A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-14 / 24. szám

SZERB ANTAL (1901—1945)

Made Ion, az eb

tan. Itt-ott sikerült szóba ereszkednie egy kapus családtagjaival.

„Az arisztokrácia legfőbb ismérve a láthatatlanság — jegyezte fel. Azután némi gondolkodás után hozzáfűzte: — Szőke nők nem szeretik a halakat, de eksztázisba jönnek, ha tengeri pókot kínálsz."

De vasárnapra kelve nyomasztónak érezte arisztokratikus magányát, és elment a Regent parkba, hogy a sétáló bolti lányok valamelyikével kiegészítse női repertoárját. Figyelmét főképp a mókusok kötötték le, amelyek hallatlan tömegben szórakoztatják a közönséget ebben a parkban; továbbá a kutyák. Egy rendkívül érdekes fekete kutya sétált előtte, olyasmi volt, mint egy Scotch terrier, de sokkal nagyobb és ördögibb, biztosan valami új találmány. A kutya mögött egy hölgy, kit a kutya nyugtalanul vonszolt maga után. Valamit keresni látszott az eb.

Aggodalmasan szaglászta a földet. Végre egy műemlék előtt megállt. A célhoz értek boldog izgalmával hozzálátott, hogy sétájának tulajdonképpeni és fontosabb programját lebonyolítsa. De a terv véghezvitele, úgy látszik, belső akadályokba ütközött, és hoszszadalmasnak ígérkezett. A kutya egész különös meggörbűléseket mutatott be, és így meggörbülten is egyre járkált körbe, igen kínos látványt nyújtva. Több angol kisfiú érdeklődéssel szemlélte és szakszerű magyarázatokkal kísérte a műveletet. A hölgy idegesen elfordult a kutyától.

— Ha parancsolja, majd vigyázok addig az ebre — mondta Bátky. — Talán etesse addig a mókusokat.

— Nem rossz gondolat. — mondta a hölgy, és átadta a kutyát Bátkynak.

— Pardon — kiáltott utána Bátky —, hogy hívják a kutyát?

— Madelonnak — felelte a hölgy és elsétált.

Aznap este Bátky egy kutyával gazdagabban tért vissza kis otthonába. A hölgyet a tömegben elvesztette. Eszébe jutott, hogy a kutyáknak remek ösztönük van, és rábízta magát Madelon vezetésére. Kisétáltak a Hamestead Heath-re, ahol a hegy tetején egy tó épült, melyet megcsodáltak. Madelon szótlanul és szórakozottan ballagott tovább. Órák hosszat gyalogoltak. Késő este kiértek Golder's Greenbe, ahol Londonnak vége van. Itt azután Madelon visszafordult, és nyugodtan elindult a város felé. Bátky rájött, hogy a kutya becsapta. Taxit vett, és másnapi ebédjének feláldozása árán hazaszállította Madelont. Nyugtalan éjszakája volt. A kutya nem evett, nem ivott. Gyanakodva szemlélte Bátky bútorait, majd bevonult egy sarokba, és vonított. Hajnal felé Bátky már nem bírta tovább, elment egy egész éjjel nyitva levő teaházba, és a márványasztalra borulva néhány órát szunnyadozott.

Reggel a nap a kutya jegyében kelt fel. Hazament, Madelon még élt, sőt nyugodtan aludt Bátky ágyában. Olyan volt, mint egy rojtos szélű fekete kendő. Mikor Bátkyt meglátta, indulatosan morgott. Enni nem akart.

Bátky egy karosszékbe vetette magát, és megpróbált módszeresen gondolkodni. Mit csináljon Madelonnal? Esetleg a Kensington Museumnak ajándékozza, ott sok kitömött kutya látható. De humánus szíve tiltakozott ez ellen a terv ellen. Nevelje fel, és igyekezzék összebarátkozni vele? Az emberi akarat néha csodákat tesz. Lassankint megnyugodott ebben a gondolatban.

Bátky János, dr. Phil, életének szürkesége ellen különféleképpen védekezett. Gyermekkorában néha sikerült csokoládéevés közben azt képzelnie, hogy szalámit eszik. Később nagyon szerette a kevert italokat. A gin a vermutban olyan volt, mint elhalt fenyöerdők erőteljes kísértete. A vörös borba curacaót lehetett önteni, és ez olyan volt, mint egy tizenhat éves kislány, aki azóta már biztosan férjhez ment. A nők arcát következetesen elfelejtette.

— Hogy is néz ki Jenny? — tűnődött egy bizonyos őszi délutánon Londonban. Repkény futotta be a walesi methodisták kis templomát, mely előtt állt. A londoni templomok csodálatos módon megőrzik az igaz hit falusiasságát az automobilok között.

Gyorsan feljegyezte ezt az aforizmát, mert rendszerető ember volt. Azután visszatért Jennyre. Öt perc múlva hat. Ha addig nem jut eszébe, hogy néz ki Jenny, katasztrofális lesz. Igaz ugyan, hogy Jenny általában sötétkék kosztümben szokott lenni, de ezt mégsem lehet mint végérvényes igazságot leszögezni. Kétségkívül van Jennyben valami kimondott Jenny-szerüség, de csak oly halványan, mint ahogy a teafajták különböznek egymástól. Végeredményben minden nő Jenny.

