A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
látszott, mintha a rádiós valamit a mellkasához szorítana a jobb válla alatt... Az inge! Letépte magáról! Aztán szemével a kivilágított, csaknem napfényes bódé sarkába lövellt egy pillantást, ahol a rongyhalmaz mellett ott hevert egy magába roskadt, görcsösen vonagló test. Szegény öreg, mondta magában, és hirtelen megsajnálta a veszekedős vénembert. Mit segíthetnék? Ha a többiek tudtak, segítettek. Valaki csak lehozta a tető alól. Petemek félrebicsaklott a feje, és elvágódott a tégla mellvéd mögött. Oda akart ugrani hozzá, bár tudta, hogy a masszív téglaépítmény mögött biztonságban van, mintha csak a sarokban feküdne, és ugrott volna, ha nem sürgetik a fülhallgatóban a zengő kiáltások. A Dunán úszó ágyúnaszádok és a monitorok sűrű, pusztító össztüzeket köpködtek fedélzetükről. Az ö ágyúi, a lövegek, amelyeknek ő dirigálta az irányt és az ütemet, a felhevült és megkínzott várost rengették. De amikor megfordult és látta, hogy Kopyto időközben talált módot arra, hogy leugorjon a tető alól, és hogy Ványuska már nem az ablak alatt fekszik, Peter pedig a sarokban hever kiterítve, lehunyta a szemét. És meglátta a négy világoskék csempét a Kuzmány utcai konyhában. És elmosolyodott. Mert szeretne innen kikerülni. Akár egy szál gatyában. Akárcsak mezítláb és meztelenül. Csak az egyik volt végleg halott, ketten még vonaglottak, az Elővéd azonban nem hallotta, csak látta őket. Megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Kopyto az ajtótól az ablakhoz rohan és megint vissza, ahogy PETER HAJDÚK Nem látta meg, mikor találták el Ványuskát. Most már semmit se látott és semmit se hallott. Nekitámasztotta a távcsövet a résnek, ordított, káromkodott és irányította a tüzet. Csak amikor már berekedt és ivott egyet, akkor vette észre, hogy a gárdistaruhába öltözött hosszú test összehúzott térddel oldalra esett, ahogy Ványuska a törés mögött térdelt. Letépte a füléről a hallgatót. Fönt a feje fölött dörgést és kattogást hallott, piszok és por hullott reá az elkorhadt deszkákból, amelyeken ott henteregtek a lövészek a palák alatti forróságban. Peter a géppisztolyával kínlódott. Már-már oda akart ugrani, amikor a dobtár végre helyére ugrott, Peter felhúzta a závárzatot, és ismét az ajtó mellvédjéhez vetette magát. Már csak emlékezett arra. hogy ott valaha ajtó volt. A kinti gyilkos tűz a szó szoros értelmében szétszaggatta azt. így legalább több fény volt. A saját hátát nem féltette, mert az ajtó menti oldalon a bódé hosszú fala mellett nincs az a szög, amelyből őt eltalálhatnák, még most sem, amikor a hallgatót letépte a füléről, és hallja, milyen vadul süvítenek a golyók. No — mosolygott kesernyésen —, drága győzelem volt ez az aknavetők ellen. Ameddig bennünket találgattak, a poloskák meglógtak, hogy ne nyeljenek a pofájukkal homokot. Aztán nyilván azt mondták nekik, hogy az aknáknál záróra van, vége, kiárusítás; saját lábatokon intézzétek az ügyet. És ismét kiabált, leszakított ingujjával törölgette izzadt homlokát és a távcsövet. És ismét ivott egyet, és nézte Ványuska összezsugorodott, megbékélt testét. Megdermedt, Peter bal kezével lőtt. Nem látta, mit csinál a jobb kezével, de úgy tántorog és újra tölt a mellvéd előtt, hogy két résből lőhessen. Amikor az új koordinátákat diktálta, már dadogott. — Tartsd magad. Elővéd ... — könyörgött a hang, amely most már úgy rémlett, mintha a másvilágról szólt volna hozzá. — Mamedbekov hadnagy és katonái úton vannak feléd. — Csöndet I — kiáltotta durván. — Ötös célterület... Új célpontok ... Egyetlen löveggel belőni... Várok... Zihált és ivott. Már régen nem gyújtott rá. Maga alá vizelt, nem tehette le, nem bírta, és nem is akarta letenni a távcsövet. Néhányszor már neki is golyó süvített a feje mellett, de tudta, hogy csak mesterlövészpuskával lehetne öt eltalálni. Főleg most, amikor már a résen a legszorosabb sarokba húzódott be. Kiabált és berekedt. Ha innen ellátna a Kuzmány utcára, rálövetne arra a házra, Prutzemé