A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-07 / 45. szám
LOVICSEK BÉLA 19. Gábor mennyezetig érő karácsonyfát állított, feldíszítette, teleaggatta villanyégővel, s csak akkor szólt Katalinnak, amikor már teljesen elkészült vele. Katalin kissé megnyíló szájjal, álmélkodva nézte a felöltöztetett fát, aztán szelesen Gábor nyakába ugrott és összevissza csókolta. — Arany ember vagy, nagyon szeretlek! A fiatalok otthonának a megtekintésére Istvánék is eljöttek. Most már Cseresnének is csillogott a szeme, boldognak látszott. De boldognak látszott Katalin anyja is, bár benne ott fészkelödött a kétkedés kisördöge: vajon meddig fog tartani ez a gyanúsan nagy öröm és boldogság!? Gábor a szemével csapott István felé jelezvén, hogy menjen utána a dolgozószobába. Az állólámpa hangulatos fényénél Gábor telitöltött két poharat. — Hát. Pista, légy üdvözölve a szentélyemben! — Valóban szentély ez, Gabikám!... Olyan hangulata van, hogy csak úgy hemzsegnek itt a szebbnél szebb gondolatok a levegőben, csak nyakon kell csípni őket és papírra vetni. Remek, igazán tetszik! — Valóban? — Valóban, és szívből örülök neki. — Én is... Madarat lehetne fogatni velem. — Elhiszem... — mondta István, s a könyvespolcra tekintett. — Eléggé foghíjas még. Ahhoz, hogy teljesen megteljen, legalább ötvenezer korona kellene. Egyszerre persze mindent nem lehet... No, majd én is besegítek — mosolyodon el István. — Ugye egy Írónak szüksége van lexikonokra, értelmező szótárra, s ezek bizony nem filléres dolgok... Jött a két örömapa. — Itt vagytok, szökevények? — kérdezte Cseres András, üveget s poharat tartva a kezében. — Se szó, se beszéd, egyszerűen csak úgy fogjuk magunkat és lelépünk!? — Teletöltötte a poharakat. — Egészségünkre!... Szervusz, nászuram! Ittak és leültek. Emlékidézö percek következtek. Cseres András elemében volt. Felbuzogtak az emlékei, mint a búvópatak vize, amikor a mélyből a felszínre tör. Beszélt a gyerekkoráról, ami ugyan nagyon sanyarú volt, mégis szép, beszélt az ifjúságáról, melyet derékon tört és meggyalázott a háború. Felidézte a frontot, a poklok poklát, a hadifogságot, küzdelmét az életben maradásért, a hazavágyódását, ami végül is beteljesült. Felemlítette a háború utáni nehéz éveket, az első nagy szerelmét és a párválasztást. Fejét csóválva felnevetett: — Közelgett az esküvő napja, vőlegényruha meg sehol. Most aztán mi legyen ?... Jött a nagynéném a leleményességével, majd ő kihajtja, mondta, ha a fél országot kell bejárni utána,' akkor is lesz, biztatott. És kihajtotta. Angolszövetből készült, úriszabó műhelyéből került ki. Mintha rámöntötték volna ... Feszítettem benne az esküvőn, hót még a fényképésznél! Arasznyit nőttem, mikor az idős mester, furcsán bujkáló fényekkel a szemében dicsért: remek szabású az öltönye, fiatal barátom, mondta ... Csak jónéhány évvel később tudtam meg, hogy a nagynéném a fényképésztől kérte kölcsön a vőlegényruhót... Érdekes módon nem szégyenkeztem miatta, inkább jót nevettem rajta ... — Cseres András elhallgatott. Újra töltötte a poharakat s rágyújtott, majd folytatta. — Ha igy körülnézek a lakásotokban és látom arcotokon a boldog mosolyt, akaratlanul is a saját ifjúságom jut eszembe, ami összehasonlítási alapul szolgál: honnan indultam én, indultunk mi, milliók, s honnan indultok ti, mai fiatalok ... Nem akarok én itt most vezércikk ízű szólamokat hangoztatni, de azért jó, ha ezekről a dolgokról soha nem feledkeztek meg, Gabi fiam. S hogy miért?... Ha olykor-olykor netán szorult helyzetbe kerültök, legyen erőtök szembenézni a nehézségekkel, s higgyjetek abban, hogy minden nehézség leküzdhető!... Nászuram csak a pohár szélét nyalogatja, mint a szégyenlős menyasszony. — A gyomrom, nászuram! — szabadkozott Szabó. — Vigyáznom kell az italozással. — Én sem fürdők italban, de azért néhanéha elfogyasztok valamicskét. — Cseres András váratlanul felnevetett. — Életemben egyetlenegyszer voltam igazán részeg, mégpedig suhanc koromban, amikor keresztapát kellett fogadni a kocsmában. Nem akartam lemaradni az italozásban, aminek aztán az lett a következménye.'hogy az asztal alatt ébredtem föl, de még akkor is hármat láttam a kocsmárosból. — Erről sosem beszéltél, apu! — csipkelődött Gábor. — Nem kell mindent a gyerekek orrára kötni, igaz-e, nászuram?!... Cseres András gondolt egyet, felállt és az íróasztalhoz ült. Papírt húzott a gépbe, s boszorkányos gyorsasággal írt, hogy