A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-14 / 24. szám
K/eno/v/ A JÓ BIZONYÍTVÁNYÉRT AJÁNDÉKOZZON MEGFELELŐ KARÓRÁT A NÖVÉNYI ÉTOLAJAK MINDENNAPI ÉTRENDÜNK JELENTŐS TARTOZÉKAI FELHASZNÁLHATJUK: Különböző hidegtálak, saláták, majonézek, körözöttek és más hidegételek készítéséhez, sütéshez, pároláshoz, és különböző gyorsan készíthető melegételek készítéséhez Az egész falu a tárgyalóteremben tolongott. A nap hőse, akire a villeroibeliek annyira kiváncsiak voltak, a vádlottak padján ült. Kicsi, de otromba kezét a pad előtt futó párkányon tartotta. A bíró csendet parancsolt, és átadta a szót a védelemnek. Philippe Durand, a neves brüsszeli védőügyvéd hetvenhárom gyilkossági pere közül hetvenegyben kiszabadította védence nyakát a hurokból. Köpcös, pocakos emberke volt, erősen kopaszodott, és öltönye ugyancsak megérett egy újabb vasalásra. — Tisztelt esküdtszék — kezdte Durand a védöbeszédet. — Henri Volpin könyvelő tizenkét nő meggyilkolásának vádja miatt került a vádlottak padjára. Egy héten keresztül hallgattam az ügyész urat, és figyeltem, hogyan tekeri egyre szorosabbra a hurkot védencem nyaka körül. Most arra kérem önöket, emlékezzenek vissza, és gondolják végig az elmondottakat. Felhívom a figyelmüket, hogy a vád egyetlen szemtanút sem állított. Az eltűnt lányok holttestét sem találták meg. Az ügyész úr csak feltételezésekre alapozza a vádat, néhány elejtett szóra, ittott megtalált gombra, női cipőre. Ha ebben a pillanatban szavazniuk kellene, tudom, mi lenne az eredmény. Hiszen valamelyikük talán még saját kezével is segítene az akasztásban! Emlékszem egy falumbeli könyvelőre, akinek a sorsa igen sokban hasonlít Henri Volpin sorsához. Felteszem, hogy negyven éven át, amióta Volpin Villeroiban lakik, szinte föl sem tűnt a jelenléte. Senki sem fordult meg utána az utcán. Pedig ez ritkán esik meg egy olyan faluban, ahol elég, ha valaki egyszer kézen fogva végigmegy az utcán egy lánnyal, és máris a szájukra veszik, vége-hossza nincs a pletykálkodásnak! A tanúk vallomásai szerint a vádlottat a következő dolgok terhelnék: egy este autó állt meg a falu egyetlen szállodája előtt. Elegánsan öltözött férfi szállt ki belőle, vele volt egy lány. Megfigyelték, hogy a lány nem viselt harisnyát. A legjobb szobát vették ki. A tulajdonosnö vallomásából tudjuk, hogy másnap reggel élénk szóváltás hallatszott a szobából, aztán a férfi elhajtott. A lányt otthagyta. Délután a lány a társalgóba ment kávézni, s ahhoz az asztalhoz telepedett, ahol Henri egy korsó sör mellett újságot olvasott. A pincér elmondta önöknek, hogy Henri erre egy üveg konyakot rendelt, aztán arról beszélgettek, hogy fölmennek a könyvelő lakására. A lányt többé senki nem látta. Tanult barátom, az államügyész senkit nem nevezett meg, aki látta volna, hogy a lány belépett Volpin házának ajtaján. De a hálószobában talált magas sarkú cipőt bizonyítékként mutatta be. A hotel tulajdonosa felismerte benne az ismeretlen lány cipőjét. Egy héttel később a moziban a jegyszedö arra lett figyelmes, hogy Volpin a kis Molreaux lány mellé ült le. Préjean özvegye, aki Volpin szomszédságában lakik, egy éjjel női kacagást hallott a könyvelő lakásából, és megesküszik arra, hogy a kis Molreaux hangja volt. A kislányt azóta nem látta senki. A vád nagy jelentőséget tulajdonít annak a zöld vaddisznóbör cipőnek, amelyet védencem íróasztalfiókjában találtak. A tanúk ezután Louise Rohnról, a Saint Vith-i tanítónőről vallottak. Az iskola igazgatónője elmondta, hogy a kisasszony kérte, helyezzék öt Villeroiba, mert ott férjhez megy egy Volpin nevű könyvelőhöz. A fuvaros kijelentette önök előtt, hogy a hölgyet csomagjaival együtt a vádlott házáig vitte. Az államügyész pedig bemutatott önöknek egy barna női cipőt, amelyet Volpin pincéjében találtak. Louise Rohn tanítónő Saint Vithből abban a cipőben utazott ide, nővére minden kétséget kizáróan fölismerte testvére lábbelijét. Részletes tanúvallomások alapján még nyolc másik lány hasonló módon lejátszódó eltűnését hallgathatták végig. Ez tehát a Henri Volpin-ügy. Miután a cipőgyűjtés nem számít bűnténynek, kérem, gondolják meg: hogyan kívánhatják védencem halálát, amíg nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az eltűnteket valóban megölte. Durand kis hatásszünetet tartott, majd egyenként végignézett az esküdteken, és ezt suttogta: — Úgy látom, hogy öntudatlanul bár, de önöknek kétségeik támadtak. — Nincs itt semmi kétség! — kiáltott közbe a közönség soraiból az eltűnt tanítónő testvére. Hirtelen zaj lett, aztán a bíró csendet kért, s az ügyvéd így folytatta: — Mit szólnának ahhoz, ha az önök feltételezése szerint megölt lányok egyike belépne ennek a teremnek az ajtaján? Akkor is ilyen határozottan azt állítanák, hogy a többi tizenegy is halott? Akkor is olyan nyilvánvaló lenne, hogy nincs semmi kétség? Lassan felemelte a karját, s a terem végében levő zöld ajtóra mutatott. — Tisztelt esküdtek! — mondta jelentőségteljes hangon —, felszólítom önöket, nézzenek arra az ajtóra! Mindenki megfordult. Olyan csönd volt a teremben, hogy még a lélegzeteket sem lehetett hallani, feszült figyelmükben az emberek azt is visszatartották. A gépíró abbahagyta a kopogtatást. A falu szinte minden lakója rokona volt valamelyik eltűnt lánynak. Orökkevalóságnyi időnek tűnt, mire az ügyvéd újra megszólalt: — Bocsánatukat kell kémem, hogy reményt ébresztettem önökben. Ne haragudjanak rám ezért az ócska trükkért! Az ajtón ugyanis nem fog belépni senki. Mégis, kénytelen voltam bebizonyítani, hogy ebben a teremben egyedül én tudtam, hogy ott senki sem fog megjelenni. Mindenki más azt gondolta, talán mégis megtörténhet. Mindenkiben volt kétség. Tisztelt Esküdtszék! Ha bármiféle kétséget is fedeztek fel önmagukban, a vádat el kell ejteniük! Phillippe Durand leült a helyére. — Ez a brüsszeli ügyvéd tényleg tud! — súgta oda egy párizsi laptudósító a kollégájának. Volpin a végén még szabad emberként fogja elhagyni a termet! Az ítélet azonban kötél általi halál lett. Az esküdtek egyike ugyanis megfigyelte, hogy maga Volpin egyetlen pillantást sem vetett az ajtóra ... 23
