A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-07 / 45. szám
Töprengések és vallomások Irodalmi konfrontációk — ez az alcíme annak az érdekes, minden szokványtól eltérő könyvnek, amely a fenti szlovákul: Úvahy a vyznania) címmel Rudolf Chmel összeállításában jelent meg a közelmúltban a Smena Kiadónál. A könyv a mai szlovák irodalom középnemzedékének huszonhárom alkotóját sorakoztatja fel, s az ő esszéikből, töprengéseikből, vallomásaikból, kritikáikból kiragadott részletekkel, gondolatokkal vállalkozik arra, hogy számot adjon e nemzedék önismeretéről, irodalomfelfogásáról, nemzetképéről, múltszemléletéről, hagyománytudatáról, önmagának feltett kérdéseiről, jövőre vonatkozó elképzeléseiről. Az önvizsgálat — a nemzedéki önvizsgálat — könyve tehát az Úvahy a vyznania, amely a „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Merre tartunk?" kérdéseire igyekszik választ találni. Ám a nemzedéki önvizsgálat eme kollektív gesztusának önmagán jócskán túlmutató jelentősége van, különösen akkor, ha tudatosítjuk, hogy a kötetben szóhoz jutó alkotók nevéhez az egész modern szlovák irodalom megújításának, korszerűsítésének fegyverténye, európai szintre emelésének szándéka fűződik. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy Vladimír Mináč, Milan Rúfus és Miroslav Válek jelentkezésével, valamint Ľubomír Feldekék és Peter Jarošék nemzedékének fellépésével új időszámítás kezdődik napjaink szlovák irodalmában, irodalmi gondolkodásában. A változáshoz a feltételeket az SZKP 1956-ban lezajlott XX. kongresszusát nálunk is követő társadalmi megújulás, teremtette meg, s a tulajdonképpeni váltásra az ötvenes évek második felében, az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján került sor. Ennek az új értékekért, a szlovák irodalom addig ismeretlen nyelvi és gondolati tartományainak felfedezéséért, birtokbavételéért, valamint megújult önszemléletéért folytatott harcnak voltak aztán a főszereplői az előbb már említetteken kívül Ladislav Ballek, Ján Buzássy, Ivan Habaj (a Chmel által szerepeltetett írók közül egyedül ő csatlakozott később, a hetvenes években a társaihoz), Jozef Kot, Mikulás Kováč, Marián Kováčik Vlastimil Kovalčík, Ján Lenčo, Jozef Mihalkovič, Ján Ondruš, Rudolf Sloboda, Ján Stach o, Štefan Strážay, Vincent Šíkula, Ján Šimonovič és Viliam Turčány. Gyűjteményekből, önálló kötetekből a felsorolt írók mindegyikét ismerheti már a magyar olvasó: valamennyien méltán keltették fel a műfordítók, kiadói szakemberek figyelmét. De küzdelmeikben, melyekben idősebb írótársaik is csatlakoztak hozzájuk, az újítás, az átértékelés mozzanatával — s ennél mi sem természetesebb — az értékőrzés, a hagyományokhoz való kapcsolódás mozzanata fűződött egybe. Lényegében ezt, a továbblépés és a folytonosság e kettős egységének vállalását járják körül, beszélik ki a Chmel válogatásának első ciklusába felvett szövegtöredékek. A második ciklus idézetei arra a kérdésre keresnek feleletet, hogy a közvetlen elődök közül Ladislav Novomeský és Ján Kostra, a nemzedék kiemelkedő alkotói közül pedig Vladimír Mináč, Vojtech Mihálik, Milan Rúfus, Viliam Turčány, Miroslav Válek, Mikuláš Kováč, Ján Stácho és Ľubomír Feldek miként hatottak a mai középnemzedék, s az őket követő fiatalabb irók fejlődésére, napjaink szlovák irodalmának alakulására. Rudolf Chmel az egyes ciklusok elé rövid összekötő szövegeket írt; a harmadik előtt Sainte-Beuve-t idézi, aki szerint mindenki egy életre szólóan foglya a saját nemzedékének, a nemzedéknek, amelyhez ő tartozott húszesztendős