A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
sz inte közmondásszerű az a megállapítás, miszerint a parasztéletre jellemző az önellátásra való törekvés. Ez alapjában véve igaz is. ám itt sem szabad — amint a népélet annyi más jelenségénél sem — kategorikus, csak fekete-fehér képet rajzolnunk. Az alapvető termelési javakat, a speciális szaktudást, ill. nyersanyagot nem igénylő használati eszközöket persze minden parasztcsalád, de legalábbis faluközösség igyekezett saját erejéből önmaga számára előállítani. De már természetföldrajzi adottságokból is következik, hogy ez az „önellátás" korántsem lehet tökéletes (pl. az alföldi jellegű vidékeken kevés a fa. viszont elegendő mennyiségű gabona terem, másutt, hegyes-dombos területeken adva van az erdő és a cserépedényeknek való agyag, hiánycikk viszont a búza stb.), így hát szükségszerűen kialakultak az árucsere különböző formái, elsősorban vásárok, piacok és vándorkereskedők révén. Az alábbiakban az egyes tájegységeket összekapcsoló, az árucserét részben lebonyolító vándoralakokról lesz szó. E probléma vizsgálata már csak azért is fontos, mivel a Kim fűd \moam ennek a kereskedelemnek köszönhetően nemcsak az eladásra szánt portéka cseréh gazdát, hanem sok más, szellemi kultúratermék is. Távoli vidékek lakói, szlovákok és magyarok ismerhették így meg egymás életmódját, kultúráját. Éppen ezért bármely néprajzi jelenséget is vizsgáljunk, bármilyen eredetkérdéssel is foglalkozzunk, erről a kapcsolatrendszerről sosem szabad(na) elfeledkeznünk. Még mielőtt a legjellegzetesebb vándoralakok bemutatásába kezdenénk, ismerkedjünk meg röviden a táji kerettel. A mai Délnyugat-Szlovákia keleti feléről lesz szó, pontosabban arról a Garam. Vág és Duna behatárolta síkságról, amely tájegység néprajzi szempontból nincs sehová besorolva. Nyugatról a Csallóközzel és a Mátyusfölddel, keletről pedig az Alsó-Garam-völgyi palócsággal szomszédos. Egyes kutatók ugyan ezt a tájegységet is a Mátyusföldhöz sorolják (Lásd pl. Martin Gy.—Takács A.: Mátyusföldi népi táncok. Bratislava 1981), ám ez az álláspont (néhány történeti utalást leszámítva) néprajzilag egyelőre semmivel sem támasztható alá. E vidék etnográfiai kutatása még nem érte el azt a szintet, aminek alapján néprajzilag egyértelműen besorolható lenne bárhová is. Ezenkívül más történelmi-földrajzi megnevezése, vagy esetleg tájnyelvi neve sincs e területnek. Elégedjünk meg hát most annyival, hogy valahol a „Palócföld" nyugati határán és a csallóközi-mátyusföldi Kisalföld keleti peremén elhelyezkedő területről lesz szó. Hogy e két vidék közvetlenül határos-e egymással, vagy valóban van még köztük egy harmadik, ezidáig nem regisztrált, de etnográfiailag meghatározható kulturálisan eltérő jellegű néprajzi tájegység, annak eldöntése a jövő kutatási feladatai közé tartozik. Most pedig térjünk rá e terület — főleg századunk első felében föl-fölbukkanó — vándoralakjainak ismertetésére. Megjegyzendő, hogy adataim jórészt egyéb irányú néprajzi gyűjtések során keletkezett „melléktermékek" [a klasszikusan mátyusföldi Peredről (Tešedíkovo), valamint a Vágtól keletre fekvő Tardoskeddröl (Tvrdošovce), Andódról (Andovce), Barsbaracskáról (Bardoňovo), Szőgyénröl (Svodín), Kisújfaluról (Nová Vieska), Kóbölkútró! (Gbelce) és Kéméndről (Kamenín) származnak], s közzétételüket a témára való figyelemfölkeltés célzatával tartom fontosnak A legjelentősebb az Észak- és Közép-Szlovákiából érkező különböző szlovák vándorkereskedők szerepe volt. Már a fentiekből is nyilvánvaló, hogy ők elsősorban természetföldrajzi meghatározottságú nyersanyagkészleteiknek megfelelő cserekereskedelmet folytattak. Ilyenek voltak a „vesszőfonású búdés kocsival" (ekhós szekérrel) a sík vidékeket járó almaárusok. Az eladásra szánt gyümölcsöt szalma közé rakva hozták és terményekért (főleg búza, kukorica) árulták, általában egy az egy arányban („egy szakajtó almáért egy szakajtó búza"). Amelyik faluban rájuk esteledett. ott megszálltak valamelyik háznál. A szállásért szintén gyümölccsel fizettek. A szlovák hegyekben bőségesen terem a fa, amiből adódik, hogy évszázadok óta az egyik legfőbb árucikk a feldolgozott vagy nyers faanyag volt. Közismertek a szlovák tutajosok, akik a nagy szál fenyőfákat, általában 10—12-t összekötözve a Vágón és a Garamon egész Budapestig is leúsztatták [a