A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-03 / 18. szám
PETER HAJDÚK — És mindezt csak te egyedül... — suttogta mellette a Lány. Kezébe adta az ütött-kopott bögrét. Az ejtőernyős rámosolygott. Szomjas volt. De csak a bögrét nyújtó kezet látta. A bor lefolyt az álián é§ maszatos ingén. Nem törölte meg a száját, mivel a Légionisták utcájából egy rohamágyú csöve bukkant elő, fölfelé kúszva a Sánc úton. — Egyetlen löveggel... Abbahagyni a tizenhatoson! ... Tüzet szüntess a tizenhatoson ... Egyetlen löveggel belövés! — ordította magánkívül. — Ne üvölts, barátocskám. a kutya mindenét, nem értek egy szót sem, ha ordítasz! — kiáltotta a láthatatlan hang dühösen. Megnyugodott és tüzet irányított a Ferdinandra, mielőtt az eltűnt volna a katolikus temető kápolnájának vagy halottasházának tornya mögött. Vadászott. És vele együtt az a kettő a tető alatt. Vadászott és lőtt. Nem saját kezével, de annál sokkal jobban. Legalább látta is mindazt, amit nem láthattak a piszkos mundérokba öltözött legények, akik oly szörnyen izzadtak az ágyúk mellett a nagy, vastag lövedékekkel, szitkozódva hurcolták azokat az áttüzesedett závárzatokhoz, hogy nyomban a vakvilágba lőjék ki őket, a koordináták szerint, amelyeket a tábori fülhallgatókat figyelő tisztek kiáltottak feléjük. — Jönnek — kiáltott Kopyto a tető alól. Ványuska, aki a forró poklot pihegte ki a keleti ablak rése mellett, ismét a tető alá ugrott föl. — A Duna — rázta meg erősen Jónk vállát. A távcsövet a hullámokra élesítette. Az ár ellenében hosszúkás bogárkák kúsztak fölfelé. sűrű fekete füstöt fújtak és villanásokkal meg egyes össztüzekkel villámkrttak. A flottilla — örvendezett az ejtőernyős —, mert ezt a tüzérséget csak a tankönyvekből ismerte- Egy tüzérség, amelynek nem kell számolgatnia a fogatok lóerejét, a traktor vonóerejét; egy tüzérség, ahol a felvonó egyenesen a markodba szállítja a lövedéket, és minden másodpercben megváltoztathatja a tűzállását. Felismerte az ágyúnaszádokat és a monitorokat, a páncélos hajókat és nehézágyúikat is. Egy pillantással összeszámolta a kihúzott célpontokat. Hat. Ha így megy tovább, a sógorék nemsokára alattuk lesznek. Talán estére... Hat célpontot kihúzott, két újat hozzáadott. Tizenhét csaknem stabil térséget ellenőrzött, ahonnan még imitt-amott észlelt egy-egy villanást, és időnként új célpontokra irányította a tüzet, amelyek néhány perc múltán megsemmisültek. — Jönnek — hallotta Olga kiáltását odafentröl, de nem szentelt ennek figyelmet; majd Ványuska idejön és megmondja miről van szó. Éppen az Újvárosi pályaudvar belövetésével kínlódott, amikor úgy rémlett, mintha a feje fölött kelepelne valami. Megdermedt. Majd hátranézett. Csak Peter ült a készüléke mellett a sarokban, és isten tudja miért, géppisztolyt szorongatott a markában. Lerántotta a füléről a hallgatót. Feje fölött ropogott a könnyű géppuska és felvakkantottak a géppisztolyok. A szeme találkozott Peter elkínzott tekintetével. A rádiós csak a hüvelykujjával mutatott a rongyok alatt heverő hullákra, és Jónk mindent megértett. Akár ezeket a tegnapi— Mologyec — rikácsolta valaki a vonal másik végén. — Mologyec ... csak így tovább! Kommandálj! Mologyec ... Egy cigarettát tett a szájába, és nagyot ugrott, mert valami csaknem leégette az orrát. Kopyto nyújtott neki tüzet oly szolgálatkészen, akár a Stefánia Kávéház pincére. A szeme pedig nevetett. Peter szeme is csillogott, amikor az ö tekintetével találkozott. — Látod a Duna jobb partját is? — kérdezték a Nagy Főidről, amely már itt volt a közelben, már hallották, már itt dörgött és hirdette, hogy nemsokára már ők is a Nagy Földön lesznek. Nehezen tájékozódott a város fölött gomolygó füstfellegekben. Ványuska azonban azt kiáltotta, hogy amott is folyik a csata. Néhány kísérlet után feladta a folyó mögötti tűz irányítását. Elég dolga volt azzal, hogy uralja mindazt, amit belátott. Huszonegy ponton irányította a tüzet maga alatt, és a túloldallal született megállapodás szerinti sorszámokat egy vastag ácsceruzával rajzolta be a várostérképbe. — A hetes ... nem látom a hetest! Miért nem lövitek a hetest? — ordított láthatatlan partnerére, mert a tüzérosztály fölött, amelyet valamilyen sportpályán fedezett föl, megszűntek a robbanások. A válaszra egy percnél is hosszabban várt. — A hetest rohammal bevettük... Áthúzta a hetest. Tizennégy perc múlva a kettest. És az áthúzott szám alá odaírta az időpontot, azon idő szerint, amelyet a túloldallal messze pirkadat előtt egyeztettek. Harmincnégy nap múltán most ismét moszkvai idő szerint élt. Akár ezek a hadak, amelyek nyugat felé hömpölyögtek, s ö vágta számukra az utat. akat hajszolják, akár bemértek bennünket, most már a célgömbjükben vagyunk... Vagy egy új alakulat kúszna a domboldalon valamilyen kétségbeesett harcállásba? Mindegy-Letépte a gégemikrofont a nyakáról. Az ablak magasan fekvő része alatt nem látta az előtte levő terepet. Egyetlen ugrással az ajtónál termett és lehajolt a lyukhoz, amelyet tegnap óta még egy cseppet megnagyítottak. Rögvest lekuporodott. A téglából emelt mellvéden dobpergés-szerű kopogás hallatszott, és amikor a tekintete lejjebb csúszott, megrémült, mert a régi deszkaajtó alsó fele olyan volt, akár a szita. Visszatért a nyugatabbi ablak melletti kilátójához, lassan, megfontoltan felvette a gégemikrofont és fülhallgatót. Szita ... Darabokra szaggatnak bennünket ezek a bestiák.......Ezt is, azt is kér a nő: szita, kanál, tekenő..Elszégyellte magát, mikor ráébredt, hogy magában egy buta dalt dudorász, amit náluk a kocsmában énekelgettek. — Davaj... davaj... sürgette a fülhallgatóban a hang. Hát akkor davaj. De hirtelen ólomszerű fáradtságot érzett. Már nem kiabált. Lassan, megfontoltan mondta be a távolságokat és a korrekciókat. Aztán az egyik kagylót, a jobb füléről, mégis hátrább tolta, hogy azt is hallja, ami körülötte történik. A háta mögött valami súlyosan dobbant. Megfordult, és Ványuska kihevült arcába és vörös szemébe nézett. — Mindenki a fedélzetre! — kiáltotta a szőke óriás, és felkapta az egyik német puskát abból a kettőből, amelyekkel tegnap a rongyok alatti csizmák gyarapították a fegyvertárat. Hatalmasat nekilendült, és egyetlen csapással kivert néhány téglát meg ablaktáblát is a keleti oldalon. Utánuk repült a szétvert, agyától megfosztott puska is. Összegörnyedt, és bedugta a lyukba a géppisztoly csövét. Jónk dermedten állt és nézte, ahogy Ványuska kidugja rózsaszín nyelvét, éppen csak a nyelve csücskét, mint egy kis elsős, aki a nehéz engedetlen betűket rajzolja. Aztán kiengedett egy sorozatot... még egyet... óvatosan, takarékosan. Az ajtóból is felharsant egy géppisztoly, Peter alighanem kiütött egy szilánkká lőtt függőleges deszkát; rögvest több fény lett, de a csípős, kellemetlen szag is erősödött. Jorík felkapta a német félautomatát, amelyet már vasárnap óta érdeklődve nézegetett, bár soha eszébe se jutott, hogy ezt egyszer használná, sőt használnia kellene. — Vissza! — ordította Ványuska, és már nem egy hórihorgas, kioltott nyelvű szőke taknyos volt, hanem tiszt. — Nem hagyhatod abba az adást! Az ejtőernyős a földre ejtette a puskát. Tompán csattant. Szeméhez emelte a távcsövet. És a világ mintha táncra perdült volna alatta ... vagy csak a keze remegett? A robbanás csaknem leverte a lábéról. Ezt közelről ismerte; a német aknavető alattomos és veszedelmes. Hatalmas a szórása, vagyis ha egyet-egyet sütnének el, úgy estig is eljátszadoznak itt velük. De ha vagy fél tucat nekidurálja magát! Káromkodott egy cifrát, amilyet a Felsö- Garam mentén szoktak, az istenről, az atyáról, az egész világról... — Mi van? ... Mi van?... Vonalfegyelmet — háborgott láthatatlan partnere. — Akaszd föl magad, testvérkém — válaszolta zordan, de tagolva, hogy jól megértsék. — Ha neked is porolnának... • — Mi van? Mi van?... Nem értem ... Ismételd... 14
