A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
14. Katalin ugyan tiltakozott, de nem hangzott valami nagy meggyőződéssel a tiltakozása: — Semmi mást... Az a helyzet, hogy ha ón alkoholt fogyasztok, könnyelművé és gátlástalanná válók. — Nekem nem árt vele — mosolyodott el Gábor. — Azt elhiszem — jegyezte meg Katalin ironikusan. — Ezt hogy kell értenem? — Sehogy... Csak megjegyeztem. Vöröshajú, bögyös, tenyeres-talpas pincérnö hullámzott az asztalukhoz, s bizonyára a legkedvesebb, a leghódítóbbnak hitt mosolyával kérdezte meg, hogy mit parancsolnak a kedves vendégek. Gábor gondolkozás nélkül rávágta: — Két kávét és két konyakot kérek! — Katalin tiltakozni próbált, de Gábor leintette. — Hozza csak, kérem!... — Mindketten a bárpulthoz csörtető nőt nézték. — Öt sem a keresztanyja fuserálta el ennyire, szegényt ... — Aligha! — mondta Katalin, s pajkos fények égtek a szemében. — Születési hiba, amit már aligha nő ki az ő korában ... Mellesleg megmondtam, hogy nem fogyasztok alkoholt, vagy tán elkerülte a figyelmét ? — Én is sokszor elhatároztam és megfogadtam, hogy csak is űrhajós leszek és semmi más, látja, most mégis a földön járok... — felelte Gábor huncut ízzel. — Nézze, Katalin, az első vagy a második találkozásunk feletti örömünket már csak nem pancsoljuk el holmi kávéval meg üdítővel! — Nagy kópé maga, Gábor! — Ezt a megjegyzését már másodszor hallom. Megittak egy konyakot, kettőt, s mikor a harmadiknál tartottak, már minden lényegest tudtak egymásról meg a családjukról. Katalin természetesen elhallgatta a dokit, Gábor pedig Zsuzsát, s azzal sem dicsekedett el, hogy írogat, pedig nagyon a nyelvén volt, hogy kirukkoljon vele. A konyak már kezdte éreztetni a hatását. — Jól behúz maga engem a csőbe — mondta Katalin nevetgélve. — Néha már kettőt látok a bögyös vörösből, pedig egymagában is elég terebélyes ... és rövidesen el kell menni a fiamért, különben anyám kitér a hitéből. — Szerintem a kisfiúnak igazán mindegy, hogy kinél tölti az éjszakát... — Mire céloz Gábor? — kapta fel a fejét Katalin. — Nem is tudom... — felelte Gábor elhúzva a szót, de már feltámadt benne a birtoklási vágy. Csakazértis kiugratja a nyulat a bokorból: vagy-vagy! — Tulajdonképpen nem is a lakására vagyok kíváncsi, csupán arra a környezetre, amelyben él, éldegél magányosan, vágyakozik és szomorkodik, álmodozik és elkeseredik, közben pedig kérlelhetetlenül futnak a hetek, hónapok, évek ... megöregszik, ráncos lesz a bőre, sípol a melle, rövidet lát a szeme ... — Megéri maga a pénzét... — mondta Katalin bólogatva —, de ki kell ábrándítanom : egyedül is hazatalálok! — Elhiszem, hiszen azon az éjszakán is hazatalált, különben most nem ülhetnénk itt együtt. — Ha nem velem, hát mással ülne — mondta Katalin apró csuklással téve pontot a mondat végére. — Egyedül tengődöm ... nincs senkim ... engem mindenki elkerül... kitér az írtamból... jaj, de szerencsétlen vagyok ... — Egy nyavalyát, szépfiú, egy frászt! ... Mesélje a keresztanyukájának, ne nekem. Tudom én már, honnan fúj a szél! — No, ne mondja, hiszen szélcsend van! — tört ki Gáborból a nevetés. Az ötödik konyak után Katalin olyan szelesen állt fel, hogy még a kézitáskáját is lesodorta az asztalról. — Elég volt! — jelentette ki határozottan, pedig elég nehézkesen fordult a nyelve. — Elég volt, slussz, vége! Gábor fizetett, gyorsan, aztán kimentek az utcára, ahol nagy volt még a nyüzsgés. Mintha minden különösebb cél nélkül jöttek-mentek volna az emberek, pedig nyilván megvolt mindenkinek a saját úticélja, talán csak ők ketten nem tudták a nagy tömegben, hová, merre vezet az útjuk, s egyáltalán együtt, vagy külön-külön folytatják-e az útjukat. Katalin szembefordult Gáborral, s a két apró öklével kezdte csépelni a mellét. — Lelketlen gazember!... Jól kitolt velem ... elpilledtem, alig bírom mozdítani a lábam ... most aztán mi lesz velem, nem mondaná meg? — Bízzék bennem. — No, hiszen, van is kiben! — Hívok taxit. *- Ne, ne hívjon, nem kell taxi!... Jólesik most egy kis friss levegő ... Magába