A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-07 / 45. szám
termesztettek, amit a vásárokon értékesítettek. Ugyancsak a vásárokon értékesítették az állatfelesleget is. Lényegében ez volt a gazdák két legfontosabb jövedelemforrása. A negyvenöt utáni időkben annyi volt a változás, hogy a háború által tönkretett gazdaságokban a megcsappant állatállomány s a kizsarolt földek miatt nemigen volt mit eladni. Ebből az következett, hogy a paraszti világ igencsak szűkösen élt. Vajányiék sem tartoztak a kivétel közé. Ez nem csupán gazdasági, hanem emberi vonatkozásban is érvényes volt. — Ha végiggondolom az életem sorát, s mostanában akad időm erre is — mondja Laci bácsi —, akkor odajutok, hogy minden szempontból a háborút követő évek voltak a legnehezebbek a számomra. S ha megkérdezed, hogy miért, arra az a válaszom, hogy azért, mert nem láttam azt, hogy hogyan lesz tovább, nem láttam a kiutat. — Most akkor inkább azt kérdezem meg, hogy mi volt életében a legszebb? Ha volt, mi volt az? — Volt, s van is. Mert az életünk úgy teljes, hogy van benne sötétség, meg fényesség is. Gond, meg öröm együtt adja az egészet. Úgy jó, ha több az öröm, a szépség. S nekem abból is jutott. Ilyen öröm, hogy a gyermekeim révbe értek, hogy a négy unokám egészséges, s hogy jól megvannak. A közösségben végzett munkából is maradt sok minden, amire szívesen emlékezem. Többek között, amikor azok, akik egykor a szövetkezet ellen voltak, később eljöttek utánam, s azt mondták, nekem lett igazam, megérte végigcsinálni.. . Aztán van még egy különlegesen kedves emlékem-élményem. Elmondom, mert az ilyesmi nem esik meg gyakran. Már régen szövetkezeti elnök voltam, amikor felismertem azt az egyszerű tényt, hogy csak a tapasztalatokra hagyatkozva sokáig nem tudok helytállni. Szükségem volt szakismereteim kiegészítésére, az elméleti ismeretek gyarapítására. Ezért beiratkoztam a Szepsi Mezőgazdasági Szakközépiskolába. Persze, nem ez az érdekes, hanem az, hogy egy napon érettségiztem a lányommal: ö Losoncon, én Szepsiben ... — Ha már szóba került a szövetkezet, a szövetkezetesítés, kiváncsi volnék arra is, hogy Laci bácsi hogyan került oda? Egyáltalán hogy került a közélet, a politika közelébe, majd később a legmagasabb párt- és állami szervekbe ? — Elég messzire kell menni, ha a gyökereit akarjuk megtalálni. A régi falu hagyomá-' nyainái kell kezdeni, azzal, hogy régen nálunk szinte kötelező volt, hogy a rokonok, ismerősök esténként meglátogatták egymást. Az asszonyok fontak, a férfiak meg beszélgettek, meséltek, politizáltak. Ilyenkor mi gyerekek rendszerint az öregek beszélgetését hallgattuk. Apám például gyakran mesélt az oroszországi eseményekről, arról, hogy ott a parasztok mit akarnak. Ez a téma sokszor előkerült a későbbiek során is. Úgy érzem, hogy ezek a beszélgetések, de nemcsak ezek alakították ki bennem a közösségi gondolkodást, a közösség iránti érzékenységemet és felelősségtudatomat is. A föld új, másféle birtokbavételének a gondolatát is a többi között. A magam számára nincs más magyarázat ha ezen gondolkodom. Mindehhez azt is illik hozzá tehni, hogy Vajányi László 1948-ban tagja lett a CSKP- nak, s az is idetartozik, hogy Buzitán ekkor a pártszervezetnek már több, mint száz tagja volt. Két évvel később Laci bácsit megválasztották a hnb elnökévé. Tulajdonképpen akkor és itt kezdődött számára a közéleti munka, amely máig sem szűnt meg. Abban az időben a Jednota fogyasztási szövetkezet alkalmazottja, majd az egyik részlegének az elnöke. Később pártiskolára küldték, s amiVajányi László tói, s ezen a területen kezdtem a gazdálkodást. — Hogyan? — Ahogy az öregektől láttam-tanultam, meg a magam kárán okulva. Úgy a leggyakrabban. — Mi szeretett volna lenni gyerekkorában? — Anyám mindenáron azt akarta, hogy tanuljak, szeretett volna papot nevelni belőlem. De én akkor éreztem magam a legboldogabbnak, ha megfoghattam az ekeszarvát. Tizenhárom évesen már egyedül szántottam ... Mindebből, gondolom, egyértelműen kitűnik, hogy a földet szerettem, s hogy semmi más nem akartam lenni csak jó gazdája a földnek, a sajátoménak. A történelem, a sorsfordulók a későbbiekben úgy hozták, hogy Vajányi László necsak a saját földjén legyen jó gazda, hanem egy nagyobb közösség