keze alól már késztermékek kerülnek ki. Zömmel rézcsengettyüket készítenek, olyanokat, amilyenek hajdan a szánok elé fogott lovak szerszámján csilingeltek, kosok és vezérbikák nyakán csengették a prímet, magasan a kolompok mély tónusa fölött. De régen ilyen csengettyű szólt a fagylaltos biciklijén is ... Csengettyűt önteni nem könnyű. így aztán, aki ezt tudja, az plakettet, szobrot is tud önteni. Nem véletlen, hogy jómagam is Nagy János szobrászművésztől hallottam először, hogy él Tejfalun ... Darázs Rozália szépséges plakettjeit csodálva megint csak azt hallottam, hogy Borároséknál készültek a plakettek bronzmásolatai. így vetődtem hát ide. Eltelt a délelőtt. A két férfi ebédhordóban ételt melegít. Az egyikük bablevest és töltött paprikát hozott magával, a másik sertéspörköltet. Közösen fogyasztják el. Miközben esznek és én kávét szürcsölgetek arra gondolok, milyen kiegyensúlyozott ez a két ember. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a természetükből fakad ez a nyugalom, ez a munkaszeretet, hanem az a körülmény is magyarázza, hogy amit csinálnak, azt a legnagyobb szeretettel csinálják, miközben talán még arra sem gondoltak soha, hogy mik is ők tulajdonképpen? Népművészek? Mesteremberek? Nem gondoltak rá, mert nem ez a lényeg, hanem a munka öröme. És nem tudom, vajon gondoltak-e már arra, hogy utolsó mohikánjai ők a kézműveseknek, akiknek hiányát a mai emfjer leggyakrabban akkor érzi, ha a kezébe vesz egy-egy szériában összecsapott tárgyat, és a tárgy füle, nyele a kezében marad . .. ... a nosztalgiáért pedig elnézést kell kérjek. KESZELI FERENC 5
