A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 14. szám
Gyermekeknek Kis olvasóinknak szeretnénk kedveskedni ezzel az új gyermekrovattal, hogy ők is megtalálják lapunkban a nekik való mesét, verset, játékos fejtörőt. Hét-ankétokon. az olvasóval való találkozások alkalmával, különösen az utóbbi időben sokszor elhangzott a szülők részéről a jogos kérelem: legyen a Hétben is gyermekrovat, az egész családhoz szóljon a lap, ne csak a felnőttekhez. Hiszen egy időben volt ilyen rovatunk, de később más anyagok kiszorították a Hétből. Reméljük ez időtállóbb lesz, s ahhoz, hogy érdekes, olvasmányos legyen, a Ti segítségeteket is kérjük, gyerekek, írjátok meg, mit szeretnétek a rovatban olvasni. Várjuk az ötleteket, tanácsokat és a gyermekirodalommal foglalkozó hazai írók támogatását. TORDON ÁKOS ub CbOcÍMÁjOTrilUlaS Volt egyszer egy öreg fal. Az öreg falban rozsdás szeg. A rozsdás szegen trombita. A trombitán százesztendős pókháló. Bizony arról a trombitáról réges-rég megfeledkeztek. Senki nem fújta meg. Pedig annak a trombitának minden egyes szavára száz huszár nyargal elő a semmiből, s teljesíti a parancsát annak, aki a trombitát fújja. Csakhogy az a trombita messze volt, az Üveghegyen is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a szomszéd utca sarkán is túl. Aki meg akarta volna szerezni, annak előbb az Óriások Anyjához kellett volna beszegődnie kerek egy esztendőre, mi* után megmászta az Üveghegyet, és átkelt az Óperenciáson, mert az a rozsdás szeg, melyen a pókhálósNtrombita függött, az óriás asszony kamrája falában volt. Az óriás asszony pedig csak akkor akasztotta le a nyakában hajókötélen viselt kamrakulcsot, ha szolgájának letelt az esztendeje. Akkor a szolgának adta a kulcsot — bizony, legény legyen a talpán az, aki elbírja a mázsás kulcsot! —, s így szólt: — No eredj szolgám, a hátsó kamrába, ott találod a béred: ami megtetszik neked, azt választhatod, csak egyre vigyázz: ne végy többet, mint amennyit elbírsz, mert abba beleszakadsz! Hanem hát nem volt könnyű a szolga dolga, beleizzadt, amíg az óriási kulcsot a kamrához cipelte, hát még amikor a zárba kellett illesztenie! S azután! Belekáprázott a szeme a tenger sok kincsbe, ami ott eléje tárult! A legjámborabb lélek is megtelt ott sóvárgással, s úgy belefeledkezett a kincs-szedegetésbe, nem is hallotta, mikor csapódott be a kamra vasajtaja! Bizony ott maradt a kincseskamrában örök fogságban. Pedig hát csak a pókhálós trombitát kellett volna leakasztania a rozsdás szegről, hogy megszabaduljon. De a trombitát úgy beszőtték a pókok, hogy emberszem rá sem akadt egyhamar. No, olyan rossz híre kerekedett az Óriások Anyjának, mert a szolgái kerek esztendő után mind egy szálig eltűntek, hogy nem akadt ember, aki szolgálatába szegődött volna. Pedig elkelt volna ott a szolga, mert az óriás asszony tizenkét óriás fia még a kisujját sem mozdította meg világéletében. Időtlen idő óta hiába várta az óriás asszony, hogy valaki a házába vetődjék, maga indult hát el, hogy szolgát keressen. Felhúzta a lábára régen kővé vált óriás ura hétmérföldes csizmáit, melyekkel minden egyes lépéssel hetvenhét óriás-mérföldet tehetett meg, s elindult világgá. Átlépte az Óperenciás-tengert, keresztüllépte az Üveghegyet, mentmendegélt, egyszerre csak egy zöld mezőre ért. A zöld mezőn egy szénaboglyára ült. A szénaboglya tövében egy legény beszélgetett egy leánnyal. — A világ végére is elmegyek teveled, Palkó, de otthon már nincsen maradásom! — mondta a leány. — Nem akarják, hogy a te feleséged legyek, hogy téged szeresselek! — Hová vigyelek, Boriskám, se házam, se kenyerem ... — mondta búsan Palkó. Most megszólalt az óriás asszony, halkan szólt, csendesen, mégis mennydörgésként zengett a hangja: — Hová is mennétek, ha nem énhozzám?! Énnálam ellehettek, s kerek egy esztendő után annyi kincs lesz a béretek, amennyit elbírtok! Boriska és Palkó nem sokat gondolkodott, hanem mind a ketten elszegődtek nyomban az Óriások Anyjához. Szolgálták az óriásokat becsülettel kerek esztendőn át. Az esztendő leteltével az óriás asszony átadta Palkónak a kamra kulcsát azzal, hogy válasszon a mátkájával annyi kincset, amennyit ketten elbírnak. De Palkó amint a kamrába lépett, tüstént meglátta a rozsdás szegen függő trombitát. — Világéletemben mindig ilyen trombitára vágytam! — kiáltott fel, s azzal addig ágaskodott, amíg el nem érte. Közben Boriska kinccsel szedte tele rózsás kötényét. Csakhogy az óriás asszony rájuk csapta a kamra vasajtaját. Szegény Boriska sírva fakadt menten, Palkó pedig bánatában belefújt a réztrombitába. Hát abban a szempillantásban száz huszár nyargalt elő a semmiből, s megkérdezték Palkótól: mit parancsol? — Nyissátok ki a vasajtót! — parancsolta Palkó, s a száz huszár máris az ajtónak nyomta a vállát. Amikor kinyílott az ajtó, Palkó örömében újra megfújta a réztrombitát, erre újabb száz huszár nyargalt elő a semmiből. — Mit parancsolsz? — kérdezték Palkót. — Kergessétek világgá az óriásokat! — parancsolta Palkó. A száz huszár erre világgá kergette az óriás asszonyt tizenkét fiával együtt. Most ismét megfújta a trombitát Palkó, s harmadszor is száz huszár nyargalt elő a semmiből. — Mit parancsolsz? — kérdezte a kapitányuk. — Röpíts haza bennünket! — parancsolta Palkó. A száz huszár hazaröpitette őket. A fél falu odacsődüit a csodálásukra. Akkor Palkó újra megfújta a réztrombitát, s a semmiből előnyargaló huszároknak megparancsolta, hogy hozzák el az óriások kincseit. A kincseket szétosztotta a faluban a lakodalma napján, s azután szegre akasztotta a réztrombitát. Ott van az ma is, ha valaki közben le nem akasztotta. Innen-onnan Uszto-Samszk tadzsik hegyi falu konyháiban a modern edények mellett a polcokon hagyományos, öblös cserépedények sorakoznak, amelyekben lisztet, magvakat, gyümölcsöt és tejet tartanak a háziasszonyok. A cserépedények készítése ezen a környéken mindig a nők feladata volt. Termékeiket a művészettörténészek „tadzsik hegyi kerámia" néven emlegetik. Az edények fazekaskorong nélkül, kézi tapasztással készültek. Zarafo Rahimovát naponta keresik fel a tanítványai, hogy ellessék tőle az ősi mesterség titkait. „Itt rendezte meg szerelmi légyottjait a híres szászországi haramiavezér, Karaschek, akit bohémiai Hanselnek neveztek, s aki a drezdai erdőben halt meg 1890-ben, 44 éves korában" — olvashatjuk az egyik taubenheimi lakóháznak a betyár képével illusztrált napóráján. A kulturális szövetség 1979-ben külön szakosztályt létesített, melynek keretében a műemlékvédelem emberei, amatőr csillagászok és helytörténészek földerítik az ország területén még föllelhető történelmi vagy művészettörténeti értékű időmérőket. 20