— Hello, is it you? Maga az? — mondta Jenny, a megérkező.

A kérdés igen helyénvaló. „Minden randevú első és legnehezebb feladata az azonosság megállapítása" — jegyezte fel Bátky, ezúttal csak mentálisan. Itt van egy idegen hölgy, aki butaságokat beszél, és haragszik, hogy máshol vártam, mint ahol megbeszéltük. Bátky hagyta, hogy Jenny kiharagudja magát, azután megkérdezte:

— Nem jönne el hozzám teára?

— Ó, nem — felelte Jenny halálra váltan, mint mindig, mikor ez a lehetőség felmerült. Azután elmentek Bátkyhoz teára, mint mindig.

Jenny a vevőkről beszélt. Egy öregúr megvett egy György-korabeli kályhapiszkálót, egy famadonnát és egy kis négerplasztikát. De meddig tartott! Krokodilokban még mindig nagy a kereslet. Ó, és volt ott két fiatalember, biztosan művészek voltak, azt mondták Jennynek, hogy olyan, mint egy olasz kép. Hogy is hívják azt a híres olasz festőt ?

— Giovinezzo Giovinezzi — indítva-' nyozta Bátky.

Igen. És vacsorára is hívták. De ő nem ment. Decens nő nem megy.

Mert Jenny egy műkereskedésben dolgozott.

— És ott volt Rothesay grófné megint.

— Ó, ott volt? — kérdezte Bátky, némileg felébredve. — Rothesay ... gyönyörű. Történelmi név. Az egyik ősét még az első skót Jakab akasztotta fel, valahol St. Albansben Majd otthon utánanézek. — Milyen nő Rőt hesay grófné?

— Ó, nagyon különös. Igen, határozottan azt lehetne mondani, hogy nagyon különös. Csak bejön, rámutat valamire, mondjuk, egy gyertyatartóra, és elviszi...

Bátky gondolatokba mélyedt.

Otthon, mialatt Jenny elkészítette a teát (Jenny az egész szerelemből ezt élvezte a legőszintébben), Bátky utánanézett a Rothesay-knek. Egyet csakugyan felakasztottak. Skót ta vat képzelt el, a kastély előtt a hagyományos két agár, a gróf mélabús, elefántcsontot gyűjt, és titkon, egyedül leissza magát hajnal felé egy ablakmélyedésben. A grófné szivében katolikus már, főorvosoknak maszkírozott jezsuitákat enged be egy tapé-Elérhetetlen vágy az emberé. Elérhetetlen, tündér, csalfa cél.

CSONGOR ÉS TÜNDE

faajtón. Az égen tragikus alakú felhők vonulnak.

Tea után Jenny közömbösen várta, hogy asszonyi sorsa beteljesedjék. Bátky hallgatott.

„Ha Jenny most Rothesay grófné volna, azt mondanám: — Mylady, hogyan tehette ezt? Hogyan kockáztathatta ennyire a jó hírét? Hiszen a szomszéd lakásban Mrs. Bird állandóan leselkedik ... És különben is ... egy Rothesay, akinek az ősét oly tragikus körülmények közt akasztották fel, hogyan alázhatja le magát hozzám, a polgárhoz, az egyszerű tudóshoz? A gróf kopói a nyomunkban vannak ... meneküljön, asszonyom, azonnal távozzék... És amikor kifelé menne, és már az ajtóban állna dacosan felemelt fejjel, azt mondaná: — Ó, mylady, csak egy pillanat századrészére maradjon még, jöjjön bár aztán a kárhozat..."

És Jenny lába elé vetette magát. Jenny kissé zavartan simogatta a haját, de hozzá-’ szokott már sok mindenhez.

Azután minden úgy ment, mint rendesen.

Jenny megint ott felejtette egy ruhadarabját, és mikor visszajött, már egy végtelenül fanyar Bátkyt talált. Bátky elgondolta, hogy egész életét rémes kis Jennykre pazarolja, mikor gyermekkora óta Rothesay grófnők után vágyódott. A történelem a számára olyan erotikus világ volt. mint másoknak a színházi öltözők és egy igazi nagy szerelemhez néhány száz év történelemre volt szüksége legalábbis. És akkor Jenny .. . hazugság és onánia az egész.

— Mi baja? — kérdezte Jenny.

— Semmi. Csak máskor ne jöjjön. Vörös kezű nők maradjanak otthon. És fogyjon le combban. És egyáltalán szűnjék meg.

Napokig ácsorgott azokban a végtelenül csendes utcákban, ahol tudomása szerint az angol arisztokrácia lakik, mikor Londonban időzik. Néha nagy szállítóautók mentek át valamelyikhireslondonicég nevével. „Biztosan estély lesz valahol" — gondolta izgatot-