A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
Hallottukolvastukláttuk Semmit se látott. Egyenesen megkövültén nézte a nyeles kézigránát fémtestét, amely a kalyibába esett. És rádöbbent, hogy soha többé nem látja meg a Kuzmány utcai négy csempét. Öt is ledöntötte Kopyto ugrása, amint rávetette magát erre az ocsmány tárgyra, amely az asztal alá gurult, a győzelmi borral teli vödörhöz. A mozdulatot nem látta, csak a robbanás rázkódtatta meg ... de ez már a bódén kívül történt. Kopyto az ajtómellvéd mellett összeroskadt. Felemelte a keletebbre eső ablak alatt maradt géppisztolyt és vaktában kilőtt egy hosszú sorozatot. Aztán félreugrott az ajtóból, és az utolsó kattanásig kilőtte a tárat. Az a horda odakint tudja meg, hogy elegen vagyunk még itt, mosolygott keservesen. Kopyto feltápászkodott. Hátra se nézett. Csak a szemét emelte fel a tető felé, ahol a könnyű géppuska már elhallgatott, és nem hallatszott onnan semmi, még csak jajgatás sem. Elesett tehát a Katona ..., elesett Olga, és nincs az az erő, amely öt többé felemelné, és úgy esett el, hogy a nevemet se tudta. Egyáltalában ... nem kérdezett, nem akart semmit. Csak valami olyat, amit kizárólag ő maga tudott. Ha csak ki nem mondta már. A saját szavaival. Amelyeket mi, férfiak, soha meg nem értünk. Dühösen és vadul irányította a tüzet azokra az utcákra, ahol hadoszlopokat sejtett. Az innenső oldal minden villanása után acélesőt hívott az elrejtett lövegre. De maga előtt a Lány arcát látta. Nem azt az erőszakoltan nyájasat a villamosnál, sem azt a durcásat, ahogy vasárnap érte jött, amikor a Szalma - kunyhóba felvezette ... Csak azt, amely örökre az emlékezetében marad. Amelyről soha nem engedi senkinek azt hazudni, hogy szép volt a halál órájában. Megfontoltan irányította a tüzet, és kemény, világos vezényszavakat mondott a mikrofonba, mintha örökké ezt akarná tenni, amikor a Duna habjain megjelentek az első szürke páncéloshajók és a monitorok. Pusztított, ölt, és elégedetten rábólintott minden sikerült találatra. Abban a pillanatban, amikor a folyóról eldörrentek az első lövések ... megbánta, hogy a vagyonát nem hozhatta ide. Ha az most itt lenne, felékesitené annak a nőnek a kezét, fülét, nyakát és mellét, akinek nem volt ideje asszonnyá válni. Sem az övé, sem másé nem volt soha. Akiről nem tudja, hogy igazat mondott-e a múltjáról, a tanítóképzőről és sok mindenről, amikről nem volt szabad beszélnie ... akiről ö csak annyit tud, hogy az övé akart lenni... bár azt se tudta, mi a neve és a valóságban kicsoda. Tudta, hogy tűz alatt kell tartania kivált az utcakereszteződéseket. A gyalogosok mozgását a házak között nem tudja megakadályozni az a magasságos úristen sem, de a nehéz haditechnika az ö tüze alatt kidöglik. Aztán sírba tenné a Lányt. A keze ... nem, katonának sohase szabadna összekulcsolni a kezét, mintha imádkozna. Géppisztolyt kellene a kezébe tenni. Mert ha a sírokba ékszereket is szabad rakni, a katona kezében legyen fegyver. Hogy egyszer, ha évszázadok után csontvázak kerülnek a napvilágra, a széles medencecsontok ellenére is tudják, hogy itt katonát temettek el. — Tartsd magad, testvér — kérte a hang egy olyan világból, amely minél közelebb ért, annál távolabb került tőle. — Mamedbekov hadnagy három zöld rakétát lőtt ki... ■Elmosolyodott: — Kitartunk, ne félj... Látjuk őket ... Vigyázat! ... Egyetlen löveggel belőni a tizennégyes célpontot... Várok... (Folytatjuk) KÖNYV Egy CSEMADOK- szervezet évkönyve A hivatásos szerkesztők a megmondhatói, mennyi problémát jelent olykor egy jó szöveg vagy tanulmány-gyűjtemény összeállítása. S ha sikerül is az efféle vállalkozás, a színvonal általában hullámzó, az éppen összejött anyag kvalitásaitól függ. A kiadvány, amely az asztalomon fekszik, egyszerre alátámasztani és cáfolni is látszik ezt a feltevést. A CSEMADOK Lévai (Levice) Helyi Szervezetének a közelmúltban megjelent 1984-es évkönyve ugyanis odafigyelésre méltó kiadvány, afféle regionális Mindenes Gyűjtemény. Nézzük, mit tartalmaz az immár második alkalommal megjelentetett évkönyv. Forgács Miklós elnök előszavában a