korában, mivelhogy ez adta barátait és ellenfeleit is. Ebből már sejthető, hogy a szóban forgó könyv következő ciklusában a saját nemzedékükről, a nemzedékek közt feszülő természetes ellentétekről, valamint a nemzedékek ugyancsak természetes összefonódásáról vallanak a szerzők. A két utolsó fejezet ars poeticák és arc prosaicák gyűjteménye. Miroslav Válek például a bármikor korábban tapasztalhatónál gyorsabban változó irodalmi ízlés, valamint a modem — s egyszersmind realista — költészet lehetőségein töpreng, amely „optimista lesz ott is, ahol sírni fog". Ugyanekkor így vélekedik — már 1958-ban! —, hogy a modem költészet szükségszerűen felveti a realizmus fogalmának kiszélesítését, mondván, hogy a „metafora a modem költészetben némelykor olyan meglepő és felszabadult lesz, hogy az első pillantásra érthetetlennek is tűnhet". Az „egyszerű tény költészetét" hirdető Ján Stacho Borisz Paszternákot hívja segítségül, aki szerint „a metafora a lélek gyorsírása". Ľubomír Feldek „az igei és a metafora háborúja" helyett a kettő összebékítését kísérli meg. Jozef Mihalkovič úgy vélekedik, hogy „írni annyi, mint lefordítani. Átültetni a világ nyelvét az emberek nyelvére". De hasonlót állít — igaz, más megközelítésben — egy további írásában is: „Megírni egy verset annyi, mint létrehozni valamit, ami még nincs. Miből? Hát természetesen a semmiből. Hogy-hogy a semmiből? A semmiből. A szavakból stb." Ján Buzássy, bevallása szerint minden eddigi könyvében arra keresi a választ, hogyan kell élni. Hogyan kell élni ahhoz, hogy emberek maradhassunk. De a kötet prózairói is felteszik maguknak ezt a kérdést. Sőt, más sem foglalkoztatja őket, csak ez. Az utóbbi évek egyik legsikeresebb prózaírója, Peter Jaroš a fentiek értelmében például képzelet és valóság, megélt és megsejtett világ egymásbafonódásáról elmélkedik: „Hogy kitalálok dolgokat? A kitalált dolgok végül is bizonyos értelemben ugyancsak a valóság részei... Az embernek megadatott az álom ajándéka. Ezért vannak meséink, amelyekben minden megálmodott dolog lehetséges. Az író is álmodik. Álmai valóságos és a valóságban nem létező elemeiből nemegyszer átkerül regényének, versének valóságos vagy képzeletbeli elemei közé egy csipetnyi felvillanyzó szépség. Nemegyszer éppen ezek az álombéli mozzanatok segítik az írót abban, hogy gyorsabban megpillanthassa, jobban átláthassa, mélyebben megvilágíthassa, pontosabban értelmezhesse a valóságos életet." Mi pedig, Peter Jaroš szavait folytatva, úgy véljük, hogy a Rudolf Chmel összeállításában megjelent, s a fentiekben áttekintett kis könyvecske napjaink szlovák irodalmának jobb megértésében, felszín alatti mozgásainak pontosabb értelmezésében lehet segítségünkre. De különböző elkerülhetetlen párhuzamok révén a csehszlovákiai magyar irodalom fölötti töprengéseinkben is rendkívül gondolatébresztő lehet számunkra. íróknak, kulturális dolgozóknak, népművelőknek, pedagógusoknak egyaránt. TÓTH LÁSZLÓ NÉVNAPOK ES MINDENNAPOK Egy-egy, a maga idejében nagyon is időszerűnek tartott és forró sikerű színpadi játék tíz-tizenöt évvel későbbre tolódott bemutatása mindig kockázatos vállalkozás. Az újabb előadást nemcsak a régebbi, gyakran megszépülő élményekkel kell szembesíteni, hanem dacolni is az idő múlásával, ami gyakran érdektelenné silány ítja, amolyan „lerágott csonttá" teszi az egykor érdekeset; esetleg közömbössé simítja a hajdan aktuális témát. Idő, ízlésváltás, az újabb nemzedék színházi nézővé érése vagy témaérzékenysége — mind-mind növeli a lehetőséget, hogy a hajdani siker