A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-20 / 38. szám
Tndomány-technika Keselyűk A férj lázasan fekszik a sátor előtt, és a szenvedéstől megváltó halált várja. A felesége vigasztalni próbálja, de ő nem hagyja magát: „Ne ostobáskodj. Már most haldoklóm. Kérdezd meg azokat a dögöket!" Hemingway híres kisregényében, A Kilimandzsáró havában a keselyűk voltak „azok a dögök", amelyek a súlyos beteg férfi közelében telepedtek le. „Arrafelé nézett — folytatja az író a jelenetet —, ahol a hatalmas, mocskos madarak ültek, kopasz fejüket felborzolt tolláik közé süllyesztve. A negyedik is leereszkedett, gyorsan futott pár lépést, aztán lassan a többiek felé döcögött." Hemingway pontosan megfigyelte a keselyűket, ezeket a titokzatos, kísérteties madarakat, amelyekkel senki sem szeret közelebbről találkozni. Még a nagy zoológusok is idegenkedtek tőlük. Brehm például igy írt róluk: „A sasoknál vagy a sólymoknál sokkal 'ostobábbak, félénkek, de csak a legritkábban elővigyázatosak. Hirtelen haragúak, cseppet sem békések, mérgesek és alattomosak, de gyávák, és még a ravaszság szintjére sem sikerült fölemelkedniük." A szűkös körülmények között élő madarakkal szemben sokáig fennmaradtak az ilyesféle előítéletek. Még 1930 körül, Brehm lekezelő értékelése után hetven évvel is azt írta róluk egy népszerű kézikönyv, hogy „sohasem terhelték agyukat gondolkodással". Pedig a keselyűk egyáltalán nem ostobák. Ezzel a legendával először korunk ornitológusai szakítottak: az NSZK-ban elsőként Claus König stuttgarti zoológus, aki tizenöt éve kutatja a világ minden táján a valóban riasztó külsejű keselyűk viselkedését. Csak a módszeres megfigyelés során derült ki, milyen intelligenciával rendelkeznek ezek a madarak, és milyen különleges szerepet töltenek be az állatvilágban. A keselyűk rendhagyó állatok: a nappali ragadozó madarak közé tartoznak, tudományos néven a sólyomalakúak rendjébe, azt az egyszerűnek tűnő művészetet azonban, hogy erős karmaikkal áldozatot ejtsenek, fejlődésük során elfelejtették. Ma már nem tudnak vadászni és ölni, csak megkeresik zsákmányukat. Ebben viszont ök a legjobbak. Az ismert, mintegy huszonkét keselyűfaj szinte mindegyike kizárólag döghúson él. Mivel más táplálékra nem számíthatnak, ráadásul meg kell előzniük a velük versengő oroszlánokat, hiénákat, sakálokat és marabukat, létük attól függ, hogy sikerül-e elsőként felfedezniük az elhullott — sőt már a haldokló — állatot. Ezért minden más madárnál messzebbre és magasabbra repülnek, hogy a lehető legnagyobb területet tekinthessék át. Ehhez energiát használnak föl; tartalékaikkal igen takarékosan kell bánniuk, hiszen táplálékválasztékuk sokkal inkább függ a véletlentől, mint más madarak esetében. Ezért felderítő útjaikról erőt kímélő vitorlázórepüléssel térnek vissza fészkükre. Rendszerint késő délelőtt indulnak táplálékszerzö útjukra, mikor — különösen Kelet- Afrika sztyeppéin, az erős egyenlítői napsütésben — a föld már eléggé fölmelegedett ahhoz, hogy felszálló légáramlatok alakuljanak ki. Mintha liften ülnének, úgy vitetik magukat fölfelé a keselyűk a másodpercenként 3—4 méteres sebességű légáramlással — anélkül, hogy egyetlen szárnycsapást is meg kellene tenniük. Körülbelül 1 800 méter magasságban hagyják el a szél-liftet, és egyenletesen, lassan vitorláznak a következő áramlatig, amellyel aztán újra a magasba vitetik magukat. Akár a nyolcvan kilométeres sebességet is elérhetik, míg a süllyedési arányuk tíz az egyhez, ami azt jelenti, hogy tízméteres repülés alatt sem veszítenek egy méternél többet a magasságból. Ily módon tizennyolc kilométert is megtehetnek anélkül, hogy újabb felszálló áramlatot kellene keresniük. Egy keselyű jó repülöidőben egy nap akár száz kilométerre is eltávolodhat a fészkétől úgy, hogy este még visszatérhessen. A zsákmány keresése során — más húsevőktől eltérően — nem a mozgást figyelik, hanem éppen a mozdulatlanságot. A sztyeppén keresztül szaladgáló, legelésző, köröző állatok között azonnal észreveszik a beteg vagy döglött állatot. Három kilométeres magasságból még egy 30 centiméteres kölyköt is képesek azonosítani. Mikor valahol a mozgás abbamarad, azonnal körözni kezdenek a hely fölött. így tesznek akkor is, ha egy autó áll meg valahol. Mindig magányosan repülnek, nem rajban. De társaiktól nem távolodnak soha olyan messzire, hogy szem elöl tévesztenék őket. Még a földön keresgélő madarak is figyelik társaik repülését, mivel az sok mindent elárul. Ha egy madár a földön valami érdekeset lát meg, azonnal ereszkedni kezd, majd zuhanórepüléssel közelíti meg a földet. Ahogy rárepül a zsákmányra, az a jelzés a többi madár számára is, akik látótávolságon belülről rendre oda is érkeznek. Afrika nagyvadászai gyakran számolnak be olyan esetről, hogy közvetlenül az oroszlánt, gnút, antilopot vagy zebrát ért halálos lövés után leereszkedik az első keselyű. Néhány perces különbséggel követik a többiek, és alig félóra elteltével már ptven-nyolcvan madár gyülekezik a dög körül, türelmesen várva a lakmározás idejét. Még a tapasztalt vadászok is meglepődnek ilyenkor, hisz röviddel a lövés előtt látcsővel sem lehet észlelni egyetlen keselyűt sem. A madarak a dög körül rikácsolva, szárnyukat csapkodva tolonganak. Mindegyik igyekszik közel férkőzni az áldozathoz, de nem viaskodnak egymással, sőt e dögevö madarak nagy családján belül az egyes fajok különféle feladatok ellátására szakosodtak, így az egyik segíti a másikat, például a kis dögkeselyű a nagy füles keselyűt. Feladatuknak megfelelő „szerszámokat" is kifejlesztettek maguknak. A barátkeselyű nyolc-tíz centis csőrével még a legszívósabb vadbört is fel tudjp hasítani. Olyan munka ez, amelyre más keselyűfaj csőre alkalmatlan. A legnagyobb afrikai keselyű, a füles keselyű csőre különösen erős, így a legrágósabb porcos, inas szöveteket is le tudja szakítani a csontról. Addig, amíg a többiek a csontot szabaddá nem teszik, türelmesen vár. Mikor már a többiek kiszolgálták magukat, akkor jön a család legkisebb tagja, a dögkeselyű, és felzabálja a beleket, sőt, sokszor még a tartalmukat is. Egy másik faj, a saskeselyü még a csontig lerágcsált dögön is megtalálja a maga táplálékát. Már az ókor egyik természetkutatója leírta róla a következőket: „Köveket és rég elhullott dögök csontjait eszi. Ami csak elé kerül, mohón felfalja. Ha valami túl nagy, a karmai közé veszi, fölrepül vele a magasba, és onnan dobja a sziklára, míg lenyelhető nagyságúra össze nem törik." Bár köveket ugyan nem eszik ez a különleges madár, minden másban egyezik a leírás. Claus König ornitológus egyszer egy egészen rendkívüli esetnek volt tanúja: a madár a csontot nemcsak egyszerűen leejtette, hanem egyenesen földhöz vágta. „Mikor már megfelelő magasságot ért el, abbahagyta a repülést, zuhanni kezdett, és szabályszerűen eldobta magától a csontot, ezzel is növelve a becsapódás erejét." Ugyanezt a technikát alkalmazzák a keselyűk a teknőcök esetében is. Zsenge húsukhoz úgy férnek hozzá, hogy a kemény páncélt kővel feltörik rajta; a nagyobbfajta madártojásokkal, így a strucctojásokkal is hasonlóan bánnak el. A keselyük másik figyelemre méltó vonása, amelyet a görögök ugyancsak megfigyeltek, hogy erősen ragaszkodnak a fiókáikhoz. Egy ókori szöveg költői elragadtatással irt erről: „A keselyű él-hal a kicsinyeiért. Ha titokban elrabolják a fiókáját, gubbaszt a fészkében, még élelmet sem vesz magához. Könnyeket hullat, szinte sír." Az antik világ embere számára tehát a keselyű magasabbrendű lénynek számított — már csak azért is, mert szoros kapcsolatban állt az elmúlással, s évezredeken át amolyan temetkezési vállalkozónak tekintették. Már a görög történetíró, Hérodotosz is meséli, hogy Zoroaszter tanítványai a dögevő madarakra hagyták a holttestüket. Bombay környékén a párszi vallású hívők még ma is egy külvárosi toronyban helyezik el halottaikat, ahol a keselyűk csontig lerágják. A babiloni-asszír világban a keselyű uralkodó madár: számos fontosabb istennek keselyüfeje volt. A régi Egyiptomban két keselyűistennőt is ismertek: az egyik a thébai egyházi körzet védöszentje és uralkodónője, a másik a bátorság istennője volt, akinek a neve egyszerűen csak keselyűt jelentett. i Sokáig Európában is különleges szerepük volt a keselyűknek, míg a sasok át nem vették tőlük a madáristen szerepét. Prófétai képességet tulajdonítottak nekik, a madárjóslást igen nagyra tartó Rómában ezért számítottak szent állatoknak, melyeket tilos volt elpusztítani. (IPM) Szemléltető videoszámítógép A különböző előadásokon mind gyakrabban van szükség a közvetlenül a számítógépből érkező adatok, szövegek, rajzok bemutatására. Olykor járulékosan videoképeket is akarnak vetíteni a számítógépes vagy teletext-megjelenítésre. Erre a célra kitünően megfelel a japán Sony SMC-70 GP videoszámítógépe a VAP-1022 vetítővel összekapcsolva. A szükséges táblázatokat, grafikonokat, szövegeket alkalmas szerkesztőprogrammal közvetlenül is előállíthatják a számítógéppel. Törpe támadók Nem könnyű ezen a 40-szeres nagyítású felvételen felismerni az új lakótelepeket elözönlő apró rovart, a fáraóhangyát, amint éppen egy apró cukorkristályt eszeget. Ez a hangyafaj testsúlya háromszorosának megfelelő ennivalót fogyaszt el naponta és nagyon nehéz megszabadulni a lakótelepi házakba beköltözött rajaitól. 16
