A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-21 / 25. szám
Hallottukolvastukláttuk — Zituska, így nem beszélhetsz az apáddal — próbáltam menteni a kínos helyzetet. — Ilyesmit a jó gyerekek nem tesznek. A horgász meghökkenve nézett rám. — Ki mondta magának, hogy ő az én lányom ? Ki ? — hördült fel hirtelen, és a szeme csak úgy szikrázott. Erre már bennem is eldőlt a borjú. — Senki, tisztelt uram! És ne kiabáljon itt velem! Honnan tudjam, hogy kicsoda-micsoda, ha arra sem méltat, hogy bemutatkozzék ? S hogy ne feledje, nem én tolakodtam ide. Maga hívott meg. Isten áldja! — s ezzel kirohantam a házikóból. — Dana! — Hallottam mögöttem. Utánam szaladt, majd megelőzött és elállta az utam. A váltamra tette a kezét: — Dana. nem mehet el (gy. Mindent megmagyarázok. Szinte rimánkodva nézett rám. A szájából csak úgy ömlött a szó: — Már jónéhány éve egyedül élek, mint az ujjam. Látja, már az emberek iránti jómodorról is leszoktam. Leültünk egy fatönkre és folytatta: Sokáig egyke volt a családban, s akkor az édesanyja negyvenévesen szült egy kislányt. Ezzel kezdődött a baj. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Édesapja berepülő pilóta volt. Fél évre rá lezuhant. O. Péter, harmadéves volt a főiskolán. Zita miatt otthagyta és állást vállalt. A kislány, akivel akkor járt, elhagyta. Zita miatt. Túl sok idejét lefoglalta. A kilátástalan jövő és Zita maradt számára, őt okolhatta mindenért. — Zita! — jutott eszünkbe mindkettőnknek. Magára hagytuk a viskóban. Szinte parancsszóra rohantunk vissza. A házikó üres volt. — Zita! Zita! Síri csend. Keresni kezdtük az erdőben. Mindketten más irányba indultunk. Csaknem egy órán át kutattam a sűrű bozótosban. Végül csüggedten indultam vissza. Szótlanul baktattam. a torkomat tehetetlen düh szorongatta. Szegény fiú! Egyszeriben úgy éreztem, segítenem kell. Neki is. meg a kislánynak is. Mindenáron. Hogy újra lássam őt mosolyogni, hogy visszatérjen az életkedve. Nem, olyan ő, mint amilyen, csak olyan akar lenni, mivelhogy nem tud más lenni. Hirtelen halk beszédet hallok: — Édes csöppségem, hát már te sem akarsz játszani velem ? Senkinek sem kellek ? No. szaladj hát, szaladj! Óvatosan széthajtottam a bozót ágacskáit. Egy korhadt fatörzsnél guggolt Zita. és kezében egy döglött egeret szorongatott. Aztán az arcához nyomta, és csókot cuppantott a bársonypuha szőrmére. Ezután letette a földre, de az egérke csak nem mozdult alighanem Zita babusgatásának esett áldozatul. — Zita, Zituska lelkem! Hol voltál ilyen sokáig? Mióta keresünk! — Menj innen! — mondta durcásan, és hátra dugta a kezét. — Neked se kellek, te sem akarsz a mamám lenni. Minden lánynak van mamája ■ ■ A tenyerembe fogtam a fejét, úgy csókolgattam könnyáztatta arcocskáját. — Az anyukád leszek, ha te is akarod, de akkor ezentúl nem szabad elbújnod. Ne sírj! Neked lesz a legjobb anyukád a világon. De szót kell fogadnod Péternek! Légy jó hozzá, s akkor ő még jobb lesz hozzád. S most gyere, megyünk Pétéihez! Ahogy felálltam ... Ott állt fölöttünk és szótlanul figyelt bennünket. Hármasban tértünk vissza a házikóhoz. Zita elszenderült Péter ölében. Halkan beszélgettünk. A foglalkozásáról beszélt, meg hogy szeretné befejezni tanulmányait. S aztán egyszer csak megkérdi: — És te ... hogy akarod teljesíteni ígéretedet? Mosolyogva néztem rá: — Tudtommal Bratislavában lakik ... — S te pedig Zólyomban ... — Igen, de itt tanulok ... Rámnézett, s kis szünet után folytatta: — Kérlek, igazítsd meg Zita fejealját! Bizonyára nyomja a vállcsontom. Ahogy odaléptem hozzá, hogy megigazítsam Zita fejecskéjét, lehajolt hozzám, s csókot nyomott a hajamra. Aztán halkan felkacagott: — Látod, megint ez a Zita. Miatta meg sem csókolhatlak úgy igazán. Késő estig üldögéltünk a tűz mellett. Zita az ölemben feküdt és el-elmosolyodott álmában. — Mennem kell! — mondtam, és óvatosan elhelyeztem Zitát a pokrócon. — A legszebb búcsúzás, amit valaha is megéltem — mondta, s elsimította homlokomról a hajtincset, hogy megcsókolhasson. Könnyű lélekkel váltam el. A markomban ott szorongattam egy cédulán Péter címét. Nem búcsúzkodtunk. Hisz a nagy találkozás még hátra van. (Fordította: VÉRCSE MIKLÓS) FOLYÓIRAT Fotóművészet A negyedévenként