A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-24 / 21. szám
„MINDEN AZ ENYEM. AMIT CSAK NEZEGETEK?" (Jegyzetek két új szlovák verseskönyv margójára) Századunk hetvenes évtizede a szlovák lírában — a hatvanassal ellentétben — a csendes, viszonylag nyugodt, elmélyült építkezés évtizede volt, híján a váratlan vulkanikus kitöréseknek, robbanásszerű érték-átrendeződéseknek. S noha sok a sztereotípia, sok az ismétlődés is ezeknek az esztendőknek a szlovák költészetében — erre a fiatalon elhunyt Albin Bagin ragyogó tanulmányán (A kortárs költészet tündöklése és nyomorúsága) kívül csaknem valamennyi jeles szlovák irodalomtudós és -kritikus is felhívta a figyelmet —, nagy általánosságban az idősebb nemzedékek öszikéinek beérését, s a középnemzedékek néhány költőjének — Miháliknak, Vá/eknek, Rúfusnak, a fiatalabb évjáratúak közül pedig elsősorban Fe/deknek és még néhány társának a kiteljesedését, illetve a kiteljesedés felé történő elmozdulását nevezhetjük jellemző jelenségnek. S noha a viszonylag nagy számban jelentkező fiatalok alig-alig voltak csak képesek kitömi a megszokott, elfogadott sablonok szorításából, vagy éppenséggel a könnyű sikerre csábító klisék kényelméből, néhány felfigyeltető költői pálya indulásának ezekben az esztendőkben is tanúi lehettünk. Ezek közül talán Daniel Hevieré volt a leglátványosabb. Az övétől szinte mindenben eltér Mila Haugová indulása; öt éppen a hosszúra nyúlt készülődés, a hosszú ideig tartó rejtőzködés jellemzi. A budapesti születésű, és magát két kultúra örökösének és birtokosának valló Mila Haugovának csupán 1980-ban, harmincnyolc éves korában jelent meg az első kötete Hrdzavá hlina (Rozsdás agyag) címmel. De ezt a kötetet hiába keresné a költőnő nevén a könyvtárakban kíváncsiskodó olvasó, ezen a néven azt nem találná meg. Haugová ugyanis többféle oknál fogva még a Srnková néven jegyezte költői bemutatkozását. Azok, akikkel együtt indult, egy-másfél évtizeddel fiatalabbak nála, más a sorsuk, más a világuk, mások az élményeik, mások az eszményeik. Tulajdonképpeni nemzedéktársai — Štefan Strážay, Vojtech Kondrót, Štefan Moravčik — már jó tíz-tizenöt éve jelen voltak a szlovák irodalomban és már az ötödik-hatodik-hetedik verseskönyvüket készítették elő kiadásra, amikor neki még csak az első verseit közölték a lapok. Ám élményvilága mégis az övékéhez kapcsolódik, s versei is a hatvanas években indulók egyikének-másikának — mindenekelőtt talán Ivan Štrpkának és Ján Štrassemek — a poétikai törekvéseivel tartanak rokonságot. Kemény, szűkszavú, befelé forduló, gondolati líra a Mila Haugováé. Gondolati lírát említettünk, az Eliot-i verseszményekhez csatlakozót, a szellemnek szinte kötőanyag nélküli versekben megvalósuló kalandját, a mindent mérlegre tevő elme higgadt ön- és világszemléletét, ugyanekkor viszont nem nélkülöz ez a fajta költészet egyféle érzelmi telítettséget, s felfokozott érzékiséget sem. Távolról talán Emily Dickinsonra utalnak vissza Haugová opuszai, a félmúlt költői példái közül pedig valamiképpen Sylvia Ptath vagy Ewa Lipska verseivel vállalnak közösséget. (Magyar kor-, illetve nemzedéktársai közül egyfelől Beney Zsuzsa, másfelől pedig Kemenczky Judit neve jut eszünkbe vele kapcsolatban.) Amilyen sokáig eltartott Mila Haugová készülődése, s amilyen csendes, sőt alig észrevehető volt az indulása, a bemutatkozása, olyan biztos léptűnek, határozott indulaténak, s olyan célratörő lendületűnek bizonyult útjának folytatása. Első verseskötetét meglehetősen gyors egymásutánban további kettő követte: az 1983-as Premenlivý povrch (Változó felszín) után Možná neha (Lehetséges gyengédség) címmel jelent meg az elmúlt esztendőben verseskönyve. ffermészetesen műfordítással is foglalkozik; többek között magyar költőket is fordít.) Az írásunk élére illesztett kérdés legutóbbi verseskönyvének címadó versében található. „Minden az enyém, amit csak nézegetek?" — a költészet alapkérdése ez. Azazhogy a költő mit képes meglátni, becserkészni, magáévá