Vágón való tutajozásnak szép. múlt század eleji leírását olvashatjuk Mednyánszky Alajos: Festői utazás a Vág folyón, Magyarországon, 1825 (Bratislava 1981) című munkájában]. A szélesebb értelemben vett Garam-menti falvak népe is legszívesebben tutajosoktól vásárolt fából készítette a házak tetőszerkezetét, mivel — úgymond — „az úsztató fenyő nem kapott szuhot". A Garam alsó folyásán Bényben (Biňa), Kéménden és Köhidgyarmaton is volt kikötőjük a tutajosoknak. Innen aztán a környező falvakba már szekéren szállították a szálfákat. A nyersfát általában pénzért, de a Zsamócáról (Žarnovica) hozott deszkát inkább gabonáért árusították. Szlovák vándorárusok kész- és félkész fatermékekkel is járták az országot. Ilyenek voltak a teljesen kész, de szétszedett állapotban szállított, a helyszínen pedig összeállított disznóólak, a „hidasok", valamint a szövőszékek, „szátvák". A szövés-fonásnak más eszközeit is árusították (pl. orsókat; az asszonyok hátukon cipelve hordták eladni). A szövőszékhez szükséges bordát, amit szintén szlovák mesterek készítettek, területünk népe általában vásárokon szerezte be. Hoszszú, ponyvás kocsival járták a falvakat a gereblye- és favillaárusok. Termékeiket általában gabonáért adták. Megjegyzendő, hogy általában jellemző (és ez logikailag is adódik), hogy a szekérrel járó kereskedők cserekereskedelmet folytattak, míg a gyalogosan házalók legszívesebben pénzért adták portékájukat. Valahonnan Korpona (Krupina) környékéről ponyvás szekérrel oltatlan meszet hordtak eladni a szlovák meszesek, szintén gabonáért. Közép-Szlovákiából [Bakabánya (Pukanec) környékéről] és Gömörből hosszú, ponyvás kocsival, szalma közé rakva az árut, cserépedény-árusok („begrések", „köcsögösök") járták falvainkat. Az is előfordult, hogy az asszonyok a hátukon, batyuba kötve hozták a portékát. Ezt az árut is gabonáért (ritkábban kenderért) adták, mégpedig oly" formában, hogy az edény ürmértékének megfelelő mennyiségű gabonát kértek cserébe (pl. egy diszítetlen lakodalmas fazékért „egyszer tőtve gabonával"; de ha már díszítve volt, akkor „kétszer tőtve"). Főleg tejesköcsögöket („kécségéket"), vizeskorsókat („kőkorsókat"), cserépfazekakat („vászonfazék"), ,.modri"-kat (— talpas, zöld mázas fazék két füllel; Barsbaracska) árultak. Az általunk vizsgált kisalföldi területen (ill. közvetlen peremén) belül is kialakult bizonyos, a talajminöségből adódó munkamegosztás. A kamocsaiak, negyediek és farkasdiak pl. zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Terményeiket aztán a környéket házalva árusították. Jó néhány falucsúfoló is bizonyítja a farkasdiak ezirányú specializálódását. Pereden például ismeretes a „hajmás Farkasd” kifejezés, Vághosszúfalun (Dlhá Ves nad Váhom), pedig az alábbi, csúfolódó versikét mondták a gyerekek: „A farkasdi templomba Még a pap is azt mondja: Rípát, gyökeret. Hajmát vegyenekľ' (Gágyor József: Megy a gyűrű vándorútra, Bratislava 1982.1. 73. o.) A versike arra utal, hogy a farkasdi cigányasszonyok az utcákat járva kiabálták: „Hajmát, ripát, gyükeret...". Köbölkúton föl-fölbukkant a kosaras ember és a cirokseprű-árus is. Ők „valahonnan a Garam mellől" jártak, portékájukat a hátukra kötve hordták és pénzért árusították. Az ipolyszakállasi paprikaárusok főleg a Garam mentén árusították terményeiket. A második világháború előtt elsősorban a majorokat és azokat a helyeket látogatta szívesen, ahol nem volt üzlet: a gyalogos „vegyeskereskedő", akit „Ócsó János"-nak is, meg „Madzag Joskó"-nak is hívtak. Főleg apró csecsebecsét (tükör, bicska, hajcsat, fésű, cipőfűző stb.) árult pénzért. „Itt az Ócsó János!" — kiabálta az utcán. A vásárokban nemigen bukkant föl. Még a vándorkereskedők kategóriájában kell legalább megemlítenünk az állatok adás-vételénél és házhoz szállításánál szerepet játszó kupecokat és hajcsárokat A rongyász. a tollas ember, a tyúkász szintén ismert alakja volt régi falvainknak, a koldussal együtt. Föl-fölbukkantak vidékeinken aztán mindenféle vándorkomédiások, légtomászok, búcsúsok, „majmosok", nagyobb naptári ünnepek alkalmával a vándor muzsikuscigányok és betlehemesek, akik mind-mind híreket hoztak és vittek, tehát a viszonylag zárt faluközösségek világ felé való nyitódását segítették elő. Végezetül szóljunk még a különféle speciális munkákat végző mesteremberekről, idénymunkásokról. 10