megjelenő magyarországi folyóiratnak az a legutóbbi száma kellemes meglepetés, sőt ajándék a csehszlovákiai magyar olvasók számára. Címlapján Jaromir Funke 1933-ban készített felvétele látható. Első, bevezető írása: Levél-interjú Balogh Edgárral, melyet a szerző, Albertini Béla nyolc szlovákiai felvétellel illusztrált. Főleg Rosie Ney, vagyis Földi Rózsi felvételeivel. Meglepő, eddig nem ismert információk ebből az interjúból: a munkásfotósok 1931- ben Léván (Levice) szociofotó-kiállítást rendeztek, az Út 1932. évi áprilisi számában a Diószeg—Tardoskedd című riporthoz kapcsolódó felvételeket a bratislavai Fritz Stroh készítette. A folyóirat következő írása Vladimír Remeš A cseh szociális fotográfiáról című, terjedelmes, 15 felvétellel illusztrált beszámolója. Külön említést érdemel, hogy köztük látható a prágai Honty Tibor három felvétele is. Ľubomír Linhart 1933-ban megfogalmazott véleményét a fényképezésről pedig azért érdemes idézni, mert napjainkban is időszerű: „A fényképezés jelentős társadalmi tényező, amely kihat a társadalmi eseményekre, a társadalmi, politikai, gazdasági, művelődési és kulturális problémákra, a körülöttünk zajló, egész életre." Joggal tarthat érdeklődésre számot Schwanner Endre Photokina '84 című írása is, mert nemcsak a hasonló elnevezésű kiállításról, hanem a japán, a nyugatnémet és a svéd fotóipar újdonságairól is beszámol. Hajdú Éva Szerelmem, tánc! című írása Eifert János kiállításának értékelése. Vadas Józef Lussa Vince kiállítása című írása az arc és a női test fényképezésének időszerű gondjaival foglalkozik. Érdekes olvasmány a további cikkek garmadából Bodri Ferenc André Kertész Magyarországon című, izgalmasan eleven beszámolója. Hajdú András KÖNYV Mesék emberi vágyakról és bölcsességekről Könyvesboltjaink remek újdonságot kínálnak a nyolc évnél idősebb gyerekek számára. Úgy vélem, ezeket a meséket, mesés formában közreadott történeteket még a kamasz, de sokszor a felnőtt (a szülő!) is elolvashatná. A Biblia, illetve a kereszténység történelmi fényeinek ismerete a fejlett szocialista társadalomban is az általános műveltség természetes tartozéka kellene, hogy legyen. Sajnálatosnak tartom, amikor egy felnőtt fiatalember nem tudja, hogy mi a különbség Isten és Jézus Krisztus között: nem tudja, hogy az első egy fikció, míg a másik egy valós személy neve volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Biblia „meséinek" ismerete nélkül nem lehet valaki értékes és széles látókörű ember. Csupán arról van szó, hogy „szegényebb" az az ember, aki semmit sem tud a Kalevaláról, Dante Isteni színjátékáról stb. és „gazdagabb", aki viszont ismeri. S persze az sem mellékes, hogy az irodalom, a képzőművészet, a zene és a film is gyakran felhasználja a Biblia valamelyik alakját, motívumát: Leonardo da Vinci, Botticelli, Babits ... sorolhatjuk egészen a kortársakig. A híres baloldali beállítottságú olasz filmrendező, Pier Bapolo Passolini egyik legjobb filmje (Máté evangéliuma) szintén bibliai eredetű, ugyanakkor maga a film általános érvényű emberi problémákról szól. Nincs olyan valamirevaló képtár vagy múzeum, amely ne őrizne kincsei között ilyen tematikájú darabot. S a kép „identifikálásához" segít az ajánlott „meséskönyv" is. A Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelent meg Szunyogh Szabolcs Bibliai mesék című könyve, amely harminchárom címszó alá sűrítve tartalmazza a legfontosabbakat. A mesékké formált bölcsességek irodalmi értelmezésére, illetve elemzésére nem vállalkozom, nem is ez a feladata egy „ajánló" írásnak; egyetlen dolog viszont tény (és talán ez a legfontosabb); a Bibliai mesék önzetlen naivitása csodálatos módon hordozza az „alapmű", a Biblia mai felnőtt-olvasatát a gyermek számára. Vagyis: ahogyan a dolgokat ismerni illik. Kiss Péntek József Pilinszky János: A mélypont ünnepélye „Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszeresen azon kapom magamat, hogy beszélgetek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel. De hogy ki is az? — Pontos válasz helyett megpróbálok rögzíteni egy ilyenfajta beszélgetést." Az idézett írás 1982. júniusában jelent meg s minden valószínűség szerint nem sokkal előbb keletkezett, így alighanem