A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
bdtr^t?d£ötejNco LOVICSEK BÉLA 5. Most Cseresnén volt a sor, bár neki sosem volt kenyere a beszéd: — Nálunk könnyen ment a tapétázás, a két erős férfi elvégzett mindent... A szívem bizony elég gyakran vacakol, különösen most, a nyári hőségekben, de azért kibírom. Jolikám, sok mindent kibír az ember, ha muszáj. .. Áginak egy leningrádi atomfizikus a vőlegénye, most a vőlegénye szüleinél nyaralnak, de azért egy-két hétre hozzánk is ellátogatnak ... István? Mit mondjak? Valóban sok a tennivalója, különösen most, nyáron ... Az unokákat a múlt hét végén vitték haza. Ha látnád őket. Jolikám, milyen nagyot nőttek! Ennivaló két kölyök, elevenek, hangosak, játékosak... A szülők iszogattak, beszélgettek, füstöltek. A fiatalok egy ideig szótlanul hallgatták őket, aztán összenézve felálltak és Cseres dolgozószobájába mentek. — Sok szép könyvetek van — jegyezte meg Zsuzsa. — Szeretsz olvasni? — Szeretnék... — Mi tart vissza? — Tudod, mióta levelezőin végzem az egyetemet, nem nagyon érek rá, mert ugyebár mellesleg dolgozó ember vagyok. — Persze, persze: a dolgozó minden energiáját és tudását a munkájára összpontosítsa, hogy teljesíteni tudja az ötéves tervidőszak feladatait, közben ne feledkezzék meg az önművelődésről sem, mert csak így, csakis így válhat a szocialista társadalom hasznos tagjává... — Zsuzsa mindezt magas fejhangon, darálva mondta el, aminek a végén nagyot nevettek. Gábor kihívóan mérte végig Zsuzsát, szinte vetkeztette a tekintetével. — Azért a szádat becsukhatnád — ugratta öt Zsuzsa. — Csinos vagy... olyan csinibaba féle. — Ne marháskodj! A bókolás nem kötelező. — Hát akkor rút vagy. csúf boszorkány! Zsuzsa felnevetett: — A rútságom tart vissza attól, hogy megcsókolj? — Nem, dehogy, csak tudod, nem akartalak egyből lerohanni, visszaélni a helyzettel. — Ó. hogy te milyen finom lettél! — mondta Zsuzsa incselkedve. Gabíhoz lépett, két tenyerével átfogta Gabi tarkóját és száját felkínálva várakozott. Gabi ráhajolt és olyan vad csókolózásba fogtak, hogy szinte fuldokoltak már, aztán lehuppantak a heverőre. Szorosan egymás mellett ülve, mély lélegzeteket vettek, közben nagyot hallgattak. — Ébresztő, hé, mondj már valamit I — hurcolta meg Gabi fülét Zsuzsa játékosan. — Nem is hiszed, milyen kívánatos vagy így, melltartó nélkül... Zsuzsa felnevetett: — Ki gondolná, hogy egy ilyen komoly fiatalembernek milyen komolytalan dolgokon M, Ó... jár az esze! ... Azért ha akarod, levethetem a pulcsimat... akarod? Gabi meghökkent kissé: — Én igazán örülnék neki, de ... — Mi az, hogy de ...!? — Ránk találnak nyitni az „őseink", aztán ...? — Nyissanak! Elvégre felnőtt emberek vagyunk, nem? Gabi hümmögve bólogatott, majd keze a halványkék pulóver alá vándorolt. Forró, kemény halmokra talált. — Két csoda... — suttogta —, két kis tűzhányó csoda! Zsuzsa hátravetett fejjel s lehúnyt szemmel tűrte a simogatást meg a csókolgatást. — Gabi! — szólalt meg sokára. Remegett a hangja s a teste is minden izében. — Most... most képes lennék lefeküdni veled .. . Azt hiszem, egy kicsit szeretlek ... de csak egy icipicit! Gabi váratlanul abbahagyta a simogatást és felállt. A könyvespolchoz lépett, s rövid tűnődés után leemelt egy verskötetet. Belelapozott. Mindezt csak azért tette, mert túlságosan veszélyesnek érezte a helyzetet. Belefognak egy bolondos játékba, véletlenül rájuk nyitnak és kész a botrány. Más sem hiányzik édesanyja beteg szívének. Jobb ez így, még akkor is vállalja, ha Zsuzsa netán gyávának tartja. — Mi az, megsértődtél!? — eszmélt fel Zsuzsa kissé megbántottan, s hogy leplezze a zavarát, rágyújtott. Legjobb védekezés a támadás, ötlött Gabi eszébe. — Mi van a tanársegéd úrral? — nézett fel a könyvből. — Jaj, hát neked a tanársegéd úr van a bögyödbenl?... Csak nem vagy rá féltékeny? — csillant fel a lány szeme. — Tudod-e, hogy mit jelent a féltékenység!? — Nem, Zsuzsa, nem azt jelenti, amire te gondolsz — felelte Gabi higgadtan. Zsuzsa elkomolyodott: — Szóval te egy icipicit sem szeretsz?... Ejnye, ejnye, hát akkor mi lesz velünk. Gabikám? — tárta szét a karját tanácstalanul Zsuzsa, de egyáltalán nem olyan mozdulattal, mintha lesújtva érezné magát. — Pedig az őseink most is