később már csak halvány ismétlésként hasson. A színház világában talán kevésbé otthonosan mozgók is emlékeznek rá, hogy Kertész Ákos: Névnap című darabjának magyarországi, illetve szlovák, cseh és más nyelvű, még a hetvenes évek első felében tartott bemutatói átütő erejűek voltak. Ám hadd fűzzem ehhez rögtön hozzá: a MATESZ idei évadnyitó bemutatója, a Névnap Komáromban (Komárno) látott „felújítása" megcáfolta a fenti ag godalmat. Kertész Ákos komédiáját mind az október elején tartott premier, mind az időközben játszott előadások közönsége szintén nagy tetszéssel fogadta. Elsősorban nyilván azért, mert a darab mit sem veszített aktualitásából, sőt a művészi általánosítás körét az emberi és családi kapcsolatok jóval árnyaltabb kuszasága azóta még jobban kitágította. Ma talán még világosabb, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt, hogy a darab nyíltan megfogalmazott társadalmi mondandója nem csak Víg Gusztávék, illetve szűkebb baráti és szomszédi körük szomorú-vidám története. Sokkal általánosabb érvénnyel mutat rá arra, hogy az olyasfajta kicsinyes gondolkodás, ami a Vígek, Mazúrok, Vargák sajátja, az minden emberit magába asszimilál. Ma is, és bizonyára még sokáig ezt jelzi nekünk ez a darab. Azt, hogy ami a lelkileg és érzelmileg sivár emberek tudatvilágának szűkös köréig eljut, mindaz — egyéni kicsinyességük révén — előbb-utóbb a visszájára fordul. Mondjuk a névnapi ünnepléstől a titokban kivett szabadnapig, a feleség új ruhájától a délutáni, „programon kívüli" házastársi szeretkezésig valamennyi téma és emberi megnyilvánulás már eleve elhal. Kertész Ákos darabjának műfaja: komédia. Hangvétele végig ironikus és a szuggesztíven életteljes, bravúrosan jellemző dialógusokban szintén sok a humor. A munkásélet által felvetett kérdéseket elemző, az ezzel kapcsolatos konfliktusokat ábrázoló szerző mulattatóan mezteleníti le hőseit, kíméletlenül kinevetteti gyengeségeiket. Ehhez a nevetséges, de igaz szituációk egész sorát teremti meg. A szerző írói rátermettségét dicséri, hogy ennek ellenére komédiát írt, ám a keserűbb, az őszintébb fajtából. A Névnap szókimondó, meghökkentően igaz darab, ugyanakkor feloldással elegy felmentés is, de happy end nélkül. Ha nem így lenne. Kertész Ákos aligha lázadhatna az embert degradáló kispolgári szemlélet és életmód, az emberséget gúzsbakötö szokások és a mindent elsekélyesítő viselkedési s erkölcsi normák ellen. A Magyar Területi Színház komáromi társulata minderről egy jól sikerült előadás keretében vall. Takáts Ernőd rendezése a kissé hosszúra nyúló expozíció után egyszerre több erénnyel is jeleskedik. Elsősorban arra érzett rá nagyon okosan, hogy a Névnap csak akkor tudja megőrizni, sőt újrafogalmazni eredeti társadalmi üzenetét, ha a naturalisztikus és a komikus elemek megfelelő arányainak érvényesítésével előmutatja annak gondolati összetettségét is. Rendezői koncepciójában arra külön ügyelt, hogy néhány hangsúlyeltolódással, kiemeléssel helyenként egy leheletnyivel drámaibbá tette az előadást — építve a nyolcvanas évek derekán színházba járó közönség mentalitására. Az előadás ezzel aktuálisabbá vált, bár ennek ellenpontozásaképpen például a színpadkép (Platzner Tibor átgondolt munkája) inkább az egy évtizeddel korábbi lakásviszonyokat és berendezési szokásokat idézi. A díszlettervező leleményét különösen a Víg-típusú emberek családi helyzetének ingatagságát jelző, semmibe lógó „függökredenc" ötlete igazolja. Hasonlóképpen kor- és hangulatteremtő erőt érezni az előadás szereplőinek kosztümjein. 10
