A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
Barátom révén ismertem meg Oravecz Béla bácsit Mellétén (Meliate), a hires gömöri fazekas falvak egyikében. Az idén Gömörben járva ismét felkerestük öt. Kopogtatásunkra a feleség, Jolán néni nyitott ajtót. — Nincs odahaza, az erdőre ment fáért — mondja, amikor megtudja jövetelünk célját. Mert egyet s mást szeretnénk megtudni róluk és munkájukról, és persze vásárolni is, mert mindkettőnk családtagjainak kedves, naponta használt tárgya lett a tavaly itt vásárolt mellétéi kerámia. Ha nincs idehaza, majd megjön. Addig nézelődünk és a kamrában már válogathatunk is. Jolán néni kísér hátra bennünket. A padlásra viszont már egyedül megyünk — legutóbbi találkozásunk óta az összes cserép ide került — mert a létrázást az ö lába már nem nagyon bírja. Cserépbirodalom. Tejesköcsögök, vizeskancsó, virágcserép, tál — fedővel és fedő nélkül — tányérok, poharak, bögrék, boroskancsó ... Polcon, ládákban, ahova csak fordulunk és nézünk. — Hogy kerül a cserép a padlásra? — kérdezzük félig-meddig tréfálkozva. — Csak úgy, hogy a meszelés miatt fölvittük. A válasz már Béla bácsitól érkezik, aki közben megjött az erdőről, és már meg is jelenik a padlásfeljáró nyílásában. Napbarnított arca a határban dolgozó földművesre, nem pedig a bent dolgozó fazekasra emlékeztet. — Nem sokat dolgoztam bizony az idén. Most inkább azt szeretném eladni, ami itt felgyülemlett. A kezem rakoncátlankodik. Pontosabban az ujjaim. — Most majd a kórházakat járom vele. Az orvosok vagy tudnak segíteni, vagy nem. Én bízom benne, hogy igen. Ha mégse, akkor abbahagyom ... — Mi úgy tudtuk, hogy az erdőre a kemence építéséhez szükséges fáért ment Béla bácsi... — De az kenyérsütö kemence lesz, — mondja mosolyogva Jolán néni. — Saját dagasztású, házi sütésű kenyeret szeretnénk enni. S ha már a kemencéről esett szó, szívesen megmutatják az égető kemencét is. Itt áll nem messze a kert elejében. A kemencében cserépdarabok. A másik nyílást hálóval zárta le a nyolclábú takács. A kerítés mellett a daráló, melyen az agyagot őrölték finomra, a kemence mögött rakáson az agyag. — Nagyon jó minőségű volt a mellétéi agyag. Szép fehér. A kibányászása viszont komoly fizikai munkát jelentett. A beszélgetést az udvarban folytatjuk. — Időnk van bőven, mi már nem késünk le semmit — mondja Jolán néni. Közben kiderül, hogy mindkét család — Jolán nénié és Béla bácsié is — fazekascsalád volt. — Azelőtt több fazekas volt a faluban, mára egyedül maradtam, illetve a feleségemmel — mondja a házigazda. — Mert én gyúrtam az agyagot, korongoltam, ő pedig díszített, festett. — Mindig szerettem rajzolni, már az iskolában a tanító úr is felfigyelt rá — teszi hozzá magyarázólag Jolán néni. Azután a festékekről és a díszítőelemekről esik szó. — A legkedveltebb és legrégebbi díszítőelem a csigaminta volt. Ezt keresték legtöbben, ezt kérték tőlünk akkor is, mikor a dobšinai szolgáltató üzemnek dolgoztunk. Azért a pöttyös és virágmintás cserép is elkelt. Sőt kedvelt volt a zöld kerámia is. Bizony sokat eladtak belőle az évek folyamán. Jártak az áruval a Szepességben, eljutottak Beregszászig, lefelé pedig Egerig, sőt távolabbra is. — A fazekas megrakta a szekeret, s amíg ki nem ürült, járta a vidéket, árulta a portékáját — summázza Béla bácsi. „Két dudás..." — idéznénk a közmondást. ám vendéglátónk befejezni sem hagyja, érti ő hova akarunk kilyukadni: — Jól megvoltunk a falubéliekkel és a környékbeli fazekasokkal egyaránt. A fazekas használatra készítette az árut, nem dísznek. A cserép törékeny, egy idő után pótolni kell. Mindenkinek elkelt az áruja. Meg aztán a fazekas is gazdálkodó ember volt. Úgy hogy megélt. Egyszer többet, másszor kevesebbet dolgoztunk. Az utóbbi időben, hogy divatba jöttünk, megint többet. Ismertük a környékbeli mestereket is, jóban is voltunk. A Káltik János cserepeit is mi égettük ki halála után. Ide hozták a rokonai. Maradt is itt belőle egy bögre. Azt hiszem ilyen is kevés van: Dereskén formázta Káltik János, és Mellétén égette Oravecz Béla. Mikor kiderül, hogy Káltik bácsit én is ismertem, ajándékba kapom a bögrét. Beszélgetés közben az idő nagyon elszaladt. Házigazdáinknak is van munkájuk, ránk is várnak, tehát pakolunk. Illetve pakolnánk, mert Béla bácsi nem engedi. Saját maga csomagol minden egyes darabot papírba, és óvatosan teszi helyére. Hogy baja ne essék a hosszú úton, biztosan hazaérjen. Még fényképezni szeretnénk. Hosszas meggyőzés után ez is sikerül. Jolán néni vonakodik — „nem kell ilyen öreg asszonyt mutogatni már" —, aztán tejesköcsöggel és vizeskancsóval a kézben csak lencse elé állnak. A kép így utólag nézve kissé beállítottnak hat, ám ez legyen a legnagyobb baj. A kezében tartott vizeskancsóra mutatva mondja Béla bácsi: — Aratáskor, nagy melegben is friss volt benne mindig a víz. Jó káposztát viszont csak abban lehet főzni — mutat az egyik fazékra Jolán néni. Ezt viszont már én is bizonyíthatom. Jó káposzta főtt benne. GÖRFÖL JENŐ 4
