A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
Elrakom a paradicsomot A virágokat nagyon szeretem A langy napsütésben hosszú fénylő selyemszálon pókok utaznak: ökömyál úszik előttem a levegőben. A fák ágain levelek sustorognak: búcsúznak egymástól. Itt az ősz, mondják, menni kell... A völgyhajlatba bújtatott portát csupán a dombhát felöl zárja kiszolgált szőlőkarókból tákolt léckerítés. A gyepes udvar előtt, bokor rejtekében búvó őrhelyéről láncra parancsolt korcs kutya sündörög elő. A lábamhoz törleszkedik. Sunyi a pillantása, félek, belém talál marni. — Jöjjön csak bátran! — kiált ráírt az egyik földig hajló almafa alól a szikár, csontos-inas háziasszony —, gyáva jószág nagyon. Nem is tudom, miért tartom, hisz hasznát nem veszem. Ha vaddisznó csatangol a közelben, vagy baromfihúsra éhes róka téved az udvarba, bekotródik a konyhába, egyenesen az ágy alá iszkol. Aztán ott vinynyog. reszket az istenadta! Ha nem szeretné annyira az unokám, régen túladtam volna rajta. Meg aztán — jön közelebb és kezet nyújt —, legalább van kihez szólnom, kivel beszélnem egész nap. Zománcozott ütött-kopott vödrét a földre engedi. Piros-mosolygós hullott almát szedett épp. — Muszáj összekapkodnom — magyarázza —, a pulykáim hamar megvámolnák valamennyit. A gyerekek pedig nagyon szeretik. Meg aztán, jómagam is elrágcsálok egyetegyet belőle esténként. Bálint Lajosné a hatvanhatodik esztendejét tapossa, születése óta tanyán él. Nyolcadik éve teljesen egyedül lakik. Özvegyaszszony. A tornácra telepedünk. Messzire ellátni. A hegyoldal verőfényben fürdik. — Még drága nagyapám építette a házat — fog a mesélésbe Ilonka néni. — Vízimolnár volt a magasmajtényi völgyben, hát nem csoda, ha munka után, meg öreg napjaira száraz vidékre vágyott. Ezért fogott itt, a hegyek karéjában építkezésbe. Igaz, akkortájt sokan laktak errefelé. Mostanság már csupán a Határmezsgye egyetlen portája lakott: özvegy Bálint Lajosné a százesztendős ház tulajdonosa. Édesanyja bárók, grófok cselédjeként teremtette elő számára a ruhát, a betévő falatot. Erdő volt a játszótere, mezei állatok a pajtásai. Iskolába hat esztendőn át az öt kilométerre fekvő Kőkeszibe (Kamenné Kosihy) járt. Sokszor úttalan utakon, s mindig gyalogosan ment. Amikor lábszárig ért a hó, a felnőttek teknőbe ültették, úgy szánkáztatták le őket Györki (Durkovce) határáig. Vagy a férfiemberek nyomot törtek előttük hajnalok hajnalán. Pici kora óta rengeteget dolgozott. Az iskolából hazaérve libákra ügyelt, tehénre vigyázott, s tizennégy éves sem volt még, amikor már a nagygazdák földjén a markot szedte nagyapja után. A konyhába tessékel. A „tiszta szobából” fényképeket hoz elő. S nem fogy ki a szóból. — Alig múltam tizennyolc esztendős, amikor férjet találtam magamnak. Bálban ismerkedtünk meg, gyorsan egymásba habarodtunk. Vasárnaponként kijárt ide hozzám az én Lajosom. Alaposan megizzadt, mire megérkezett. És nem győzött dohogni: „lluskám — kérielt —, toljuk kicsit közelebb a házat a faluhoz." De én hajthatatlan maradtam. Itt születtem, nevelkedtem, ez az én világom. Költözz te ide, mihozzánk. — November hetedikén volt az esküvőnk. Előző éjjel esett. Térdig sáros lett a násznép, mire felkaptattak a lakodalmas házhoz. Az asztalon táskarádió áll, a régimódi konyhaszekrény tetején pedig modern, hordozható televízió kuksol. A villanyt saját áramtelep szolgáltatja. Két gyermekük született. László is, Teréz is Zsélyben (Zelovce) laknak. Ilonka nénit öt unokával ajándékozták meg. Az udvaron jókora kondérban krumpli rotyog. Bálintné gallyat vet a tűzre. — Hallja a hízót? — kérdezi felém fordulva. — Majd szétveri az ólat, orrába csaphatott a pára, enne, megéhezett. Nem ér rá unatkozni, holott nem hajtja, nógatja a munkára senki. — A paradicsomot el kell raknom, az alma szedésre érett, a méhest is illenék elkészíteni télre. Azt sem tudom — sorolja —, mihez kezdjek nagy hirtelenében. Az unokámnak — mutatja büszkén — homokot hozattam a faluból, hogy legyen hol játszania. Fellépkedünk a dombhátra. Ilonka néni körbepillant. — Az idén — nyugtázza — különösen szép az erdő, szinte minden nap más színben pompázik, ragyog. Hajnaltól estig pedig százféle madár trillázik, csacsog, perel egymással a fákon, a szőlőtőkék között, a fűben, vagy a sárgult kukoricaszárakon. Gazdag ember vagyok. Enyém a mező, meg az erdő illata, a vidék csendje, békéje, nyugalma. Reggelente, amikor a fűszálakon harmatcsepp csillan, azt hiszem, igazgyöngyön lépkedek. Kakasszóra ébred, aztán — míg öltözik — rádióján híreket, zenét hallgat. Majd dolgára indul. Bevásárolni valamelyik gyermeke személyautóján jár. A postát a falubéliek, ha háza felé visz az útjuk, kihozzák neki. Rikácsoló pulykasereg fut az udvarba. Megszomjaztak, Ilonka néni már ismeri a szokásukat. Mer nekik két-három vödör vizet a pléhvályúba. — A kutat is az urammal ketten ástuk — bök irányába —, tizenöt méter mély, jóízű a vize nagyon. Eleinte különcnek, tartották a gyürkiek, de már megszokta a falu, hogy egyedül él a tanyán. — A gyerekeim hívnak magukhoz — mondja —. de én csak itt érzem jól magam. A háború alatt két szovjet katona lakott nála néhány napig. Jobbnál jobb ételeket főzött nekik. Mert a konyhaművészet minden fortélyát ismeri, a jeles szakácsnő hírében álló édesanyjától leste el a sütés-főzés tudományát. Szikrázó téli hajnalokon őzek is betévednek az udvarába. Ilonka néni összegyűjtött töppedt almával kínálja őket. Elbúcsúzom, nyugszik a nap. A kertben őszirózsák pompáznak, a tornácon, a kert tövében muskátli illatozik. Autó gördül a ház elé. Leánya és annak családja érkezett meg. Látogatóba jöttek, segíteni anyunak ezt-azt. Majd mindennapos vendégek. ZOLCZER LÁSZLÓ A szerző felvételei ! * 4
