A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-10 / 19. szám

látszott, mintha a rádiós valamit a mellkasá­hoz szorítana a jobb válla alatt... Az inge! Letépte magáról! Aztán szemével a kivilágított, csaknem napfényes bódé sarkába lövellt egy pillan­tást, ahol a rongyhalmaz mellett ott hevert egy magába roskadt, görcsösen vonagló test. Szegény öreg, mondta magában, és hirte­len megsajnálta a veszekedős vénembert. Mit segíthetnék? Ha a többiek tudtak, segítettek. Valaki csak lehozta a tető alól. Petemek félrebicsaklott a feje, és elvágódott a tégla mellvéd mögött. Oda akart ugrani hozzá, bár tudta, hogy a masszív téglaépít­mény mögött biztonságban van, mintha csak a sarokban feküdne, és ugrott volna, ha nem sürgetik a fülhallgatóban a zengő kiáltások. A Dunán úszó ágyúnaszádok és a monito­rok sűrű, pusztító össztüzeket köpködtek fedélzetükről. Az ö ágyúi, a lövegek, ame­lyeknek ő dirigálta az irányt és az ütemet, a felhevült és megkínzott várost rengették. De amikor megfordult és látta, hogy Kopyto időközben talált módot arra, hogy leugorjon a tető alól, és hogy Ványuska már nem az ablak alatt fekszik, Peter pedig a sarokban hever kiterítve, lehunyta a szemét. És meglátta a négy világoskék csempét a Kuzmány utcai konyhában. És elmosolyo­dott. Mert szeretne innen kikerülni. Akár egy szál gatyában. Akárcsak mezítláb és mezte­lenül. Csak az egyik volt végleg halott, ketten még vonaglottak, az Elővéd azonban nem hallotta, csak látta őket. Megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Kopyto az ajtótól az ablakhoz rohan és megint vissza, ahogy PETER HAJDÚK Nem látta meg, mikor találták el Ványus­­kát. Most már semmit se látott és semmit se hallott. Nekitámasztotta a távcsövet a rés­nek, ordított, káromkodott és irányította a tüzet. Csak amikor már berekedt és ivott egyet, akkor vette észre, hogy a gárdistaru­hába öltözött hosszú test összehúzott térd­del oldalra esett, ahogy Ványuska a törés mögött térdelt. Letépte a füléről a hallgatót. Fönt a feje fölött dörgést és kattogást hallott, piszok és por hullott reá az elkorhadt deszkákból, amelyeken ott henteregtek a lövészek a pa­lák alatti forróságban. Peter a géppisztolyá­val kínlódott. Már-már oda akart ugrani, amikor a dobtár végre helyére ugrott, Peter felhúzta a závárzatot, és ismét az ajtó mell­védjéhez vetette magát. Már csak emlékezett arra. hogy ott valaha ajtó volt. A kinti gyilkos tűz a szó szoros értel­mében szétszaggatta azt. így legalább több fény volt. A saját hátát nem féltette, mert az ajtó menti oldalon a bódé hosszú fala mellett nincs az a szög, amelyből őt eltalálhatnák, még most sem, amikor a hallgatót letépte a füléről, és hallja, milyen vadul süvítenek a golyók. No — mosolygott kesernyésen —, drága győzelem volt ez az aknavetők ellen. Amed­dig bennünket találgattak, a poloskák meg­lógtak, hogy ne nyeljenek a pofájukkal ho­mokot. Aztán nyilván azt mondták nekik, hogy az aknáknál záróra van, vége, kiárusí­tás; saját lábatokon intézzétek az ügyet. És ismét kiabált, leszakított ingujjával tö­­rölgette izzadt homlokát és a távcsövet. És ismét ivott egyet, és nézte Ványuska össze­zsugorodott, megbékélt testét. Megdermedt, Peter bal kezével lőtt. Nem látta, mit csinál a jobb kezével, de úgy tántorog és újra tölt a mellvéd előtt, hogy két résből lőhessen. Amikor az új koordinátákat diktálta, már dadogott. — Tartsd magad. Elővéd ... — könyörgött a hang, amely most már úgy rémlett, mintha a másvilágról szólt volna hozzá. — Mamed­­bekov hadnagy és katonái úton vannak feléd. — Csöndet I — kiáltotta durván. — Ötös célterület... Új célpontok ... Egyetlen lö­­veggel belőni... Várok... Zihált és ivott. Már régen nem gyújtott rá. Maga alá vizelt, nem tehette le, nem bírta, és nem is akarta letenni a távcsövet. Néhány­szor már neki is golyó süvített a feje mellett, de tudta, hogy csak mesterlövészpuskával lehetne öt eltalálni. Főleg most, amikor már a résen a legszorosabb sarokba húzódott be. Kiabált és berekedt. Ha innen ellátna a Kuzmány utcára, rálövetne arra a házra, Prutzemé lakására egy