A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
zene, a tánc és a tarka színek mesterien összeállított műsorának tapsolhat önfeledten a néző. Persze a jó hangulathoz a szebbnél-szebb táncosnőkön, a vérpezsdítő zenén kívül az ízletes kubai kevertitalok is hozzájárulnak, a daikiri és a moxito. Ernest Hemingway is nagyon kedvelte mindkettőt, aki állandó vendége volt a ma is közkedvelt Floridita és Bodeguita kocsmáknak, ahol állítólag a legjobb italt és ételt tálalják a vendégeknek. Az amerikai Oak Parkban 1898-ban született Nobel-dijas író 1928-ban járt először Kubában, de annyira megszerette a szigetországot és annak lakosságát, hogy 1944 után letelepedett Havannában. Lakóházát halála után (1961) múzeummá alakították. Amikor 1960-ban Hemingway utoljára járt Kubában meghatottan jelentette ki: „Boldog vagyok, hogy ismét itt lehetek, mert én kubainak tartom magam. Annak ellenére, hogy a háború ellen vagyok, szimpatizálok a kubai forradalommal." Aki egyszer Havannában jár, nem szabad elszalasztania a Hemingway-ház megtekintését. Kuba idegenforgalmának másik fellegvára Varadéra. A fővárostól 130 kilométerre fekvő Varadero-félszigeten mintegy 18 kilométer hosszúságban húzódnak a világ talán legszebb tengerparti strandjai. A strandvárosnak saját repülőtere van. Varadéra 1886 óta turistaközpont. 1880-ban épült itt az első szálloda és később az amerikai multimilliomos Dupont fellegvára lett. Évente két-három hónapot töltött itt, összesen 120 személy szolgálta ki a családját, vendégeit. A DuPont-villának saját kikötője, repülőtere volt. A golfpályát, a környező szépséges természetet ma is ápolják, gondozzák. Az épületet átala-^ kították, földszintjén étterem van a többi helyiségében múzeum. A kubai szigetország déli részén található a világhírű krokodilusfarm, Playa Girón közelében. Az idegenek főleg azért jönnek erre a helyre, hogy megtekintsék a forradalom véres küzdelmeinek helyszínét, s ugyanakkor a gyönyörű környezetben kialakított állatkertet. Harmincháromezer hüllő található itt, ami egyedülálló jelenség a világon. A kubai idegenforgalom fejlesztésének legnagyobb szabású terve az ország délnyugati partjai előtt fekvő Canarreos-szigetek kiépítése. A tervezett turistaparadicsom központja Cayo Larga lesz, ahol már elkészült egy háromezer méteres kifutópálya a repülőgépek fogadására. Itt persze nemcsak a napozás, fürdőzés és a kubai koktélokkal dúsított hagyományos programok szórakoztatják majd a külföldi turistákat, hanem egy egyre közkedveltebb sport is a tengeri búvárkodás. Ahhoz persze, hogy egyre többen látogathassanak el a Szabadság szigetére, más is kell. Ezért a kubai légitársaság új európai járatok indítását tervezi a közeljövőben: Kölnbe, Milánóba, Londonba és Frankfurtba lesz állandó járat a Párizs—Havanna járaton pedig a Cubana és az Air France közös repülőgépei közlekednek. KOLLÁR GÁBOR A szerző felvételei Greiner Éva és Szakály György Az eltüsszentett birodalomban Egy kulcscsomóval játszott. Földobta, elkapta, megpörgette, tenyerébe zárta, térdére tette, aztán elölről kezdte. Közben beszélt, nevetett, s új meg új helyet keresett a fotelban. Szavait, mozdulatait egyszer sem ellenőrizte — ez tetszett benne. Nem akart komolyabbnak, nyugodtabbnak látszani... olyan volt, mint máskor. Szertelen és játékos, de természetes és magával ragadó. Greiner Éva táncosnő. A Győri Balett tagja. A Nap szeretteiben életöröm, az Áloméjben fájdalom, a Szamurájban titokzatosság, az Ősök és utódokban hit és félelem sugárzott az arcáról. Az igazság pillanatában ö volt az infánsnő — alacsony, törékeny alkata megnőtt és erősnek tűnt fel a színpadon. Táncból, színészi játékból egyaránt jelesre vizsgázott. Örültem, hogy végre ö is „szóhoz jutott" az együttesben. Aztán egy nap, valamikor három évvel ezelőtt hiába kerestem a többiek között. Nem táncolt. Mint kiderült: akkor már kórházban feküdt. Ahogy ö mondja: fekete pontot tett a neve mellé. — Igen, ez történt — erősíti meg halvány mosollyal —, Markó Iván ugyanis nem helyeselte a műtétemet. Sőt, egyenesen tiltakozott ellene. De nekem már mindegy volt, nem várhattam tovább. Ott, ahol a balettcipő harántban összeszorítja a lábfejet, bütyök nőtt a lábamon. Gyógyszer, akupunktúra nem segített rajtam. Nem volt más kiút, csak a műtét. Négy hónapot töltöttem a kórházban; volt időm bőven, hogy elgondolkozzam az életemen ... A filmgyár közelében nőttem fel; egy utca, egy sarok választott el a nagy kalandoktól. Gyerekként annyi filmben szerepeltem, hogy sokan azt hitték, színésznő lesz belőlem. Nem, eszembe sem jutott, hogy az legyek. Táncolni akartam. Semmi mást, csak táncolni. Amikor megmondták, hogy nem jutottam be a balettintézetbe, még a tanulástól is elment a kedvem. Hiába nyugtattak azzal, hogy majd egy év múlva újra megpróbálhatom, nekem az a tizenkét hónap tizenkét esztendőnek tűnt. De mert másodszorra felvettek, azt hittem, ezzel minden jóra fordult. Hogy mekkorát tévedtem, az már az első balettórán kiderült. Semmi sem ment úgy, ahogy én szerettem volna. Az első félév kimondottan szörnyű volt számomra; a többiek, akik már korábbról tudtak valamit, jól haladtak, én meg csak mindig ugyanazokat a lépéseket gyakoroltam. Sok lemondás, sok gyötrődés után a hatodik évben értem utol a társaságot és kitűnővel végeztem. Az utolsó évben a fejünkbe vettük, hogy együtt maradunk. Markó Iván éppen abban az évben vált meg Béjart együttesétől, amikor befejeztük a balettintézetet. Szóltunk neki, fogjunk össze. Sikerült. Irány Győr! Egy lapra tettem fel mindent. Nem érdekelt semmi, csak a tánc. Erre mindjárt az első évad után komoly kérdésben kellett döntenem: elbúcsúzom a pályától vagy megpróbálom a műtétet. Ha sikerül, nyertem. Ha nem, végem. Valami mást kell csinálnom. Megint szerencsém volt: az orvosok csodát műveltek velem. Levésték a csonthártyát és megváltoztatták a lábam statikai helyzetét. Bekötözve, felpolcolva feküdtem az ágyban; táncolni akartam, amikor járni sem tudtam. Nem érdekes, újra megtanultam! Augusztusban mütöttek, de decemberben már ott álltam a balettrúd mellett. Mit mondjak: siralmas volt az életem. Ha belenéztem a tükörbe, majd elbögtem magam. Azt hittem, béna vagyok. Még az első pozíció is nehézséget okozott. Markó Iván látta, hogy szenvedek. Nem nagyon hitt bennem. Ha rám nézett, csak sajnálatot olvastam ki a szeméből: „Mit erőlködsz, hisz fel sem tudod húzni a lábadra a cipőt!" Mi, hogy nem tudom? Márciusban már színpadra is álltam! De akárhogy is veszem: másfél évbe telt, amíg utolértem magam. Megnyugvást persze ez sem hozott. A többieket is utol kellett érnem. Ráhajtottam. — Most már könnyebb az élete? — Ahogy vesszük. Ha arra gondolok, hogy ma a vékony, magas táncosnők vannak előnyben, akkor a válaszom: nem. Én alacsony vagyok és ráadásul babaarcú. Legalább is Markó Iván szerint. Ezért van aztán az, hogy nekem többet kell vámom egy szóló — szerepre, mint bárki másnak az együttesben. Nem baj! Nekem nem az a fontos, hogy rólam szóljon a darab, hanem az, hogy minden este a maximumot nyújtsam. — Madaras József mesejátékéban Az eltüsszentett birodalomban viszont a női főszerepet játssza. Színpad helyett tévé, tánc helyett szavak. Nehéz volt? — Nem volt könnyű. Főleg a körülmények miatt. A Tabukat próbáltuk Győrben, amikor megkezdődtek a felvételek. Reggel tíztől délután ötig balett, utána kocsival Pestre, smink, fodrász, este tíztől hajnali négyig forgatás. Aztán vissza Győrbe, két óra alvás az öltözőben és megint a tánc. Egyetlen próbát sem hagytam ki, pedig néha már összeszorítótt fogakkal forogtam. — Akkor mégis miért olyan boldog, ha a tévéfilmre gondol? — Azért, mert lemérhettem végre, mennyit tudok, mire vagyok képes. Meg azért is, mert a legjobbkor jött ez a lehetőség. Akkor, amikor megcsappant az önbizalmam és magam sem tudom hogyan: elbizonytalanodtam. Most újra két lábbal állok a földön és várom, hogy a táncosnő szomjúsága is csillapodjék bennem. — De hát ehhez nem sok kell: odaáll Markó Iván elé és ... — Én nem szólok. Döntse el ö, mennyit érek. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Baldóczi Csaba felvétele) 9
