A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-21 / 25. szám
— Nem, köszönöm, komolyan mondom, megleszek nélküle. Úgyis csak három az egész. — Ugyan, még sok is, jóval több, mint amire szükségem van. Egy a Zitáé, egy meg az enyém. Én meg is lennék nélküle, csak miatta fogom meg a halat. Meg aztán ő is inkább élve kedveli, habár... — és hirtelen elhallgatott, szégyellte, hogy egyszeriben ilyen beszédes lett. — Nincs egyedül ? — Nem, a kicsivel vagyok. Akkor hát Zita nem a felesége, nem is a szeretője, hanem a lánya. Nocsak! — A felesége nincs itt ? — Nem vagyok nős. — Bocsásson meg. ne vegye tőlem szemtelenségnek. — Ugyan, de a változatosság kedvéért engedjen meg most nekem egy kérdést. Egyedül van itt? — Igen, egyedül. — Akkor hát elfogadhatja a meghívásom. A halat agyoncsapom én, s mivel maga kiválóan ért hozzá, elkészíti. Rendben? — Rendben van. Ahogy rám kacsintott s barátságosabban viselkedett, szemlátomást kedvesebb lett az ábrázata. Sűrű bozótoson vágtunk keresztül. — Hogy is gondolta azokkal a halakkal ? — Hogy? Mire gondolt? — Hát arra ... eltérően öntől... — s oly tökéletesen utánozott, hogy mosolyognom kellett rajta. — No, szóval maga agyoncsapja őket, én meg — ha már agyoncsapta — elfogyasztom szegénykéket. Mi mást tehetnék velük ? Egyszeriben, mintha a földből nőtt volna ki, egy takaros kis faházikó állt előttük. A bezárt ablak mögül olyan négyéves forma borzas fejű leányka kandikált ki. — Te rossz, te csúnya, már megint bezártál — nyafogott a kislány. Ahogy kinyílt az ajtó, rátámadt a csöppség, s apró öklöcskéivel csapdosni kezdte a combját. A horgász eltolta magától, és vigasztalni próbálta. — Hagyd, Zita, gyere, megmutatom neked a halakat. — Nem vagyok kíváncsi a halakra, haza akarok menni! Most is rossz vagy. rosszabb, mint otthon. Bár csak szemtanúja voltam a jelenetnek, így is kellemetlenül érintett. Ahogy így elnéztem vendéglátóm arányos termetét, lebarnult bőrét, magamban éveit próbáltam kitalálni. Huszonöt évesnek véltem. A homlokára hulló szőke haja miatt fiatalabbnak látszott, de a ráncos homlok elárulta éveit. Zöld. mélabús szemei, hosszú fekete szempillái még jobban kihangsúlyozták dioptriás szemüvegét, a szép szabályos fogsora alig látszott mosolygás közben. A lányka kiköpött olyan kicsiben. Bájos teremtés. Miért kínozza ? Miért nem viszi magával ? — Miért nem engedi szabadon? — szóltam közbe akaratlanul. — Még csak az hiányozna! Az ember szabadjára engedi, ő meg aztán összeszed mindenféle szemetet. Döglött egeret, verebet... Zitához fordultam: — Gyere ide, Zituska, mondok neked valamit! A nyafogós Zita elhallgatott, és csak most vett rólam tudomást. — Hát te ki vagy ? — Dana néninek hívnak. Ha jó leszel, finom halat készítek neked. Közben letöröltem az orcáján csurdogáló könnyeit. — Jó — mondta szipogva, — de neki ne! Elnevettem magam, és a vendéglátómra néztem. Bennünket figyelt a sarokból, de ahogy észrevette pillantásom, fogta a halasvödröt és indult kifelé. A házikó olyan volt, mint egy varázsdoboz. Volt abban minden, ami csak kellett, s minden a maga helyén. Az előkészület gyorsan ment. Csupán Zita segített nekem. Kíváncsian figyelte a kezem minden mozdulatát, és egyre kérdezősködött. Szívesen válaszoltam neki. Legalább ő törődött velem, mert a férfi rám se hederített, úgy éreztem magam, mint valami betolakodó. Még csak be sem mutatkozott, holott már csaknem két órát együtt töltöttünk. Ahogy terítettem az asztalt, észrevettem, hogy Zita lopva figyel. Mintha kérdezni akarna valamit, de fél kimondani. — Kész! — mondtam a házigazdának, és Zitához fordultam. — No, mi van ? — kérdeztem tőle. hogy szóra bírjam. Mélyet sóhajtott, de aztán mégis csak kibökte: — A mamám leszel? Szinte megdermedtem. Ez az újabb gyerekes kérdés zavarba hozott. A horgász mentett meg a válaszadástól, aki éppen belépett. — Zita, eredj kezet mosni, de rögvest! Szó nélkül indult-hátrált kifelé, le nem véve rólam a tekintetét. Megfordultam, úgy tettem, mintha elfelejtettem volna, mit kérdezett. Asztalhoz ültünk. Zita felhördült: — Ö ne egyen! Csúnya, rossz... Nem, nem áhítoztam semmi rendkívüli élményre. Épp ellenkezőleg. Olyan szürke hétköznapra vágytam, mint amilyenből már harminc mögöttem volt ezen a vakáción, s