szervezet megalakulásának körülményeire emlékezik. Ezután összefoglalót olvashatunk a szervezet múlt évi tevékenységéről. Béres Gizella titkár tollából. A kiadvány legterjedelmesebb, helytörténeti szempontból forrásértékű írása a helyi szervezet 35 éves történetének feldolgozása. Az adatgyűjtést négytagú munkacsoport végezte, az összeszedett adatokat Dolník Tiborné öntötte végleges formába. A részletes, fényképdokumentumokkal illusztrált összefoglaló átfogó képet ad a helyi szervezet 35 éves tevékenységéről, ezen időszak jelentősebb eseményeiről, név szerint is megemlékezik a szervezet legaktívabb tagjairól. A visszatekintést a helyi szervezet krónikájából vett néhány idézet teszi érdekesebbé, teljesebbé. Az évkönyv második, helytörténettel foglalkozó részében Csáky Pál a nagysallói csata 135. évfordulója alkalmából az esemény helyrajzi — katonapolitikai leírását adja, Gáspár István pedig a Magyar és a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltásának 65. évfordulója alkalmából a lévai direktóriumokra emlékezik, ugyancsak forrásértékű munkában. A befejező harmadik részben a szervezet néhány irodalmilag is aktív tagjának — Sándor Károly. Sass János, Weppery László, Gáspár Mária, Csáky Pál — alkotásaival, találkozhatunk. Ugyanitt kell elismerőleg szólnunk a grafikai munkatársak. Szabó Róbert és Szűcs László munkájáról, szép alkotásaik esztétikusabbá, értékesebbé teszik a kiadványt. Kleiszner Erzsébet Dr. Mészáros István: Hipnózis Mi is a hipnózis? Eme a kérdésre kíván könyvének első felében választ adni dr. Mészáros István. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a gondolatátvitel (telepátia), a cirkuszi bűvésztrükkök, vagy akár a néphit szemmelverése, ill. ördögűzése nem azonosítható a tudományos hipnózissal, mintahogy a hipnotizőr sem téveszthető össze a falusi kuruzslóval, a múlt boszorkánymestereivel, a pódiumok csodafakírjaival. A „delejezést" körülvevő sejtelmességet eloszlatva, néhány nagyon érdekes kérdést vet fel a szerző: Hipnotizálható-e mindenki? Megtanulhat-e bárki hipnotizálni? Veszélyes-e a hipnózis az emberi szervezetre? Mint írja, a hipnózis módszerét elvben bárki elsajátíthatja, de felhasználására csak az orvosi és pszichológusi oklevél ad lehetőséget. Ugyanakkor a szakember sem használhatja e rendkívül hatékony pszichoterápiás gyógymódot, ha elmélet felkészültségéhez nem járul alapvető gyakorlat. A könyv második fele a hipnózis klinikai alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja. Az orvosi hipnózis napjainkban már az egészségvédelemnek szinte valamennyi terén — belgyógyászat, sebészet, szülészet, fogászat, neuropszichológia stb. — felhasználható. Ami a „delejgyógytan" veszélyeit illeti, azok — bár vannak valósak is — leginkább az emberi fantázia termékei. Gyakori tévhit például, miszerint a hipnotizálás következményeként az alany öntudatát veszti, s ebben a transzállapotban teljesen kiszolgáltatott a „felsőbbrendű" hipnotizőrnek. Mások a hipnózis állapotát mély álomként értelmezik, s ezt a gyógymódot éppen attól való félelmükben utasítják el, hogy a hipnotizőr nem tudja majd őket felébreszteni. A szakkönyv írója eloszlatja ezt az aggodalmat: egyrészt a hipnózisnak csupán egy fajtája párosul altatással, másrészt amennyiben a hipnózis alatt megszakad az interperszonális kapcsolat, a páciens automatikusan természetes, fiziológiai alvásba megy át, amelyből — attól függően, mennyire volt fáradt a gyógykezelés megkezdése előtt — egy bizonyos idő eltelte után felébred. Dr. Mészáros István müvének végkicsengése egyértelműen az, hogy a hipnózis egy jól bevált, tudományos gyógymód, nem pedig látványosságra törekvő hókuszpókusz. Fehér Péter FOLYÓIRAT Eleink hagyatékának kutatásáról Múltszemléletünk erősen évfordulócentrikus, ami persze nem túl nagy baj, hiszen gyakran olyan témákat is a felszínre hoz, amelyek egyébként mindig elfelejtődnének. Tavaly emlékeztünk többek között Körösi Csorna Sándor születésének 200. évfordulójára. A jubileum tiszteletére a Magyar Tudományos Akadémia emlékülést rendezett, amelyre meghívták Fodor Istvánt is, a (gondolom) nálunk