sortüzet, akár gárda­­aknavetőkből is. Az istenit annak a lyuknak! Az istenit az életnek! Mire jók nekem a karperecek, a százezrek, ha egyszer úgy kell itt megdöglenem, akár egy borjúnak a vágó­hídon! Elhatározta, ha ezt egyszer ép bőrrel megússza, soha nem akarja látni azt az utcát. — Mologyec... — kiáltotta a front mö­götti hang. — Mologyec ... Életek százait mented meg... Mit beszélek? Ezrek éle­tét... Tartsd magad. Elővéd ... Mamedbe­­kov hadnagy ... így hát tartotta magát... Keményen. A térképen már semmit sem húzogatott át. Nem volt már ideje a kényelmes tiszti elszá­­molgatásokra, a hadinaplóra, amelyet reggel megkezdett. Csupán pillanatokra nézte meg ezt a bepiszkolódott papírdarabot, amikor hirtelenében nem volt képes felidézni magá­ban egy belőtt célpont megállapodott szá­mát. Lassacskán az előnyomulást is észrevette. Nem rajzolta be, de mégis látta, körülbelül hol halad a frontvonal, hol küzdenek a kato­nák háztól házig a könyörtelen, kegyetlen, néhol kétségbeesett utcai harcban. Meg­könnyebbült. A Récsei úton még valahogy nem mentek a dolgok, de Mamedbekov és felderítői a domboldalakon haladnak, a sző­lőskertek között. Szeme és füle most már nem fogott fel semmi mást, csak a célpontokat, amelyeket szüntelenül és lázasan vadászott. De amikor egy golyó megcsípte a fülét, leszakította a hallgatót és a gégemikrofont is, a készülék­hez ugrott, hogy odahozza magának Peter mikrofonját és fülhallgatóját. Négykézláb sik­lott el az ajtó mellvédje alatt, tudta, hogy a huzal' elég hosszú ahhoz, hogy az ablakig érjen, s akkor pillantotta meg a Lányt. Valaki odafektette, és ő, aki nem látta mikor és ki vitte ide Karolt, még ezt sem vette észre. Hanyatt fektette, utolsónak a sorban, amely a rongyok alatti két hullával kezdődött, és négy mozdulatlan, most már megbékélt testtel folytatódott a bódé ablak­talan oldalán. Letette a mikrofont és a hallgatót. A Lány arcába nézett. Kicsoda? Istenem, ki merte azt mondani, hogy a halál szép? Hogy olyan szép volt halálában, mint egy angyal? A Garam fene­kére veletek, költők és nyálas pennarágók, döglődő poéták! Valamennyien, akik csak felöltöztetett, kikészített, gondosan meg­mosdatott, kenyérbéllel kitömött szájüregü halottakat láttatok, hogy az arc szép gömbö­lyű legyen, a vén banyák predig visongják, hogy: „Mintha élne ... ni, milyen szép sze­gényke ..." Nem sokat szenvedhetett. A halál irtóza­tos, helyrehozhatatlan, visszavonhatatlan, de legalább könyörületes legyen. A lövedék a Lány balszemébe hatolt; Dum-dum, a keser­ves úristenüket, üvöltött föl valami, és össze­­szoritotta a gyomrát, de megmaradt józan eszével felfogta, hogy a koponya hátsó ré­szében levő hatalmas lyukat, amelyen most fekszik, és úgy néz ki, mintha lap>os volna a feje, egy szétzúzott csont is kiszakíthatta. Az egyik szemét kilőtték, a másik nyugodt, figyelmes és dermedt. A szeme, amely fé­nyes nappal akarta látni, hogyan hajol föléje a férfi, aki testének ura és parancsolója lesz, aki birtokába veszi őt, hogy majd a férfit ő tegye rabszolgájává. Az ajkak, amelyek arra voltak hivatva, hogy nedves, örömteljes csó­kokat adjanak, elvesztették színüket és eltor­zultak, megrepedtek. Ki tudja, mikor ivott utoljára a mélységes sötétség előtt, amely­ből nincs többé ébredés a hajnal sugaraival? Fogát kivicsoritotta és összezárta. A test, amelyet imádni akart... — Druzsiscse ... Egy kéz nehezedett a vállára. És egy szov­jet tiszt elkinzott szemének dermedt pillan­tása. Nem volt benne sem együttérzés, se férfias megértés, talán nem is látott és nem is sejtett semmit... Elkínzottan felemelke­dett, megragadta a fülhallgatót és a mikro­font, átbukott az ajtó mellvédje mögött és a réshez állt. Odafönt elhallgatott a géppuska. Ezt is csak néhány másodperc múltán vette észre, amikor ismét vizelt és ivott. — Tartsátok magatokat. Elővéd ... Tartsd magad, galambocskám ... Két zöld rakéta jelenti nekem a szőlőkből... Mamedbekov hadnagy már lát benneteket... Tartsd ma­gad ... Még egy percig ... Testvérem ... Látod őket? 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom