A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-16 / 33. szám

szét rabságba hurcolták. 1673-ban ismét kirabolták és kifosztották Nyitra város környékét, 1675-ben pedig a Galgóc (Hlohovec) környéki falvakat. 1682-ben, ugyancsak az adófizetés megtagadása miatt, újból felperzselték a Nyitra környéki falvakat, 300 embert megöltek, 400-at rabságba hurcoltak és marháikat is elhajtották.

Természetesen a nyitrai, komáromi és lévai helyőrség katonái sem maradtak tétlenül, a megtorló támadások, rajtaütések és csetepaték napirenden voltak.

1682 tavaszán az adóhátralékok miatt feldúlták és kirabolták Kistapolcsány (Topoľčianky) környékét, és 1683 húsvét vasárnapján, amikor a nép a templomban volt, rajtaütöttek Oszlányon (Oslany) is, ahol a zsákmányon kívül sok rabot ejtettek, főleg a fiatal asszonyokat és lányokat hurcolták el Újvárba. Sokukat sikerült kiváltani, többüknek pedig sikerült megszökniük.

Ebben az évben azonban a félhold hatalma megtört Bécs ostrománál, amikor az oszmán ostromló sereg szeptember 12-én döntő vereséget szenvedett az egyesült keresztény csapatoktól. Közeledett az idő. amikor az elnyomott és kizsákmányolt nép lerázhatta bilincseit. A császári seregek 1685. július 7-én körülzárták Újvárt és augusztus

19-én heves ostrom után visszafoglalták.

E rövid történelmi áttekintés után vizsgáljuk meg a korabeli török dokumentumok alapján, hogyan is élt a nép a törökök által megszállt területen.

AZ ÉRSEKÚJVÁRI EJÁLET MEGSZERVEZÉSE

A vár bevétele után a nagyvezir a bástyákat, várfalakat és a várban levő épületeket kijavíttatta és rendbe hozatta. Ezek a munkálatok novemberig elhúzódtak. A várról és a várban lévő épületekről, azok átépítéséről, illetve felhasználásáról részletesen ismertet bennünket Evtija Cselebi Útikönyvében és az újvári ún. Részletes defter.

A plébánia-templomot és a ferencesek templomát mecsetté alakították át és minarettet építettek hozzájuk. Az érseki palota a pasa székhelye lett.

A vár alatt, az Esztergomi kaputól, a várárkot a Nyitra folyóval összekötő csatorna mentén, a törökök egy elővárost építettek, amelyben több tucatnyi nádfödeles ház és istállók voltak. A törökök ezt az elővárost magyar kölcsönszóval „város"nak nevezték. A nagyvezir ezt palánkkal vetette körül. Az előváros felépítésével a nagyvezir Szári (** szőke) Hüszejn pasát bízta meg, aki egy hónap leforgása alatt elkészült a munkával'.

A nagyvezir rendeletére az Esztergomi kaputól a Nyitra hídjáig terjedő útszakasz két oldalán üzleti negyed részére kijelöltek egyegy földdarabot azzal a céllal, hogy az út mentén egymással szemben üzlethelyiségeket építsenek. Itt gyorsan fel is épült százharminc bolthelyiség.

A további lépés a tartományi közigazgatási hivatalok megszervezése és a főbb hivatalnokok kinevezése volt. Az ejálet (kormányzóság) legfőbb tisztviselője és egyúttal legfőbb katonai parancsnoka, a, szultán helytartója volt, aki magas katonai és polgári rangfokozattal (pasa) rendelkezett. A nagyvezir az újvári ejálet helytartójává Kurd Mehmed pasát nevezte ki, majd utána rövidesen Kücsük (kicsi) Mehmed pasa került a helytartói székbe.

