A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 14. szám

NAGY

József

világa

Hihetetlenül rohan az idő — már két hónap telt el azóta, hogy Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) megtekinthettük Nagy József kiállítását. Nézem a naptárt — elkéstem a méltatással, de egy kiállítás élményei lassan érlelődnek, alakulnak az emberben.

Felidézve az eseményt: szimpatikus volt, hogy a művész nem a megélt születésnapok szerint jubilál, hanem a „mesterlevél", a Képzőművészeti Főiskolán 1959-ben megszerzett diploma átvétele óta, az érett művészként átélt időszakot tekinti fontosnak. A kiállítás katalógusában a kortársak vallomásaiban, és baráti részről elhangzott leggyakoribb jelző az volt, hogy Nagy Jóska egy szerény ember. Azt hiszem, ez nem a legszerencsésebb megfogalmazása annak, amit az emberek ezzel a fogalommal ki szeretnének fejezni. Hiszen nem szerénységről van szó, inkább arról, hogy Nagy József egyéniségében és művészetében nem az egocentrizmus a döntő, saját önkifejezéséért küzd. hanem összeköti sorsát és érzéseit a világ problémáival, mélyen átéli azokat, és minden gondja ennek kifejezése a legmegfelelőbb módon, önmagát csak közvetítőnek tartva. Ritka magatartás ez egy modem művésznél, filozófiai viszonylatokban gondolkodik. Ez a titka annak is, hogy művészetét széleskörű közönség érezheti a magáénak, hiszen nem művészi énjének tömjénezését várja, hanem közös problémák sajátos kifejezését tárja elénk, hogy új szemszögből, művészi és filozófiai tolmácsolásban még nagyobb fontosságot tulajdonítsunk neki.

JÁN HOLLÝ

(1785-1849)

Több gondolatmenetet követhetünk végig művészetében. Az egyik alapvető — félelem az ember létéért, az emberiség életéért. Tudjuk, hogy nemcsak az atomháború veszélyéről van szó; fenyegető a környezetszennyeződés is. Nagy József művészetének egyik magaslatát jelenti a „Fenyegetett világ" sorozat, mely környezetünk változásait tárja elénk víziószerű frappáns ellentétekben. De nemcsak a környezetet, hanem az

A 19. század első felének szlovák irodalmában Ján Kollár és Pavel Jozef Šafárik mellett Ján Hollý játszott vezető szerepet. 200 esztendeje, 1785. március 23-án született Búrszentmiklóson (ma: Borský Mikuláš). Gimnáziumi tanulmányait Szakolcán és Pozsonyban, a teológiát Nagyszombatban végezte. Egész életében falusi papként működött, a leghosszabb ideig — közel harminc évig — a Pöstyén melletti Vágmedencén (ma: Madunice). Egy tűzvész során leégett a parókiája, maga Hollý is súlyosan megsérült. Ekkor (1843-ban) átköltözött Jókőn (Dobrá voda) lelkészkedö barátjához. Martin Lackovičhoz, s az ő házában is hunyt el hat évvel később, 1849. április 4-én.

Irodalmi munkásságát műfordításokkal kezdte. Következetesen és szinte tervszerűen fordította az antik irodalom költőit, egyebek között Homéroszt, Vergiliust, Ovidiust, Horatiust. 1828-ban közzétette az Aeneis teljes szlovák fordítását. „Hollý — mint közép-európai klasszicista kortársai általában — jegyzi meg Sziklay László — nemcsak a formát, a kifejezésmódot, hanem a műfajokat is átvette a klasszikus hagyományoktól, így honosítja meg a szlovák irodalomban a hősi eposzt."

Első eposza, a Svätopluk a Nagymorva Birodalomba kalauzolja el az olvasót. Ez a müve nagy hatással volt a szlovák nemzeti ébredés folyamatára és olyan költői és politiemberek hozzáállását, a kíméletlenséget, az érzésnélküli gépvilág felülkerekedését. Ellentmondás — hiszen az ember a gépi világ alkotója és ura is, és az ő géppé vált gondolkodásmódja veszi fel a harcot saját léte lényegével. Az Acélmadarak c. lap e két tétel harcát fejezi ki félelmetes módon.

Nagy József mindent megtesz azért, hogy kulturális tudatunk szálait továbbfűzze. A képzőművészet évszázadokon keresztül epikai hagyományt teremtett, amelyre a későbbi nemzedékek is szívesen építettek. További két eposza, a Cyrillo-Metodiáda és a Sláv művészileg kisebb jelentőségű.

Költészetében sajátosan ötvöződik a klasszikus hagyomány a korszak romanticizmusával. A Zora című folyóiratban 21 idillikus költeményt adott közre Selanky címmel; ezekben szülőföldjének vadregényes tájait mutatja be és benépesíti őket antik pásztorokkal, manókkal, tündérekkel.