egyike a legutolsó Pilinszky-írásoknak. Címe (Képzelt interjú) pedig ugyancsak jelképesen utal a Pilinszky-próza természetére. írásai ugyanis (eltekintve a versektől természetesen) interjúk (dialógusok) vagy monológok. Vallomások, ha úgy tetszik, s volt is, aki e kettős Pilinszky-kötetet elnevezte a költő „Vallomásainak". „Pilinszky János prózai Írásai többnyire szerkesztők, kiadók sürgetésére születtek — írja a gyűjtemény összeállítója, Jeleníts István —, s ritka kivételtől eltekintve meg is jelentek a költő életében. Kéziratban legföljebb néhány korai vázlat vagy töredék, s egy-egy élőszóban elhangzott előadás, megnyitó szövege maradt, továbbá naplószerű följegyzések, amelyek nem is nyilvánosság számára készültek". Két vaskos kötet, majd hatvan év. Ha meggondoljuk, hogy Pilinszky par excellence lírai költőként van elkönyvelve a magyar irodalomtörténetben, s hogy interjúit föl sem vették e gyűjteménybe, egy-két kivételtől eltekintve (azok külön kötetben jelentek meg „Beszélgetések Pilinszky Jánossal" címen, néhány esztendeje). Színművek, novellák, filmforgatókönyv, egy párbeszéd esszéregénye, tanulmányok, eszszék, cikkek, az élet és a gondolkodás, a müvek és a művészet korunkat foglalkoztató nagy kérdései fölött való töprengések —■ ezeket tartalmazza A mélypont ünnepélye. Egészen pontosan: az első (vastagabb) kötet az 1942 és 1981 között írott hosszabb, rövidebb, de rendszerint csak két-három gépelt oldalnyi cikkeket és tanulmányokat (ezek nevezhetők a költő „Vallomásainak"), a második, karcsúbb, de súlyosabb és emlékezetesebb kötet pedig a hosszabb prózai-drámai munkákat tartalmazza. Nevezetesen a Rekviem című filmnovellát, a Gyerekek és katonák, a Síremlék, az „Urbi és orbi" — a testi szenvedésről és az Élőképek című színművek, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című regényt, és négy kisprózát: a Hármasoltár, a Simon Áron, a Három etűd a bűnről és a már említett Képzelt interjú című rövid remekeket.-cselényi-HANGVERSENY A Szlovén Filharmónia A Szlovén Filharmónia a Prágai Tavaszról útban hazafelé megállt Bratislavában is, hogy fellépésével tarkítsa az évadvég gyérülő koncerteseményeinek sorát. A ljubljanai zenekar — Jugoszlávia egyik vezető hangversenyzenekara — immár második alkalommal lépett pódiumra Szlovákia fővárosában. (1983-ban járt itt először.) Az együttes mai nevén 1904-től működik, de „családfája" mintegy két évszázados múltra tekint vissza. A Szlovén Filharmónia karmestere a negyvenes éveiben járó, jó manuális készséggel rendelkező, s a szimfóniát partitúra nélkül irányító Uroš Lajovic. (A rendező Slovkoncert is ludas abban, hogy a karmesterről, a szólistáról és a jelenlévő hazai zeneszerzőről, Pavel Michelčičrôl egyetlen szóval sem tájékoztatta a szép számban összejött közönséget, ami bizony nem nevezhető udvarias gesztusnak vendégeink irányában.) A ljubljanai filharmonikusok Pavel Michelčič (1937) rövid, háromtételes művével, az expresszionizmus színvilágából táplálkozó, finom árnyalatokban gazdag, jól hallgatható Tovatűnő képek című kompozíciójával kezdték műsorukat. Majd Luigi Boccherini (1743—1805) 8-dur csellóversenye (op. 34) következett, amelyet Miloš Mlejnik szólaltatott meg szuverén biztonsággal kezelt, széptónusú hangszerén. A szünet után bevonuló zenekari tagok között nem kis meglepetésünkre a szólista is megjelent, s így derült ki, hogy ő egyben a csellószólam vezetője is, aki a legtermészetesebb közvetlenséggel vedlett át zenekari játékossá. Ez a szovjet zenekaroknál tapasztalt „funkció-összevonás" az itthoni hangversenyéletberr teljesen szokatlan jelenség. A szünet után Gustav Mahler (1860— 1911) egyik legnépszerűbb, nálunk is a leggyakrabban megszólaltatásra kerülő müve, a IV. szimfónia csendült fel. Mahler hatalmas apparátust mozgósító partitúrája tükrében egyértelműen kitűnt, hogy a zenekar alaphangzása keményebb, merevebb és metszőbb a nálunk megszokott mahleri hangzásideálnál, s ettől a mű idilli hangulata érdekes, markáns színekkel gyarapodott. A negyedik tételben felcsendülő, a „mennyország örömeit" ecsetelő szopránt a Szlovák Filharmónia Berlinben működő szólistája, Magdaléna Hajóssyová „angyali" tisztasággal szólaltatta meg. Varga József 15