A helytartó után a legmagasabb ranggal a tartományi pénzügyi hivatal főnöke a pénzügyigazgató (defterdár) rendelkezett. Erre a fontos tisztségre Ahmed pasát nevezték ki. Kancelláriájában tucatnyi könyvelő, jegyzőkönyvvezető, írnok, titkár, sőt néhány tolmács is dolgozott.

AZ „ÉJJELI MENEDÉKHELY

(Interjú Anatolij Efrosszal, a moszkvai Taganka Színház főrendezőjével)

Az egyházi személyiségek közül a legtekintélyesebb a kádi volt, aki a bírói tisztet töltötte be. Vitás és peres ügyekben ő hozta az ítéleteket a mohamedán vallásjog alapján. Ezenkívül a törvények és előírások betartására is felügyelt. Az első újvári kádi Hadzsi Mahmúd efendi volt. A vallásos gyülekezetek, szertartások és istentiszteletek vezetője Szálih efendi volt, a janicsárok imámja (lelkésze). Mellette két imahirdető (müezzin) teljesített szolgálatot, akik a minarettekről naponta ötször hívták fel a müszlimeket imára.

A nagyvezir legfőbb feladata azonban a vár és a meghódolt terület védelmének a biztosítása volt. Várparancsnokká Musztafa janicsár agát nevezte ki, és mintegy négyezer főnyi erős helyőrséget bocsátott rendelkezésére. (Evlija Cselebi túlzottan kilencezer főre teszi a helyőrség létszámát).

Ami a helyőrség nemzetiségi összetételét illeti, figyelembe kell vennünk, hogy az Oszmán birodalom soknemzetiségű állam volt. A birodalom legnépesebb és legbefolyásosabb nemzetisége természetesen az oszmán-török volt. Anatóliában és Ruméliában ők voltak számbeli többségben, de a hatalmas birodalom többi tartományában a lakosságnak csak kisebb, néha elenyésző hányadát alkották. A hadseregben és a hivatalnoki karban jelentős számban voltak képviselve más mohamedán nemzetiségek, sőt egyes katonai alakulatokban és tartományi hivatalokban ezek voltak többségben. Sok volt köztük a balkáni szláv, albán, kurd, grúz, cserkesz, perzsa, arab, tatár, de akadtak franciák, németek, olaszok és spanyolok is. (Ez utóbbiak főleg a tengerészet szolgálatában). Elvétve találunk köztük egy-két horvátot, románt, magyart, sőt szlovákot is.

Jól szemlélteti a nemzetiségi eloszlást például a nagyvezírek arányszáma: a 124 nagyvezir közül 89 nemtörök származású volt. A leghíresebb nagyvezírek egyike Szokollu Mehmed pasa (Szokolovics), továbbá Mahmúd pasa (Abogovics) a füleki bégek közül Hamza, Mehmed és Haszan (Prodovics) szintén délszláv származásúak voltak. Ugyancsak délszláv származású volt az egri Ibráhim pasa, aki Szarhos (— részeges) csúfnéven volt ismeretes.

A polgári lakosság túlnyomó része balkáni származású kereskedő volt. Az újvári piacokon és vásárokon élénk árucsere folyt. Az oszmán hatóságok támogatták a kereskedelmet, ellenőrizték az árukat és mértékegységeket, szabálytalanság esetén pénzbírságot szabtak ki és az előírások ellen vétőket alaposan megbüntették. A vámok és bírságok jelentős jövedelmet biztosítottak az államkincstárnak. A vásárokra nagyszámú szarvasmarhát és juhot hajtottak eladásra a környékről, állatböröket, halakat, gabonát, szénát, textilféléket, cserépedényeket árusítottak, a Vágón és Nyitrán épületfát. tűzifát, deszkákat úsztattak le és árusítottak. A királyi területekről leginkább sót, posztót, vásznat, épületfát, késeket, szegeket és különféle vastárgyakat importáltak, míg a legfontosabb exportcikk a malomkő volt.