is közismert régészt (a több kiadást megért nagyhatású müvét, a Verecke híres útján-t nyilván sokan forgatták). Fodor azonban nem közvetlenül Körösi Csornáról beszélt előadásában, hanem egy másik évforduló ürügyén a honfoglaló magyarság régészeti kutatásának eddigi eredményeiről. De hát mi is az a másik jubileum? Nos, százötven esztendővel ezelőtt, 1834 nyarán került elő a földből az első hitelesen honfoglaláskori magyar sir Kecskemét közelében, Benepusztán. Ennek az évfordulónak az ürügyén Fodor István sorra veszi a másfél évszázad kutatási eredményeit, az eredetkérdéstöl kezdve, a honfoglaló magyarság társadalmi szerkezetének elemzésén keresztül, egészen a gazdálkodási rendszer kérdéseinek tárgyalásáig. Az előadás szövege a Forrás idei harmadik számában jelent meg (A honfoglalás — régészeti szempontból; 66—70.o.). Szőkébb pátriánk olvasójának az érdeklődését méltán fölkeltheti ez a nem túl hosszú Írás, amelyben nagyrészt az általános eredmények, ill. vitás kérdések vannak kiemelve, s nem az egyes kutatók életműve. Mégis szóba került többek között két olyan személyisége is a közép-európai régészettudománynak, akik szorosan kötődnek tájainkhoz. Az egyik Szőke Béla, aki annak idején az érsekújvári (Nové Zámky) Városi Múzeum lelkes dolgozójaként a Kisalföld kora-középkori történetének-régészetének talán legethivatottabb ismerője lett, majd a honfoglaló magyarság társadalmi szerkezetéről megfogalmazott felismeréseivel a magyar honfoglaláskori régészet szaktekintélye. A kisalföldi 10—11. századi régészeti leletek első katalógusszerű összefoglalása viszont, a magyarországi kutatásokat is megelőzve Anton Toöík nevéhez fűződik, aki ezt az alapművét több mint másfél évtizede jelentétte meg (Altmagyarische Gräberfelder in der Südwestslowakei. Bratislava. 1968). Azóta természetesen rengeteg újabb korabeli lelet előkerült, egyrészt a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, másrészt a terület vidéki múzeumai munkatársainak köszönhetően. Mindezek az adatok eleink életébe, hétköznapjaiba és ünnepeibe nyújtanak bepillantást, tehát önismeretünket gazdagítják. Liszka József HANGVERSENY Főszerepben a brácsa Aki csak felületesen pillantott rá a Szlovák Filharmónia hangversenyplakátjára, bizonyára meglepődött, hogy az Csajkovszkij Brácsaversenyének csehszlovákiai „ősbemutatóját" hirdette. Nos a rejtély megoldása egyszerű: a Szlovák Filharmónia hangversenyén elhangzott brácsaverseny egy fiatal szovjet komponista, Alekszander Csajkovszkij (1946) műve, aki személyesen is részt vett az előadáson. Századunk zeneszerzői — mindenekelőtt Hindemith, Milhaud, Walton — felfigyeltek a brácsa sajátos hangszínére és képességeire. Verseny- és kamaraműveik mellett a brácsairodalom érdekes alkotása Bartók posztumusz brácsaversenye, a zenetörténet félbemaradt müveinek egyik problematikus példája. A hátrahagyott vázlatok alapján a losonci származású tanítvány: Serly Tibor számozatlan kottalapokból, alig olvasható jegyzetekből rekonstruálta a versenyművet. A. Csajkovszkij egytételes Brácsaversenyét az ugyancsak fiatal Jurij Basmet brácsaművésznek (1953) ajánlotta. A több nagy nemzetközi versenyen győztes Basmet — aki a közelmúltban Szvjatoszlav Richterrel adott szonátaesteket számos európai nagyvárosban — tolmácsolta a művet a bratislavai bemutatón. A versenymű tartalmas, értékes egyéni mondanivalót tartalmaz: szuggesztiv és magával ragadó. Zenei nyelve keresettség nélkül modem, mindenfajta öncélú eredetieskedés nélkül. Külön érdeme a műnek a gondos és hatásos hangszerelés, amely alkotójának színes zenekari fantáziájáról tanúskodik. A kitűnő megszólaltatás mindenekelőtt a szólista, Jurij Basmet érdeme, akiben hívebb tolmácsolóra aligha bízhatta volna alkotását a szerző. De a sikerből jelentős rész jutott a Szlovák Filharmónia Zenekarának és a rangos vendégkarmesternek, Libor Pešeknek is. A szünet után Beethoven 3., Eroica szimfóniája hangzott el, melyben hiánytalanul érvényesült az interpretáció minden szándéka a felépítés nagy vonalaiban csakúgy, mint a bravúrosan kidolgozott részletekben. Delmár Gábor 15