lakására egy sortüzet, akár gárdaaknavetőkből is. Az istenit annak a lyuknak! Az istenit az életnek! Mire jók nekem a karperecek, a százezrek, ha egyszer úgy kell itt megdöglenem, akár egy borjúnak a vágóhídon! Elhatározta, ha ezt egyszer ép bőrrel megússza, soha nem akarja látni azt az utcát. — Mologyec... — kiáltotta a front mögötti hang. — Mologyec ... Életek százait mented meg... Mit beszélek? Ezrek életét... Tartsd magad. Elővéd ... Mamedbekov hadnagy ... így hát tartotta magát... Keményen. A térképen már semmit sem húzogatott át. Nem volt már ideje a kényelmes tiszti elszámolgatásokra, a hadinaplóra, amelyet reggel megkezdett. Csupán pillanatokra nézte meg ezt a bepiszkolódott papírdarabot, amikor hirtelenében nem volt képes felidézni magában egy belőtt célpont megállapodott számát. Lassacskán az előnyomulást is észrevette. Nem rajzolta be, de mégis látta, körülbelül hol halad a frontvonal, hol küzdenek a katonák háztól házig a könyörtelen, kegyetlen, néhol kétségbeesett utcai harcban. Megkönnyebbült. A Récsei úton még valahogy nem mentek a dolgok, de Mamedbekov és felderítői a domboldalakon haladnak, a szőlőskertek között. Szeme és füle most már nem fogott fel semmi mást, csak a célpontokat, amelyeket szüntelenül és lázasan vadászott. De amikor egy golyó megcsípte a fülét, leszakította a hallgatót és a gégemikrofont is, a készülékhez ugrott, hogy odahozza magának Peter mikrofonját és fülhallgatóját. Négykézláb siklott el az ajtó mellvédje alatt, tudta, hogy a huzal' elég hosszú ahhoz, hogy az ablakig érjen, s akkor pillantotta meg a Lányt. Valaki odafektette, és ő, aki nem látta mikor és ki vitte ide Karolt, még ezt sem vette észre. Hanyatt fektette, utolsónak a sorban, amely a rongyok alatti két hullával kezdődött, és négy mozdulatlan, most már megbékélt testtel folytatódott a bódé ablaktalan oldalán. Letette a mikrofont és a hallgatót. A Lány arcába nézett. Kicsoda? Istenem, ki merte azt mondani, hogy a halál szép? Hogy olyan szép volt halálában, mint egy angyal? A Garam fenekére veletek, költők és nyálas pennarágók, döglődő poéták! Valamennyien, akik csak felöltöztetett, kikészített, gondosan megmosdatott, kenyérbéllel kitömött szájüregü halottakat láttatok, hogy az arc szép gömbölyű legyen, a vén banyák predig visongják, hogy: „Mintha élne ... ni, milyen szép szegényke ..." Nem sokat szenvedhetett. A halál irtózatos, helyrehozhatatlan, visszavonhatatlan, de legalább könyörületes legyen. A lövedék a Lány balszemébe hatolt; Dum-dum, a keserves úristenüket, üvöltött föl valami, és összeszoritotta a gyomrát, de megmaradt józan eszével felfogta, hogy a koponya hátsó részében levő hatalmas lyukat, amelyen most fekszik, és úgy néz ki, mintha lap>os volna a feje, egy szétzúzott csont is kiszakíthatta. Az egyik szemét kilőtték, a másik nyugodt, figyelmes és dermedt. A szeme, amely fényes nappal akarta látni, hogyan hajol föléje a férfi, aki testének ura és parancsolója lesz, aki birtokába veszi őt, hogy majd a férfit ő tegye rabszolgájává. Az ajkak, amelyek arra voltak hivatva, hogy nedves, örömteljes csókokat adjanak, elvesztették színüket és eltorzultak, megrepedtek. Ki tudja, mikor ivott utoljára a mélységes sötétség előtt, amelyből nincs többé ébredés a hajnal sugaraival? Fogát kivicsoritotta és összezárta. A test, amelyet imádni akart... — Druzsiscse ... Egy kéz nehezedett a vállára. És egy szovjet tiszt elkinzott szemének dermedt pillantása. Nem volt benne sem együttérzés, se férfias megértés, talán nem is látott és nem is sejtett semmit... Elkínzottan felemelkedett, megragadta a fülhallgatót és a mikrofont, átbukott az ajtó mellvédje mögött és a réshez állt. Odafönt elhallgatott a géppuska. Ezt is csak néhány másodperc múltán vette észre, amikor ismét vizelt és ivott. — Tartsátok magatokat. Elővéd ... Tartsd magad, galambocskám ... Két zöld rakéta jelenti nekem a szőlőkből... Mamedbekov hadnagy már lát benneteket... Tartsd magad ... Még egy percig ... Testvérem ... Látod őket? 14