tenni az őt körülvevő világból. És mit képes felmutatni belőle. Abból, ami látható, és abból, ami láthatatlan. Abból, ami mondható, és abból, ami mondhatatlan. Mert mindazzal, ami által maga is gazdagodik, olvasóit gazdagítja. Mila Haugová új könyvének felismerései valamennyiünk felismerései is lehetnek. Bizonyos értelemben hasonló alapállásra utal az idén harmincéves Daniel Hevier legújabb vállalkozása, a Muž hľadá more (A férfi tengert keres) címmel megjelent összefüggő, kötetnyi terjedelmű kompozíciója is. Ez a gondolatilag és képileg is minden tekintetben letisztult szövegekből, feljegyzésekből épülő verskatedrális az ember önkeresésének és önismeretéért folytatott mindennapos küzdelmeinek a dokumentuma. S ha kilátástalannak bizonyulnak is ezek a küzdelmek, sugallja nekünk Hevier, mégsem hiábavalók: hiszen önmagát pusztítva építkezik, s múlandóságában válik múlhatatlanná az ember. A Muž hľadá more a költö hetedik verseskönyve; az első tíz esztendővel ezelőtt Motýlí kolotoč (Lepke-körhinta) címmel jelent meg. Hevier azoknak a fiatal költőknek az első csoportjából való, akik a hetvenes évek első felében Vojtech Mihálik híres, ám sok vitát is kiváltó Nové slovo-beli rovatában nevelkedve jutottak el az első kötetükig. A Motýlí kolotočot az őt nemzedéktársaitól megkülönböztető üde hangjáért, sajátos természetlátásáért, fejlett nyelvérzékéért, elragadó játékosságáért üdvözölte a kritika. „Hevier múzsája mindent életre kelt és emberivé tesz" — jegyezte föl róla Ján Gregorec. Tizenkilenc éves volt ekkor. Második és harmadik kötetében — S otcom v záhrade (Apámmal a kertben, 1976) ill. Vták pije z kolaje (A madár a keréknyomból iszik, 1977) — aztán tovább vívja küzdelmét a világ a külső és belső világ birtokba vételéért, immár kiűzetve a gyermekkor paradicsomából, hogy negyedik kötetében, amely Nonstop címmel 1981-ben került kiadásra, a mindennapok apró eseményeinek, szorongásainak nagy nyelvi erőket mozgósító megjelenítőiéként lépjen olvasói elé. Iróniája és szarkazmusa ebben a kötetében fölerősödik, a rímei megritkulnak, s inkább sorvagy versvégi ostorcsattanásként hatnak, mintsem a vers andalító dallamosságát szolgálnák. Ezután újabb irányváltások — az Elektrónkový klaun (Az elektroncső bohóca, 1983) és a Pohyblivý breh (Mozgó part, 1984) imaginációi, gondolati és sci-fi versei — következnek, majd megjelenik a fentebb már említett összefüggő kompozíciója is. Hevier törekvései a kortárs szlovák lírában részben az elsősorban Jozef Mihalkovič és Štefan Strážay által művelt „hétköznapok költészetéhez", részben pedig a Nezvalék poetizmusát konok következetességgel tovább építő Ľubomír Feldek kísérleteihez állnak legközelebb. (Nem véletlen, hogy Hevier a gyermekirodalom terén is méltó követőjévé vált a szlovák gyermekvers-költészetet és meseirodalmat megújító Feldeknek.) S ha ígéret volt Hevier már rögtön pályája legelején is, akkor most, egy évtized múltán, fokozott mértékben az: minden adottsága megvan ahhoz, hogy az elkövetkező évek, évtizedek során a szlovák irodalom egyik nagyszabású, s nemzetének irodalmán túlmutató mércével is mérhető életművét építse meg. TÓTH LÁSZLÓ Victor Hugo és A nyomorultak (Az író halálának századik évfordulójára) Könyvtári anyag halmozódott fel a tizenkilencedik század tán legnagyobb hatású francia írójáról, drámaírójáról, költőjéről — Victor Hugóról. A jelen eszmefuttatásban mindössze néhány gondolat erejéig nyúlnánk vissza bizonyos világnézeti mozzanatokig A nyomorultak című regénye kapcsán. A monarchiával, azaz a Restaurációval szembeni idegenkedése, sőt mi több, ádáz gyűlölete, szinte végigvonul az egész művön (társadalmi és emberi viszonylatok távlattalanságának bemutatása), mégis köztársaságpárti meggyőződése legszembetűnőbb Waterloo frappáns megidézésekor: „Waterloo, ha a kérdés mélyére nézünk, szándék szerint ellenforradalmi győzelem." Tömörebben és érthetőbben még történész sem fogalmazhatta volna meg. Ha nem is fogadta