A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
várni. Attól függ minden, hogy elő tudunk-e állítani még hatásosabb gyógyszereket. Ha időben észleljük a leletet, eredményes a gyógyítás, amely gyógyszeres és műtétes. Intézetünk igen magas színvonalon szakosított. Jól ismert itthon és külföldön. Ennek ellenére se mondhatjuk, hogy legyőztük a tuberkulózist. Terjesztik állatok, előidézi a levegőszennyeződés, a daganatos megbete• gedések száma is inkább növekedőben, egyszóval a harcnak még nincs vége, pedig a tüdő- és tüdőn kívüli betegségeket már az esetek nagy többségében gyógyítani tudjuk! Gyakran megszólal a telefon, s magyarázkodás helyett olyankor széttárja a karját, nemsokára mennie kell Starý Smokovecbe, közéleti ember, a járási pártbizottság lektora, a képviselője, a tátrai gyógyszakintézetek üzemi bizottságának elnöke, s ha az ideje megengedi, tavasztól őszig felsöhági családi házának a kertjében tartózkodik, télen meg a sízés őrömét keresi ő is. Vigasztalásomra egy füzetet nyom a kezembe, amelyet a gyógyszakintézet negyvenedik évfordulója alkalmából 1981-ben adtak ki, s az ekecsi (Okoő) születésű László Sándort ajánlja további beszélgető társamnak, akit a harmadik emeleten keresek, 1969-ben a felsöhági egészségügyi középiskolában lett ápoló. Ď sem szögről leakasztható ember! Sok az elfoglaltsága. Tablettakiosztás, injekcióadás, kötés, röntgen és az EKG intézése, mindmind az ő munkája. Mikor elökerítik a betegek azzal fogad, hogy ha később keresem, már nem találom a szolgálati köpenyben, a Poprád folyó környékére megy vadkacsára vadászni a barátjával. Arra kérem, mondjon valamit az ápoló és a beteg viszonyáról... — A viszony testvéries közöttünk — mondja a gyógyszerekkel és kötöszerekke! megtömött kis szobácskájábán. — Kötelességünk az orvos által előírt kezelés pontos betartása, de a beteg állandó vigasztalása is. Tartjuk benne a lelket. Hanyagságról szó sem lehet! A beteg állapota ha rosszabbodna, az élete kerülne veszélybe, bár tuberkulózis okozta halálesetre nem emlékszem, pedig 1965 óta vagyok itt. Agyvérzésben, szívinfarktusban meghaltak betegek, tuberkulózisban nem, vagy csak elvétve. — Milyen a szanatóriumban a nehéz eset? — terelem a betegekre a figyelmét. — Amikor például a betegnek kioperálják a fél tüdejét. Bemutatok magának egy ilyen embert — mondja, és elmegy, aztán hozzá hasonló korú (41 éves), erősen kopaszodó, kék szemű, már kimenő ruhába öltözött ajnácskői (Hajnáčka) férfival tér vissza. Solymosi Bélával, akinek 1984. október 22-én műtötték a tüdejét. — Nehéz műtét vót — bólintgat a szavaira, miközben kerít magának is széket. — Egy hónapig magas lázzal feküdtem a műtét után. Negyedik hete, hogy már a lábamon állok. Jól érzem magam. Ötnapos szabadságon is vótam már otthon. De itt frissebb a levegő. Kívánkoztam vissza. — Nehezen adta rá a fejét a műtétre? — 1981 -töl betegeskedtem a tüdőmmel. Évente jártam ide kezelésre. A kavernám behegedt, de ha valami nehezet emeltem, máris kiújult. Fertőző beteg lettem. Nem játszhattam a nővérem unokáival (én ugyanis agglegény vagyok), tartózkodnom kellett az emberektől, ök is tartózkodtak tőlem. Most már másképp lesz minden. Nem fertőzök. Senkinek nem kell félnie tőlem. Meg lehet szokni az itteni környezetet, Lászlóné, a föápoló, László Sándor és a többiek kifogástalan emberek. Mindent megtesznek, hogy jól érezzük magunkat. De azért itt is érvényes a közmondás, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon! — Mire gondol? — Már a végleges hazatérésre. Ha minden jól megy, január végén hazaengednek, és ha a kőműves szakmát már nem is folytathatom, rokkantsági állományban vagyok, a nővérem kertjében találok magamnak könynyebb munkát. Meg az unokáival is szívesen elleszek otthon ... László Sándor levetette már a szolgálati köpenyt, siet a barátjához s vele együtt a Poprád folyóhoz, a fél tüdővel élő, erősödő Solymosi Béla meg a Csorba-tóhoz megy villamosvonaton látni, csodálni való örömöket szerezni. Én még maradok, egyedül járom végig a folyosókat, amelyeknek a végében televízió a napközi és esti szórakoztató, de látok néhol pingpong- és biliárdasztalt is, meg könyvtárterembe nyíló ajtót is, ahol magyar nyelvű könyvek is szép számban sorakoznak a polcokon. Betegekkel találkozom mindenütt. Mennek a szobájukba, jönnek a szobájukból, emelettől emeletig hozzák-viszik a reményt, hogy hamarosan meggyógyulnak, útra kelnek a szeretteikhez. S ha elkövetkezik a szabadulás napja, ahogy számomra is elkövetkezett ötvennégy szeptemberében, hiába borús az ég, hiába rejtik el a Gerlachfalvicsúcsot sötéten gomolygó fellegek, a haza induló ember napfényesnek lát mindent. így van ezzel mindenki, aki a felsöhági gyógyszakintézethez tartozó hat szanatórium 2 365 ágyán és 119 orvosán osztozkodik. Már az előcsarnokban járok, ott olvasom a főorvostól kapott füzetből, hogy a tuberkulózis mólóban van, az ágyak fele gyakorlatilag már a daganatos betegeké, megváltozott az intézet küldetése, igen sikeresen folyik a tüdő és a tüdőn kívüli tébécé gyógyszeres és műtétes kezelése. MÁCS JÓ2SEF Fotó: Bistika Valter
