A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-01 / 5. szám

ték Komáromba (Komárno), egy ottani Vidonka-féle ezermester olyan szerkezetet készített számára, amely gombnyomásra működött, szeme elé emelte a rögzített írógépet, s mivel a fejét és a kezét még mozgatni tudta, ágyban fekve kopogott le egy Komáromhoz kapcsolódó regényt, amely később könyvalakban is megjelent.

A tátrai gyógyszakintézetekhez örömös és szomorúságos életsorsok kötődnek, visszamenőleg egészen a múlt század második feléig, amikor elkezdődött itt a szakszerű kezelés és gyógyítás. Azóta a neves és ismeretlen emberek ezrei keresik gyógyulásukat a szanatóriumokban, s olyan irodalmi személyiségek is megfordultak falai között, mint Ady Endre, Tóth Árpád, Jin Wolker és sokan mások. Őket azonban Tatranská'Poliankában kezelték, én pedig a felsöhági gyógyszakintézetröl szeretnék írni, amely épületek egész sorával gyarapodott napjainkig, különösen a felszabadulás, majd a februári győzelem után. Mert harminc év elmúltával szinte leküzdhetetlen érzés kerített hatalmába, látni azt az épületet, amelynek egyik szobájában és a parkban ég és föld között lebegtem, hol a mennyországot, hol a poklot képzelve el magamnak. A hatalmas épület északi oldala belesüpped a földbe, másik oldala viszont szabadon felkínálja a lenti világot, tiszta nyári időben az egész megbolydult természetet. A szanatórium előcsarnokában betegek jönnek-mennek, őket kísérem figyelemmel, aztán egy 1965 májusában leleplezett emléktáblára téved a tekintetem, amely azt hirdeti, hogy az épület az I. Csehszlovák Hadtest hadikórháza voit negyvenötben, a felszabadító harcok idején 1 454 sebesült és beteg katonát gyógyítottak benne.

Hat további szanatórium tartozik még a felsöhági igazgatósághoz, ahol dr. Julius Varsa igazgatóhelyettessel, az urológiai osztály főorvosával beszélgetek. A választékosán és ízlésesen berendezett fogadószobában azzal kezdem, hogy magam is egy hónapot töltöttem ebben az épületben, de arra már nem emlékszem, hogy hányadik emeleten és melyik pavilonban? Az évet

mondjam, és majd a nyilvántartási könyv elárul mindent, biztat kedvesen mosolyogva a főorvos. Úgy történik, és percek múlva már tudom, hogy a C pavilon hatodik emeleti szobájában gyötrődtem. Kerestetem Fábry Zoltán és Veres János helyét is, teljesen hiábavalóan, ötvenegyben ök Nový Smokovecben voltak kezelésen. A főorvos nem dohányzik, senki sem gyújthat rá az épületben, a főbejáratnál oroszul, angolul, franciául figyelmeztetnek mindenkit, hogy dohányozni tilos! A tüdőmegbetegedés előidézője lehet a füst, világosit fel a galgóci (Hlohovec) születésű főorvos, aki 1956-ban Bratislavában szerzett orvosi oklevelet, azóta több helyen teljesített szolgálatot, még az NDK- ban is, s 1968 januárjától a felsöhági szanatórium orvosa. Fia kohómérnök Martinban, lánya Budapesten tanul, az élelmiszeripari főiskola másodéves hallgatója.

— Az oxigénes palack és a cigarettafüst nem férnek össze. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a tüdőrák előfordulása gyakoribb a dohányosoknál! — mondja szenvedélyesen, de nem ezen a csapáson haladunk tovább. A saját példámat említve visszatérünk a tuberkulózisos megbetegedések gyógyításához. Ötvennégyben negyven PÁS és tizenkét INH tablettát szedettek be velem naponta, a gyomrom is kárát vallotta aztán, tehát mi a helyzet most? Megértő jóindulattal veszi tudomásul a tájékozatlanságom. A PAS-t ugyanis már nem adják a betegnek sehol a világon. A Rifampicin, Streptomicin, Midrazit, Pirazinamit és Etambutol a leghatásosabb gyógyszerek.

— Azt jelenti ez, hogy a tuberkulózisos betegségeket már legyőztük? — mondom bátortalanul.

— A hatvanas években úgy látszott, hogy a tébécé a végét járja — emlékezik vissza a régebbi időkre. — A hetvenes években meg azt hittük, hogy már nincs. De hogy valóban ne legyen, arra még legalább kétezerig kell

I I

Ötvennégy augusztusában utaztam a Vyšné Hágy-i tuberkulózis és légzöszervi megbetegedések gyógyszakintézetébe. Egyhónapos beutalóval a zsebemben, mirigytuberkulózisomat gyógyíttatni érkeztem a szanatóriumba, s hiába sütött tizedmagával a nap, hiába mutatta az égboltot érintő csúcsát az itteni hegyek óriásának kikiáltott Gerlach, s hiába meredtek rám csodálkozva az intézet hatalmas területét sűrűn benőtt tűlevelű fenyők, amelyek vihar kerekedtére úgy nyögnek fel, mint a nehezen lélegző betegek, kábult voltam és levert, nem láttam semmit a Tátra szépségeiből, a betegségemmel voltam elfoglalva, amelyről annyit tudtam csak, hogy tébécés tehén tejétől kaptam. Úgy telt el az egy hónap is, mintha álmodtam volna, nem barátkoztam senkivel, az egyetlen K. Ressl Jánost kivéve, akit hosszú ideig csonttuberkulózissal kezeltek, holott sok mozgást igénylő reuma kínozta, s mire rájöttek a hibás leletre, már nem tudták Prágában sem mozgásba hozni megmerevedett testét. Mikor hazaküld-