Ódáiban a szlovák nemzet jótevőit: Juraj Palkovičot, Martin Hamuljakot stb. énekli meg.

Elégiáiban még az eposzoknál is több a nacionális elem. Legismertebb nemzeti tárgyú elégiája a Szláva anya siráma elfajzott fiai fölött. (Plač matky Slávy nad synmi odrodilými).

Szenvedélyesen bírálja benne a feudális erkölcsöket :

„íme, az emberi nem hova züllik, amint a kevélység

Fertőjébe merül, félrehaj/tva az észt? Farkasnál gonoszabb, tigrisnél is szilajabb, ha

Féktelen indulatát nem zabolázza tovább. Hősökhöz méltónak tartották, ha csupán a Sarcon járt az eszük, s buktak a préda után; És hogy a hétrét-görnyedt jobbágyot leütötték.

kus tartalmú, konkrét témákat fejezett ki. A néző meghitten ismerte a müvek irodalmi, gondolati tartalmát, így elgyönyörködhetett az ábrázolás finomságain, tudatában összekötve mind a fogalmi, mind a vizuális világot. Nagy József művészetének is van egy ilyen ihletforrása: a szépirodalom és Csallóköz népi költészete. Ilyen grafikai- és rajzsorozatai nem kimondottan illusztrációk, bár kézbe és nyomdába kívánkoznak, hanem inkább szabad sorozatok, egyéni mondanivalóval. A Toldi sorozatra gondolok meg az Apostolra, melyek főleg nemzeti kultúránkon belül érthetők meg. az ember rajzban, grafikában kifejezett eposzai, az egyén harcának, küzdelmének, győzelméről és kudarcáról szólnak, kérdéseket tesznek fel mindnyájunknak.

A népköltészet ihlette monumentális szönyegtervei, balladikus hangvételükkel a Csallóköz múltba tűnő mondavilágának az emlékművei. Csallóköz népének megélhetését, kultúráját, népművészetét a Duna és annak mellékágai befolyásolták. A vízi világ, a dús növényzet, a lápok, a nádból, sásból, agyagból tapasztott házak a múlté, s tűnőben van a népművészet is. Az marad meg belőle, amit átmentünk a költészetbe, művészetbe, mesébe. A szőnyegtervek azért emlékművek, telve szimbólummal, jelekkel. Ilyen a Garabonciás, a Vízöntő. Minden műve egy-egy külön megalkotott világ, mely csak gondos figyelem és odaadó befogadás után adja ki titkait. Nála hiába keresünk rutint és egy megtalált módszer ismételgetését, mindig újból kezdi és újonnan megküzd az alkotásáért.

Képzőművészeti világa érdes, inkább részleteiben törekszik a szépre, mint az összhatásban — az igazságot és a tartalmat többre tartja. Ha grafikai kifejezésmódját rokonitani szeretném, úgy évszázadunk 20—30-as éveinek grafikáját választanám, pz évek grafikája is harcos volt, óvott az emberi lét közelgő veszedelmeitől, mágáévá tette a város haladó és nyugtalan hangnemét, tehát nemcsak a formavilág rokonságáról van szó, hanem mélyebb összefüggésekről is, amelyeket Nagy József vállal és hirdet.

KUBIČKONÉ KUCSERA KLÁRA

Vagy leteperték, hogy szíjba-szorítva vigyék;

Hogy letarolnak városokat, gyászos füzeikkel

Festik a falvak egét, nyargal előttük a Vág. Százezrek vesztét óhajtani tisztes erény volt, S mindig a leggonoszabb, fejre simult a babér;

Mert hírnévre csak ilyen dologban törekedtek,

— Más nem is őrzi nevük, mint a romok meg a vér, — ,

És ha halállal sújtja a gyilkosságot a törvény.

Hány és hány bűnöző volna halálra való.

(Boda Miklós ford.)

Ján Hollý teljes mértékben átvette és költészetében alkalmazta, sőt tovább is fejlesztette Bemolák nyugat-szlovák irodalmi nyelvét. Üdeség és frisseség jellemzi ezt a népies ízű nyelvet, amelyet új szavakkal, nevekkel is gyarapítóit. Mindezek dacára nem volt népies költő, versei tematikailag nincsenek rokonságban a nép költészetével. A romantikus lelkesedés azonban, „amellyel átfütötte a latin és a barokk-rokokó költészettől ellesett műfajokat, témákat és versformát, mégis közel hozta olvasójához". Ő volt talán az első olyan szlovák költő, aki közkedvelt is volt, akinek verseit a szélesebb olvasó rétegek is megértették. (It)

10