gondját is magára vegye. Pesze, a harmincas években ez még igen távoli jövőnek számított, sőt nem is számított annak úgy. ahogy mi azt ma tudjuk. Mert előbb jött a háború pokoljárása. Negyvenháromban Vajányi Lászlót is behívták katonának, de mint családfenntartót a kiképzés után le is szerelték. Persze csak pár hónapnyi időre, mert a következő év februárjában már Lengyelországban masírozik egy sebesülés felé ... A háború utolsó évében megjárja Németországot is; 1945 nyarán kerül haza Linzből. — A fiatalságot, a legényidőt elvitte a háború. — El, méghozzá mindenestül. Mielőtt a frontra kerültem volna, már együtt jártunk a feleségemmel, így .amikor a fogságból megjöttem össze is házasodtunk. — Nehéz idők jártak akkor errefelé. — Azok. S nekem, pontosabban nekünk akkor kellett mindent újrakezdeni. Mivel a feleségem is hozott valamennyi földet a házasságba, már nem kellett bérelt földön dolgoznom, gazdálkodhattunk volna a magunkén is ... Itt Buzitán, de a csereháti falvakban általában a gazdálkodás rendje lényegében a háború után sem változott meg mindjárt. A megművelt földeken javarészt gabonafélét kor ezt befejezte, a járási pártbizottság apparátusába került Szepsibe. Ekkor 1958-at írtak, s a csereháti falvak nagyobbik felében már megalakultak a szövetkezetek. — Buzitán a szövetkezet 1956-ban alakult meg — mondja Vajányi László. — Az első belépési nyilatkozatot én írtam alá. »— Milyen érzés lemondani a földről, az állatokról, mindarról, amit korábban megszerzett, s ami egykor a legfontosabbnak számított a falusi ember életében? — Nagy volt a bizonytalanság, mert gyakorlatilag semmi bizonyosat nem tudtunk arról, hogy mire vállalkozunk. Az akkor már meglévő szövetkezetek nem sok jóval biztattak. A havi fizetés, ha volt, alig haladta meg a 250—300 koronát némelyikben. Ezen túl én azt is tapasztaltam, hogy nagyon megromlott az emberek közti viszony, s igen lesüllyedt a munkaerkölcs. Előfordult, hogy a keresztekbe rakott búza kint rohadt a földeken, ami korábban elképzelhetetlen lett volna a mi környékünkön. Ennek ellenére én abban a meggyőződésben éltem, hogy ezt az állapotot meg lehet változtatni, hogy a helyzet jóra fordítható. Csak azt nem szerettem, hogy több helyen a gazdákat kényszerítették arra, hogy belépjenek a szövetkezetbe. Én úgy véltem, hogy az idő majd meggyőzi a kívülmaradókat, s akkor önként vállalják a közös munkát. Az önkéntességet láttam a helyes módszernek. S ennek az eredményei a későbbiekben be is bizonyosodtak. — Végülis hogyan lett a buzitai szövetkezet elnöke? — Azzal kezdem, hogy Buzíta 1958-ban szövetkezeti falu lett. Ekkor én az előkészítő bizottság elnökeként vettem részt a szervezésben. Első elnöknek Kmeczkó Mihályt választotta a tagság. Én 1961-ben lettem elnök, de csak egy ideig, mert nemsokára ismét vissza kellett mennem a járási pártbizottságra dolgozni. Öt évvel később, 1966- ban lettem ismét a szövetkezet elnöke ... — S tartott ez tavalyig, amíg nyugdíjba nem ment. — Igen — mondja derűsen — eljött az ideje a pihenésnek. Mindehhez azért van még némi hozzátennivaló, ha erről itt a diófa árnyékában nem is beszéltünk. Az, hogy Vajányi László 1968 óta tagja az SZLKP KB revíziós bizottságának; hogy 1967 óta az SZNT képviselője, ahol a pénzügyi és tervbizottságban tevékenykedik, s egyben annak pártcsoportelnöke is; hogy évek óta aktív tagja a Csemadok KB plénumának, s a Kassa-vidéki JB elnökségének. S arról sem esett szó a délutáni beszélgetés során, hogy két állami kitüntetéssel becsülték meg eddig Vajány László munkáját az elmúlt évek során. 1969-ben Az építésben szerzett érdemekért, 1983-bani pedig a Munkaérdemrendet adományozták neki. Ez még hozzátartozott Vajányi László portréjához. Mint egykor az ekeszarv, a bérelt földek, az első belépési nyilatkozat, a tanulás, a hétköznapok munkája, vagy mint szépségével és derűjével ez a mai délután, amelyben már csak egyetlen kérdésem maradt: — Mit tart a legfontosabbnak az életben? — Mindig úgy gondolkodtam, hogy legyenek elérhető céljaim. Ha egyet elértem, újat tűztem magam elé. Soha nem szerettem csak az „adott körülmények között" gondolkodni. Vagyis két dolgot tartok fontosnak az életben: a munkát és önmagunk megőrzését. Gál Sándor (A szerző felvételei) 13