el feltétlenül a forradalmat, s új kort áhitó vágyakozása megmaradt mintegy a liberalizmus szintjén, itt már-már apoteózisnak álmodja: a Holnap és Haladás szent eszméje fűti. „Aki fogalmat akar alkotni arról, hogy mi a forradalom, nevezze Haladásnak; aki fogalmat akar alkotni arról, hogy mi a haladás, nevezze Holnapnak. A Holnap ellenállhatatlanul elvégzi a maga munkáját, és már ma is munkálkodik rajta." Victor Hugo nem volt közömbös a változások iránt; mindennémű „háború, amely sértette Franciaországban a katonai szellemet", „önmarcangoló" módon bántotta az író demokratizmusát is, hiszen „ennek a vállalkozásnak hódítás volt a célja". A francia katona legjobb esetben felemás, ha nem történelmietlen, visszataszító feladat elé állt: segítenie kellett másokat leigázni, holott a királyság despotizmusába önmaga sem tudott belenyugodni. Lesújtó véleménnyel van a polgárságról, amely valójában kerékkötője a forradalomnak; kezdetben ugyan kezdeményező szerepet vállal a konfliktus kiszélesítésében, de „izzó hangulata" hamarosan alábbhagy, azaz tegnapi étvágyából holnapra csömör" lesz. Victor Hugo szembeszáll regénye hasábjain a klerikalizmussal is; már-már egyenlőségjelet tesz a szerzetesség és a militarizmus közé. Féktelen dühe a kolostori életet megférfiatlanításnak kiáltja ki, s bírálata karikirozza a papság álszenteskedését, leszögezve, hogy a szerzetesség „a civilizációra nézve valóságos sorvadás" volt. „Arról ábrándozni, hogy valaki végtelenül meghoszszabbítsa a halott dolgokat, és hogy bebalzsamozással kormányozza az embereket, hogy visszaállítsa a korhadozó dogmákat, újra aranyozza az ereklyetartókat, kitatarozza a kolostorokat, újra megáldja az ereklyeszekrényeket, újra helyet adjon a babonáknak, felélessze az elvakult rajongásokat, újra markolatot csináljon a szenteltvíz-hintőknek és a kardoknak, újra felállítsa a szerzetességet és a militarizmust, azt a hitet vallja, hogy a társadalom boldogsága az élősdiek szaporításán fordul, nyakába ültesse a múltat a jelennek, furcsa volna." Mintha zsoltáros monotóniával átkot kiáltana e „társadalmi rétegre", egykedvűen kipellengérezve hibáikat és kicsinyességeiket, s csökönyös magukba fordulásuk mímelését előítéleteikkel, babonáikkal magyarázza. Nem kímél senkit, de senkitől sem vár feloldozást. Tisztában van azzal, hogy a vakbuzgóság, az álszenteskedés, az elfogultságok, bármennyire is csupán kísértetek, mégis görcsösen ragaszkodnak az élethez. A zárdákat „baglyok gyülekezetének" tartja, akik „szembeszállnak még a nappal is". Romantikus-utópisztikus látásmódja persze ekkor téves felismerésekhez is vezeti. A kommunizmus gondolata még csak csiráiban van nála jelen, bár addigra a Kommunista Kiáltvány felszabadító ereje bizonyos körökben már reveláló jellegűvé válhatott. Leheletfinom különbséget tesz Hugo a zendülés és a felkelés között. „A legáltalánosabb esetekben a zendülés valami anyagi tényből ered; a felkelés mindig erkölcsi jelenség." Ösztönösen rátapint az igazságos és igazságtalan háború kérdésére; a későbbi definíciók egyfajta előfutára ez az elmélkedés: „Nem testvérháború-e minden háború az emberek közt? A háborút csupán a célja határozza meg. Nincs külső háború, sem polgárháború; csupán igazságtalan és igazságos háború van." Néhány sorral odább így folytatja: „A háború csak akkor válik gyalázattá, a kard csak akkor gyilok, ha a jogot, a haladást, az észt, a művelődést, az igazságot gyilkolja le. Ekkor — legyen akár polgárháború, akár külső háború — jogtalan, és neve gonosztett." A nyomorultak e kiragadott részletei nem a futurológus-jövendőmondó Victor Hugót kívánták megidézni, inkább a korával elégedetlenkedőt, aki a kiutat filozofikus komorsággal valamiféle ösztönös megérzésekkel vegyített utópisztikus elméletekben vélte megtalálni. Minden valószínűség szerint ismerte az enciklopédisták tanait, de nem kizárt, hogy mint magasabb körökben járatos író, hozzájuthatott a Kommunista Kiáltványhoz is. KOBÓLKUTI JÓZSEF 10