kipróbálja a gépet. — Jó lesz ez a masina, fiam, szépek a betűi... Hanem gyerünk az asszonyokhoz, mert lesz mit hallgatnunk. Hamar meg tudnak ám sértődni! — Kifelé indult, nyomában a többiekkel. Amint kiderült, nem nagyon hiányoztak az asszonyoknak, hacsak Gábor nem hiányzott Katalinnak. Nyomban melléült és hozzábújt: — Soha nem volt még ilyen szép karácsonyom, Gabikám. Nagyon boldog vagyok — suttogta. — Én sem érzem magam rosszul... Az idő szaladt, jócskán elmúlt már éjfél, amikor a társaság készülődött az elmenéshez. Mielőtt azonban elmentek volna, Katalin apja nagy hangon bejelentette: — Szilveszterezni pedig nálunk fogunk! Ezennel mindenkit szeretettel meghívok! — Köszönjük szépen a meghívást! — mondta Cseres István. — Sajnos mi nem tudunk eljönni, egyrészt túl sokat csavarogtunk az utóbbi időben, másrészt pedig nem a kertek alatt lakunk. Hanem búcsúzóul szívesen iszom még egy pohárkával, hiszen holnap István napja vagyon! Általános koccintgatás. ölelgetés és csókolózás után — persze a jókívánságok sem hiányoztak —, elmentek a vendégek. Csak a nagy csendesség maradt utánuk. ELMÚLTAK az ünnepek, el a szilveszter is, s következtek a szürke hétköznapok. Hétvégéken Gáborék felváltva jártak a szülőkhöz kosztra, egyszer Szabóékhoz, egyszer Cseresékhez. Az igazat megvallva, Gábor csak a hétvégéken evett jóizűt s kedvére valót, mert csakhamar kiderült, hogy Katalin egyáltalán nem tud főzni. Nem baj. majd megtanul. biztatta magát Gábor, de bizony évek múltán sem tanult meg. — Nem szentírás a főzés, meg lehet tanulni, csak akarni kell — szokta mondogatni Katalinnak, de hiába. — Nem megy, Gabikám, nem és nem megy ... Mit csináljak, ha annyira utálom a konyhát!? ' Gábor ráhagyta: majd csak lesz valahogy. Egyszer talán megváltozik, s megjön a kedve. Múltak a napok, a hetek, de semmi változás nem történt, hacsak az nem, hogy Gábor megszállottként írta a kisebb-nagyobb karcolatait és novelláit, melyeket mind leközöltek a különböző lapokban, folyóiratokban. Közben befejezte a drámáját is. Egész éjszakákat átdolgozott. Nem is értette, honnan, miből az ereje, hiszen a munkahelyén is helyt kellett állni, a beosztása és a munkája szintén egész embert követelt, s ő mégsem lankadt, pillanatnyi szünetet sem engedélyezett magának. Március közepe táján azzal fogadta Katalin, hogy állapotos. Gábor megörült a hímek, megörültek a szülők is. — Most aztán vigyázz magadra! — figyelmeztette Gábor jószándékú féltéssel Katalint. — Vigyázok, kedves... Közben Gábor abbahagyta az egyetemet, elvégre iró akar lenni, nem pedig villamosmérnök, s különben sem osztódhat százfelé. Az egyik lapban pályázati felhíváson akadt meg a szeme, miszerint új drámai művek megírására hívták fel az írók figyelmét. Gondolt egy merészet és beküldte a darabját. Elvégre nem veszíthet semmit. Legalább megmérettetik. Egyik este Katalin duzzogva fogadta: — Nem is örülsz, hogy apa leszel.- — Honnan veszed? — Látom én rajtad. — Rosszul, látod, nyuszikám — felelte Gábor. — Igenis örülök, s ha szárnyam volna, még röpködnék is. — Ha tényleg igy van ... — így hát. miért lenne másképp!? Katalin cigánykodva bújt Gáborhoz, ujjával az álla közepén lévő gödröcske körül körözött: — Te mit szeretnél? — Mindegy, csak egészséges legyen. — Nem haragszol meg rám, ha lányt szülök? — Ugyan ne butáskodj, Katalin! Fiunk már van, miért ne lehetne lányunk is?... Éhes vagyok, főztél valamit? — Mindig a gyomrodon töröd a fejed, mikor ilyesmiket kérdezek tőled. — Azon hát, ha egyszer éhes vagyok. Mit főztél ? — Szörnyű ember vagy!... Virsli tormával jó lesz? Friss, és sör is van a hűtőben. — Jó lesz, jó lesz, jó hát, ha nincs más — mormogta Gábor az orra alatt, s mintha felhő telepedett volna a homlokára. — Mindig csak virsli, szalámi, tojás, virsli, sza ... — Menj a vendéglőbe és vacsorázz be kedvedre. — Szórjam a pénzt potyára, mi? — Szaladj fel anyádhoz, ott mindig van főtt étel. — Igen, ott mindig volt, van és lesz is, amíg mozdítani bírja a kezét — mondta Gábor lassan, kihangsúlyozva minden szót. — Hogy oda ne rohanjak! Ősszel hirdették ki a pályázat eredményét. Cseres Gábor első díjat, azaz tízezer koronát nyert. El sem akarta hinni. Mintha csak álmodta volna az egészet. Az első meleghangú gratulációt Istvántól kapta, aztán meg a szüleitől. — Csak igy tovább, fiam! — mondta az apja. . — Nagyon örülök és nagyon boldog vagyok, Gabikám — mondta Cseresné és sírva 14