A várban és „városban" többszáz asszony és gyerek is volt. leginkább a tisztek családtagjai. Sokan környékbeli jobbágylányokat vettek feleségül, akiket sok esetben hadizsákmányként hurcoltak el. A muszlimok is fizettek „menyasszony adót", ami jóval kevesebb volt, mint amennyit a falusi jobbágyoknak kellett fizetniük. A helyőrség menyaszszonyadó és telekadó címén háromezer akcsa évi pausálösszeget fizetett az államkasszába. (Ez az összeg körülbelül 80—90 új házasságkötést jelentett.)

Dr. BLASKOVICS JÓZSEF ny. egyetemi tanár, kandidátus

A Lityeraturnaja Gazeta közölte azt az interjút melyet a lap munkatársa készített a moszkvai Taganka Színház főrendezőjével. Anatolij Efrosszal. Az interjút az alábbiakban Sági Tóth Tibor fordításában közöljük.

— Az „Éjjeli menedékhely" próbái a Taganka Színházban befejeződnek. Hamarosan meglesz a premier. Milyen az Ön hangulata ilyenkor, a premier előtt? (A darabot közben bemutatták — a szerk. megj.)

— Nyugtalan vagyok. A premiertől mindig félek. Az első előadások még annyira eltérőek egymástól, hogy az ember szinte beleörül. Az embernek még két közeli barátja is teljesen eltérő véleményt mond az előadásról. A premiert követő hónap folyamán az ember nem tudja, mitévő legyen.

Hat évvel ezelőtt a „Cseresznyéskertet" rendeztem a Taganka Színházban. Akkor mi, az előadás szereplői valamennyien nyugtalankodtunk: milyen lesz a fogadtatás. A darabot teljesen más felfogásban rendeztem. mint amilyenhez hozzá voltak szokva a színháznak a nézői. Bennünket az nyugtalanított, elfogadják-e ezt az addig alig ismert stílust.

— És milyen a stílusa az „Éjjeli menedék hely"-nek ?

— Nem mondhatom, hogy eltér attól, amit ebben a színházban megszoktak. Közös nevezőre kívántam hozni a darab jellegzetességeit és azt, amit én fontosnak tartok a rendezés munkájában. Ez a megoldás látszott szükségesnek itteni munkám elkezdéséhez.

Az „Éjjeli menedékhely"-ben szerepel a színház összes vezétö színésze. Én meg akartam tanítani őket olyasvalamire, amit ők nem tudtak, ám magam is tanulni akartam tőlük. Ök a színpadon nem voltak egykedvüek, élettelenek. Gyakran inszcenációkat játszottak színdarabok helyett, s azokban sokszor elsikkad a színészi játék. A színészi munka egy-egy darabban több pszichológiai átélést, nagyobb lélektani mélységet követel meg és a színész összes képességeinek másféle megoszlását.

— Hogyan fogadták a színészek az általuk alig ismert új munkamódszert ?

— Úgy gondolom, — ha nem tévedek —, hogy szívesen fogadták. Eleinte persze voltak nézeteltérések. Mindezeken túl nekem elég különös módszerem van a próbákon is. Először részletesen bemutatok mindent én magam, aztán már szinte semmit sem csinálok, hagyom, hogy a színész beleélje magát a szerepbe, ellenőrizze és megvalósítsa önmagát. A színészeket kezdetben sokkolják az én utasításaim, később azt hiszik, már kész a szerep és hogy ők nem azt teszik, amit én javasoltam nekik. Végül a többségük mégis „szótfogad" és elkezdenek nagyszerűen improvizálni. A próbáknak alkotó folyamatoknak kell lenniük, nem pedig az ismétlések szolgai módon véghezvitt sorozatának.

— Milyen légkörben folyt a munka ?

— Ez sokban magától a rendezőtől függ. Neki kell megteremtenie a kellő előfeltételeket. Én ezt a törvényszerűséget elméletben jól ismerem. Ám néha, különféle okok miatt, elfogy az ember türelme, s ilyenkor jönnek a kudarcok.