ez lett volna a harmincegyedik. Az utolsó. Nem akartam semmi egyebet, mint élvezni a nap minden másodpercét. Az elsőtől az utolsóig. Pirkadattal ébredtem. A nap vérvörös pírral jelezte jöttét. Fürdőruhámba bújtam és a nyaraló teraszáról zsupsz a vízbe. Hideg volt, majd elállt a lélegzetem. A tó közepéig úsztam, és közben gyönyörködtem a víz fölött úszó rózsaszínű párában. — Hééó ...! — harsogta túl a víz loccsanásait egy emberi hang. Körülnéztem. Sehol senki, semmi. — Képzelődöm — gondoltam magamban, és a túlsó |>art felé úsztam. — Hééé — maga ott.. .1 — hallottam megint, most már érthetőbben. A hang irányába néztem. Most sem láttam volna meg az idegent, aki csaknem beieveszett a partmenti bozótba, ha a felkelő nap sugara meg nem csillan a szemüvegén. Máskor is láttam ott ücsörögni, de ügyet sem vetettem rá. Mindig morcosnak látszott, mintha már a nézésével el akarná riasztani azt, aki bármily rövid időre zavarni próbálná magányát. Közelebb úsztam hozzá. — Maga hívott? — kiáltottam feléje. — Igen, beakadt valamibe a horgom, de egészen a fenekén. Lenne szíves kiszabadítani? — Megpróbálom ... — és már te is buktam a zöldesszínü mélybe. Sikerült kitapogatnom, egészen a fenekén akadt be a horog az ágak közé. Kiszabadítani azonban nem bírtam, fel kellett jönnöm, hogy lélegzetet vegyek. Ahogy kidugtam a fejem láttam, hogy a horgász milyen türelmetlenül lesi, mi lesz. Újra lemerültem, s pillanatokon belül örömmel emeltem a szerelést a fejem fölé. olyan, amilyen, biztosan megvan rá az oka. Minek kényszerítsem rá a társaságom ? Kiakasztottam a horgot és arrafelé dobtam, amerre ült. Meg sem vártam, hogy megköszönje, úszni kezdtem visszafelé. — Hé, kislány! Visszanéztem. — Szereti a halat? — Nincs vonzalmam irántuk ..., ellentétben önnel... — Enni gondoltam ... — Az már más. — Jöjjön hát, adok egyet, amiért segített. Kiúsztam a partra. Nem mintha annyira kellett volna az a hal, hanem mert kíváncsi voltam, mit fogott. Ahogy kitakarta a vödröt, amit a közeli bozótba rejtett, három jókora hal háta csillant meg a napfényben. Nem értek a halakhoz, de bármelyik laikus nagyra tartaná az ilyen fogást. — Jééé .. .1 — tört ki belőlem akaratlanul. — Hát ezt hogy csinálta ? A szája szegletében mosolyféle vibrált, de nem válaszolt. Kivette az egyik halat és felém nyújtotta: — Ez a magáé. — Ó, köszönöm. Nem gondoltam komolyan, csupán kíváncsi voltam. — Vigye csak! Hátradugtam a kezem. — Mihez kezdjek vele? Tudja, én ezt... — Szóval nem tudja elkészíteni. Világos, a nők ... — nevette el magát most először, de ez is csak amolyan gúnyos kis kacaj volt. — Nem azért! — buggyant ki belőlem. — Ha tudni akarja, a hal véletlenül is a specialitásom. Csak agyonütni nem merem a világért sem. — Ne sértődjék meg mindjárt csak éppen eljárt a szám. En agyonütöm magának. — Megvan! — Köszönöm, engedje vissza a vízbe! — hallatszott a partról, s a hangjából szinte érezhető volt: és most aztán tűnjön a fenébe! Ahelyett, hogy erre megsértődtem volna, valahogy inkább szórakoztatott a dolog, és elhatároztam, föibosszantom egy kicsit. — Parancsol még valamit? — érdeklődtem. — Nem — hangzott a tömör válasz. — Fogott már valamit ? Úgy tett. mintha nem hallaná, de dühösnek látszott. Mintha megbánta volna már, hogy a segítségemet kérte. — Megnézem magamnak közelebbről is ezt a pasast, hisz csak nem harapja le az orrom, bármennyire emberkerülő is — határoztam el. Kissé odább tőle kiúsztam a partra, de figyelemre sem méltatta jelenlétemet. Néhány lépésnyire mögötte letelepedtem és dudorászni kezdtem. Egyszeriben ideges lett. Szemmel láthatóan kellemetlen volt számára a jelenlétem, de megállta, hogy szóljon akár egy szót is. Semmit. — Kibírom — szorítottam össze a fogam. S akkor hátranézett. Elmosolyodtam. — Már megint odavan — mondta. — Kicsoda? — kérdeztem meglepetten. — Nem kicsoda, hanem micsoda. A horog akadt be megint. — Kivegyem? — Ha megtenné ... s nem okoz önnek különösebb gondot... — szűrte a szavakat a fogai közt. — Akkor hát egy életem, egy halálom ... — próbáltam tréfásabb mederbe terelni a szót, de közbevágott: — Alighanem ugyanott akadt be. , — Azt csak bízza rám — viszonoztam az udvariatlanságát. Magamban pedig elhatároztam. hogy ezek után békén hagyom. Ha már 14