azon fáradoznak, hogy összeboronáljanak minket. Szegények, milyen csalódás fogja érni őket, ha kerek-perec kijelentjük, hogy eszünk ágában sincs összeházasodni. — Rendes csaj vagy, Zsuzsa ... — Köszönöm!... Jól esik az embernek, ha elismerik az erényeit... — mondta Zsuzsa és felnevetett. Jóízűen tudott nevetni. Ha Gabi jobban odafigyel, észrevehette volna, hogy nem is volt az a nevetés annyira jóízű. — Ami pedig a tanársegéd urat illeti — folytatta —, mit mondjak? ... Unom már a szerencsétlent. Annyira odavan, hogy már nem is érdekes, pedig mindenre képes lenne értem. — Menj hozzá feleségül!... Azt mondják, olyan párt kell választani, aki minket nagyon szeret, mi viszont nem szeretjük öt, állítólag akkor soha nem fogunk miatta szenvedni. Mit szólsz hozzá? — Jó tanácsokkal látsz el, mondhatom — felelte Zsuzsa fintorogva —, bár ha jól meggondolom, van benne logika ... meg egy nagy ellentmondás is. — Pontosabban? — Tudniillik, ha egyoldalú a szerelem, hogy lehet boldog mind a két ember? — Boldogság?... Fából vaskarika! — Te nem hiszel a boldogságban, Gábor? — Tudom is én — felelte Gábor a vállát vonogatva. — A kisebb-nagyobb örömekben hiszek, és ha azt boldogságérzetnek nevezik, ám legyen ... — A könyvet visszatette a helyére, majd szélesre tárta az ablakot. — Dögmeleg van. Legjobb lenne most az Aranyhomokon lubickolni. — Holnap délután elmehetünk, ha van kedved — kapott az ötleten Zsuzsa —, én örömmel elmennék. Cseresné előbb tapintatosan kopogott, s csak aztán nyitott be: — Kértek kávét? — Igen. Kisvártatva hozta a kávét: — Csak szórakozzatok... — mondta, s elment. A két fiatal hallgatagon kavargatta a kávéját. Úgy tűnt, mintha kifogytak volna a szóból, pedig nem. Zsuzsának még túlságosan sok mondanivalója volt. — Milyen embernek tartasz engem, Gábor? — kérdezte a hosszú hallgatás után. Gábor csodálkozott: — Hogy-hogy milyennek? — Úgy, ahogy kérdem: kapkodónak, meggondolatlannak, szelesnek, bolondosnak, felelőtlennek ... vagy őszintének? Gabi néhány pillanatig farkasszemet nézett Zsuzsával, miközben azon törte a fejét, vajon mi lehet a célja? — Azt hiszem, nem kenyered a kétszínűség, sem nagyravágyás, és úgy vélem, őszinte ember vagy, már pedig ez a jellemvonás igen tiszteletreméltó a mai bonyolult és öszszetett világunkban ... vagy tévedek? Zsuzsa elgondolkodva szürcsölte a kávét: — Mit tudom én ... nem tudom ... Az az igazság, Gábor, hogy teljes egészében még én sem ismerem önmagamat. Olyan kialakulatlan vagyok, hogy is mondjam ... nincs tartásom, határozott véleményem ... — Ne beszélj bolondokat! — De, de, így van, Gabi! ... Meg aztán állandó kisebbségi érzésem van, de hogy miért?... Nincs testi hibám, abszolút hülye sem vagyok, nyomorban sem élek, egyelőre mindenem megván, ami csak kell, és mégis... Érted te ezt ? Gabi hosszan fürkészte Zsuzsa arcát: — Nem ismerek rád! — Azt mondtad az imént, hogy őszinte embernek tartsz, igaz? — kérdezte Zuzsa látható zavarral. — Most is azt mondom, és érdeklődéssel várom a folytatást. — Gábor megérezte, hogy a lány valami rendkívüli fontossággal bíró dolgot akar mondani, hogy valami nyomja a lelkét. . — Különben semmi értelme az egésznek — legyintett Zsuzsa lemondóan. — Most már folytasd, ha belekezdtél! — ripakodott rá Gábor erélyesen. — Hát jó, folytatom — adta meg magát Zsuzsa a saját meg a Gábor akaratának. — Nincs, soha nem is volt tanársegéd hódolóm. Gábor meglepetten nézett a lányra: — Nincs?... Nem is volt? ... Hát akkor...? — Téged akartalak vele cukkolni — bukott ki Zsuzsából a vallomás. Most valóban őszintének látszott. — Kinevethetsz a naivitásom miatt, nem sértődöm meg. Tudod, balga fejjel azt hittem, hogy jobban magamra vonom a figyelmedet. Most már tudom, hogy nagy hülyeséget követtem el. — Nem értelek, Zsuzsa, miért akartad magadra vonni a figyelmemet, mi volt vele a célod? — Még most sem érted? — kérdezte Zsuzsa furcsa borongással a szemében és elcsodálkozott: hogy nem lehet megérteni egy pofonegyszerű tényt ekkora nagydarab férfiembernek? Gábor — bár sejtett valamit — mégis feltette a kérdést: — Mit kellene értenem, Zsuzsa ? Zsuzsa olyanfajta mozdulatot tett, amivel •azt akarta kifejezni, hogy ebbe bele kell őrülni, ezt nem lehet normális ésszel felfogni. 14