Nem könnyű ebben a színházban dolgozni. (Bár én egyetlen olyan színházat sem ismerek, amelyikben könnyű lenne.) Sok színész megszokta a filmezést, a vendégszereplést más városokban. Néha úgy tűnik, hogy a színházban szinte csak „papíron" vannak jelen. Mivel ez szokássá lett, az ember nem tud mit kezdeni. De van itt sok más, számomra még alig ismert szokás is, melyek nem teszik lehetővé olyan feltételek létrehozását, hogy az ember maga sem idegeskedjék és csacskaságok miatt ne legyen kénytelen másokat sem idegesíteni. Olyan alkotói légkört kell teremteni, hogy a színpadon folyó munkát még jóval az előadás előtt többször ellenőrizni lehessen és mérlegelni.

— Nos, ezúttal sikerült a mérlegelés?

— Remélem, hogy lényegében igen. Bár van

— sajnos — olyasmi is, ami csak a közönséggel való találkozás után válik világossá. Egyszeriben megmutatkozik, hogy egy-egy részlet érthetetlen vagy túlságosan bonyolult. S még más effélék.

— Ön sokszor rendezett klasszikus darabokat és gyakran kapott olyan kritikát, hogy — ha szabad így fogalmaznom — Ön „feleslegesen hagyományromboló". Ezúttal mi a helyzet?

— Ez a „felesleges hagyományrombolás" nem szeszély vagy különcködés. Sokan úgy gondolják, hogy a rendező attól a törekvéstől vezetve, hogy minden áron eredetivé váljék, kitalál valami badarságot.

De hát amikor komoly munkáról beszélünk, a keményen dolgozó embereknek eszükbe sem jut valamiféle különleges eredetieskedés. Csak arról van szó, hogy kifejezzük azt az élő érzést, mely a régi darab iránt feltámadt bennünk. Számomra nincs szentebb dolog, a művészetben, mint a régi Moszkvai Akadémiai Művész Színház. Azt hiszem, én ismerem a legapróbb részleteket is az ottani Gorkij- és Csehov-rendezésekről. Csakhogy ezeket a rendezéseket nem szabad lekopírozni. Egyszerűen nem is tudnám, meg aztán most más idők járják. Valamenynyiünknek a lelki világa is más.

Úgy gondolom, az „Éjjeli menedékhely" ottani rendezéséről is mindent tudok, amit csak megtudhattam. Nekem azonban azt kell tennem, amire én magam vagyok képes.

Természetesen a rendező és a színészek ily módon nemcsak a klasszikus művet, hanem önmagukat is feltárják. Előfordul, hogy ez az önfeltárás igen kínos a darab szereplői számára. De nem lehet elbújni sem a klasszikus író háta mögé. Mert hiszen amikor az emberek elbújnak, az is egy sajátos kitárulkozás. Véleményem szerint a nézők nyíltságot, mint amilyennek mi állunk elébük.

— Mit mondana el még a színházról és a további tervekről?

— A színészek, akikkel együtt dolgozom, lényegében kiváló együttest képeznek. Nem teátrálisan merev módon, ök valójában érzik az életet. Dolgozni tehát lényegében nagyon érdekes. A kis teremben A. Vasziljev rendező most rendezi V. Szlavkin új darabját. A Cservinszkij dramaturg nemrég szintén felolvasott a társulatnak egy új darabot. Ez a nagy színpadon kerül bemutatásra. A régit most javítják, fél év múlva nyílik meg. Akkor végre három színpadunk lesz.

V. Glagolin rendező hamarosan hozzálát Sz. Alekszijevics belorusz Írónő „A háború zord arca" című dokumentáris novellájának színpadra alkalmazásához. A klasszikus darabok közül Moliére „A mizantróp"-ja és Shakespeare „A vihar" című darabja vár bemutatásra.

11