A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
Néhány éwel ezelőtt meghívót kaptam az egyik középiskolánk rendezvényére, amelyről tudtam, hogy még csak másodszor kerül sor rá, éppen ezért kissé megmosolyogtatott, hogy azt a szervezők máris hagyományosnak nevezik. Bár az évek során, valóban hagyománya lett a rendezvénynek, akkor mégis túlzásnak tartottam, hogy a másodikat már hagyományosnak nevezik. Mindezt csak azért mondtam el, mert a közelmúltban, pontosabban augusztus végén ismét egy olyan rendezvényre kaptam meghívót, amelyre már másodszor került sor. Az igaz, hogy a meghívón nem állt ott a hivalkodó „hagyományos" jelző, de azért mégis eszembe juttatta azt az évekkel ezelőtti meghívót. Csak más érzéseket váltott ki bennem. Ha jól emlékszem, az jutott az eszembe, amikor az asztalomon megtaláltam, hogy szinte hihetetlen, hogy eddig még ilyen rendezvényre sohasem hívtak. Egyáltalán, korábban miért nem rendeztek ilyesmiket?! Rendeztek, csak nem tudtam róluk. Nem is tudhattam, mert a szervezői a múlt évben az elsőt próbának szánták, így csupán az érdekelteket hívták meg rá. Ma már tudom, hogy az első rendezvény is kitűnően sikerült, ezért úgy gondolták, a másodikkal már „kilépnek" a nagy nyilvánosság elé. Talán a méretei erre még nem predesztinálták — hiszen leszűkített értelmezésben, száz embernél aligha érintett többet közvetlenül — de a súlya, célja és atmoszférája azt sugallta, hogy beszélni kell róla, sőt a szervezőinek nem szabad megállni a másodiknál. Persze nem azért, hogy néhány év múlva felkerülhessen a meghívóra a „hagyományos" jelző. Ennél sokkal többről volt szó augusztus huszonhetedikén a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Járási Szakszervezeti Tanács épületének nagytermében, ahol a járás párt- és állami szerveinek a képviselői, valamint a Járási Katonai Parancsnokság tisztjei azoktól a fiataloktól búcsúztak, akik szeptembertől már katonai gimnáziumokban és katonai szakközépiskolákban folytatják tanulmányaikat. Az ünneplőbe öltözött, alig több, mint egy tucat fiatalt elkísérték a családtagok is. Anyák, apák, testvérek, pedagógusok és jóbarátok ülték körbe az asztalokat. Ök talán még nagyobb izgalommal és szorongással, mint azok, akikért mindez történt. De elég volt egy szál szegfű és egy-egy alkalmi vers, amelyekkel a járás SZISZ-tagjai kedveskedtek a búcsúztatottaknak, s a feszültség máris feloldódott. A Járási Katonai Parancsnokság parancsnokának és Bohus Zoltánnak, a Nemzeti Front járási bizottsága titkárának szavait már mindenki — tanulók és szülők egyaránt — figyelmesen hallgatták, mert kiérződött belőlük, hogy nemcsak az ilyen alkalmakkor szokásos ünnepi- és búcsúszavak azok, hanem sokkal inkább az útbaigazítás és útrabocsájtás baráti szavai. Szavaikból kiérződött az is, hogy nemcsak ők, hanem az egész járás büszke azokra, akik a katonai hivatást választva akarják majd ta- sZISZ-tagok köszöntik a tanulókat nulmányaik befejezése után szolgálni a hazát. Kifejezték meggyőződésüket, hogy valamennyien helytállnak majd ezen a nehéz, de Czizmazia József igazgató Emil Formánek igazgatóhelyettes a laboratóriumban A diákok építik az iskolájukat AZ OSZTÁLYBAN Felberreg a csengő. Kár. Épp csak megmelegedtem Frunyó László matematikatanár óráján. Az elmúlt tizenöt év alatt a tanár elvtárs alig változott. Ha igen, úgy előnyére: vidámabb lett. De még mindig nagyon szigorú. — Tanulni kell — magyarázzák a szünetben a III. E diákjai, óráról-órára rendszeresen készülni, akkor nincs hiba. A harmadikosokon még jól látszanak a nyár myomai. Barnára sült arcok, karok és divatos frizurák övezik az okos, kíváncsi tekinteteket. Jó megpihenni közöttük és egy picit diáknak lenni ismét. A legjobb az egészben persze az, hogy már nem hívnak ki felelni. Ma még őket sem. A harmadik napon csak ismerkednek egymással, a tananyaggal, a padokkal, a tanteremmel. Nagy a zaj a II. B-ben, vidámak a fiúk, bár már becsöngettek, de a hosszú folyosókon még nem ért ide a tanár. Orosz nyelvóra lesz. Antosiková Katarina tanárnő megjelenése véget vet a szünidei beszámolóknak. Örömmel s kedvvel fog a munkához, első éve tanít. A szaktantermeken Emil Formánek, a szakoktatás igazgatóhelyettese kísér végig, s büszkén mutatja a tanárok, a szülők és a diákok munkájának eredményeit. Az egyik tanteremben éppen óra van. A III. C-t okítják az elektromos berendezések biztonságos szerelésére. Takács Tibor szaktanár tömören és tisztán fogalmaz. Hogy a tizenévesek leikéhez jobban közelítsen, a diszkóból is merít példát. Persze, nem a zene, a tánc, hanem a hang- és fényhordozók birodalmából. Ma még zsúfolt a tanterem, később kisebb csoportokra oszlanak. Ravasz Ferencnek csak a pad tetején jutott hely. Feltűnő, ezért tőle kérdezem: — Van-e különbség az elképzelés, az elvárás, amellyel idejött tanulni és a valóság között? — Nincs. — Hangzik a tömör válasz. Vajon feleltetéskor is ilyen szűkszavú ez a fiatalember? Azért tovább faggatom. — Egy harmadikosnak már illő gondolni a jövőre. Tudod-e hol fogsz dolgozni? — Elképzeléseim már vannak. A konkrét munkahelyválasztás még nem időszerű. Az is meglehet, hogy továbbtanulok ... Három lány ül a csoport közepén. Németh Mariann, Lehotai Valéria és Sárközi Angelika. Még nem tudom melyiköjük lesz bátor válaszolni. Azután kiderül, hogy sokkal szókimondóbbak, mint a fiúk. — Technikusok leszünk, üzemek, műhe-4