karolok, ha megengedi... Jó, mi? — nevetett fel- Katalin. — Én, a hülye tyúk kérlelem, hogy magába karolhassak ... mert ugye. Gáborka, maga arra a környezetre ... csupán arra a környezetre kíváncsi... marha jó ... — Ne csináljon belőle problémát, Katalin. — Maga, bezzeg, nem csinál... hm, miért is csinálna, hiszen ezt akarta... bejött, amit akart... — mondta Katalin, miközben erősen belekapaszkodott Gáborba. Megmegroggyant a térde, de azért igyekezett tartani magát. Meg-megrázta a fejét. — Mi a csudának kellett nekünk találkoznunk, megmondaná? ... Mindennek maga az oka ... Ha nem koslat a Duna parton... előbb a hídon ... most békésen szundizhatnék otthon, a kényelmes ágyikómban ... — Magától függ, hogy mikor kerül bele. — Tőlem? — Bizony, bizony... Éjfél felé járt már az idő, mikor Katalin lakása elé értek. Katalin a falnak támaszkodva, szembenézett Gáborral. — Ha jó fiú akar lenni, akkor most szépen lelép... — Egy a bökkenő. — Micsoda? — Sosem akartam jó fiú lenni. — És most sem akar, ugye, mert ragaszkodik a hagyományokhoz ... Hát akkor... mit lehet tenni? — vonta meg a vállát Katalin —, bele kell egyeznem, hogy feltámogat a második emeletre, a zárba igazítja a kulcsot és kinyitja előttem az ajtót Aztán hogy mi lesz...? — Semmi... Megfürdetem, ágyba fektetem, hogy kiszundizhassa magát. — Igen? — vigyorodott el Katalin. — Mint gondos apuka a rakoncátlan kislányát? ... No, de kedves, uram, ahhoz, hogy megfürdessen, meztelenre kell vetkőztetnie, ha nem tévedek. — Nem is ruhástól akarom kádba nyomni! .... Különben csak megnyugtatásként közlöm: nem maga lesz az első nőnemű személy, akit meztelenül látok. — Felesleges kihangsúlyoznia — legyintett fura mozdulattal Katalin. — Szép kis gyűjteménye lehet belölünk ... Induljunk, míg ránk nem virrad ... Gábor különösebben nem nézett körül a lakásban, mégis megállapította, hogy szép, jó beosztású, csakhát eléggé szegényes: innen bizony sok minden hiányzik még. Katalin lerúgta lábáról a szandált. Egyensúlyát vesztve, kis híján elvágódott. Táskáját a fotelba akarta dobni, de melléje sikeredett a célzás. Tétován állt a szoba közepén, s Gáborra tekintett: — Tényleg meg akar fürdetni? — Megígértem. — Hát akkor... — tárta szét a karját Katalin —, állok rendelkezésedre, te csibész! Gábor munkához látott, mint valami hivatásos fürdető és masszírozó. Katalin aprókat sikongva rúgkapált a vízben, aztán elcsendesedett, s elernyedt a teste. A fürdetés után Gábor fürdőköpenybe bújtatta Katalint, s a karján vitte az ágyba — édes teher volt. Katalin hálásan nézett Gábor szemébe. Kissé megnyílt a szája, elővillant a hófehér fogsora. Gátlástalanul megkérdezte: — Mit szólsz a karosszériámhoz? — Osztályon felüli! — Te már csak tudod — mondta Katalin nyöszörögve. ' — Akár írásba is adhatom. — Nem kell... hiszek neked ... Csókolni tudsz-e? — Talán ... — Hát kávét főzni ? — Állítólag nem vagyok két balkezes. — Akkor légy szives, főzzél!... — mondta Katalin le-lecsukodó szemmel. Féllábbal már az álmok mezsgyéjén járt. — A konyhában megtalálsz... minden .. . hozzávalót... Mire Gábor visszajött a konyhából az illatozó kávéval, Katalin már mélyen aludt. Leült az ágy szélére és gondolkodott: most aztán mit csináljon? ... Hagyja aludni, vagy keltse föl ?... Nézte, nézte a szétnyíló fürdőköpeny résén a kívánatos, gyönyörű testet, s döntött: ha már eddig eljutott a játékban, a végjátékot nem hagyja ki. Megbirizgálta Katalin orrát: — Ébresztő! Katalin meg sem moccant. — Ébresztő, vízitündér! Katalin felnyitotta a szemét, s riadtan nézett Gáborra, mintha most látná először. — Kész a kávé ... Katalin végül is feleszmélt, beleszagolt a levegőbe: — Csodás az illata ... Mire elfogyasztotta a kávét, Gábor is megszabadult a ruhájától, s a takaró alá bújt. — Engedély nélkül, te csibész!? Hajnalban arra ébredt fel Gábor, hogy Katalin már ül az ágyban és csendesen sírdogál. — Mi a baj, gyöngyöcském, miért sírsz? — Csak úgy ... sírok. — De miért? — Miért, miért... Soha senkivel nem éreztem még olyan jól magam, mint veled. Gábor. 14
