A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN PÉRI LÁNYOK HAJÁRÓL Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint. Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná új tavaszkor megszerezve. Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!... de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre? Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen. Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, mig a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenkik a Péri Judit szőke haja volna. Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni; házas ember már s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik. Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hová lett az árnyékos szalma-erdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd! Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, — addig pedig hadd tartson nekik árnyékot. Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege, s annak a selyem-hajnak az illata. — Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! — förmedt rá Judit haragosan. — Od'adom egy csókért! — lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt. — Menjen! Nem szégyenli magát?! — mondá Judit etpirulva. — Inkább soh'se lássam azt a kendőt. Elfordult durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, a hol ez volt. De jó dolga is van a madárnak! — sóhajtott fel Pista. Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott. —• Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta. Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét. Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátotta addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta a kendőjét. No bizony, nem a világ, van ott még elég csók ahol ez az egy termett. Pista pedig nevetett magában: „ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen." Aztán így szólt hangosan: — Mikor az éjfélt kiáltjuk, légy a csalitosban a templom mögött. Én már ott leszek. A lány ijedten nézett hátra. — Lassabban beszéljen! Hátha meghallották? ... Négyesével, ötösével, feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni. Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. — Kata megtapogatta: olló volt. „No ez bizonyosan babonát csinált most." Kakasszó után ismét felébredett Péri Kata. de csak a hült helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül öszszerogyva. Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestül. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni. Kati mindent megértett. — Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz. De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla. NEZVAL (1900-1958) Színes, buja, szertelen költészet a Nezvalé, aki a legalkalmasabb pillanatban lépett a megújuló cseh költészet színterére. A húszas évek elején, az önálló Csehszlovák Köztársaság első éveiben gazdag pezsgés indult meg az irodalmi életben, ez volt az az időszak, amely szinte elementáris erővel dobta felszínre az új költőket, regényírókat, kritikusokat. A cseh költészet is kinőtte régi ruháját, újat, modernet akart, olyan költészetet, amely gyökereiben megmarad csehnek, de hangulataiban, színeiben, gesztusaiban már európaisághoz kapcsolódik, s ehhez igazítja szimbólumait, látomásait. Nezval, aki egy morvaországi tanító fia volt, a fővárosba kerülvén, hamar magára talált, s a francia költők hatására játszi könnyedséggel ontotta szürrealista verseit. „Versei nem rázták meg az olvasót, nem késztették felismerésekre, de sorainak hallatlan zeneisége és csodálatos szubtilis rímjei sejtelmes visszhangot vertek az emberben" — mondotta róla Szalatnai Rezső. Nezval képeiben, metaforáiban a tudatalatti elevenedett meg, a látomások, furcsa képzetek világa, a félálom gomolygó, különös tartománya. Sokan fanyalogtak e költészettől, de ellenzői azt is hozzátették, hogy bár Nezval gyakran csacskaságokat közöl. semmiségeken kérődzik, de azt, amit mond, gyönyörűen mondja. Már a húszas években a párt tagja lesz, de világszemlélete, pártállása költészetében csak búvópatakként kerül felszínre, mint például Mottó című versében: „Szavazatom én a forradalom urnájába dobom/ mert hogy a boldogság sorsszerű szükség — ezt/ vallom-érzem ón is!" Nezval Prágában tagja lesz a Wolker irányította Kilencek (Devétsil) irodalmi és művészeti társaságnak; Seiferttel, Wolkerrel, Karel Teigével, Vančurával és másokkal barátkozik. Költői kiteljesedésének útját különösen F. X. Salda egyengeti. Nezval éli a bohémek életét, olyan verseket jelentet meg, amelyekkel borsot törhet a nyárspolgárok orra alá. A francia, André Breton példája ihleti és nemcsak szürrealista verseket ir, hanem kiáltványaival is bosszantja az új irány ellenzőit. „Rimbaud szavai seprűként tisztították meg agyam kéményét, úgyhogy a gondolatok koromhordaléka alatt csakhamar megpillantottam a dolgok színtiszta képeit, amelyek tudatom tárházát alkotják" — vallotta Nezval. Első kötetében, az 1922-ben megjelent Híd-ban még erősen Rimbaud hatása alatt áll. A szorgos költőnek sorra születnek kötetei, a Pantomim, a Kis rózsákért, a Sírfeliratok, Az éjszaka költeményei. Feltűnést kelt az 1928-ban megjelent Edison című elbeszélő költeményével, amelyben tudatosan hódol a nagy feltalálónak, s az álmok világa helyett az emberi munkát és leleményességet dicséri s végső fokon optimizmust sugall. A harmincas években többek között megjelenik az Istenhozzád s kendő, A nő többesszámban, a Menettérti jegy, Prága az eső ujjaival, a Remény-anya és más kötetei. Ekkor, a többiekkel már ő is érzi a veszélyt, a cseh nép tragédiájának előszelét, amely hamarosan el is fújja az illúziókat és a bohémságot. Az elnyomatás idején a Remény-anyá-hoz menekül: „Remény-anya/ Sose hagy el..." — kiált fel versében, és a cseh nép mostoha sorsán keseregve álmaiban keres vigaszt, Prágát s a cseh földet dicséri. A felszabadulás után Nezval hátat fordít a szürrealizmusnak. Kinek is írna már szürrealista, polgárpukkasztó poémákat ? Hiszen az ország az újjáépítés lázában él. De a hitleri elnyomatás időszaka, a rettegés évei is megérlelték benne azt, hogy az élet nem mindig játék, s nem mindig varázslat, s igazi tartalmat csak a néppel való azonosulás adhat az ember létének. Élete hátralevő éveiben több 14
