A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
Folytatás a 2. oldalról tályt tettek ki, amelyekben több mint félmillió katona harcolt. A harcosok elszántságát növelte a kommunista párt vezetése alatt egységbe tömörülő szovjet nép megfeszített, önfeláldozó gondoskodása az egységek anyagi ellátásáról és technikai felszereltségéről. Ennek köszönhetően Malinovszkij marsall csapatai a Budapestért folyó harcokban 11 000 ágyúval és aknavetővel, 710 páncélossal és önjáró löveggel, valamint 925 harci repülőgéppel rendelkeztek. A 2. ukrán fronttal szemben felvonultatott fasiszta erő 470 000 katonát, 3 280 ágyút és aknavetőt, 370 páncélost és 350 harci repülőgépet számlált. A harcoló felek adataiból kitűnik, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek azzal a túlerővel, amely a támadóknak a védőkkel szembeni sikeres harcához általában szükséges. Az adott erőviszonyok fokozott igényeket támasztottak a harci cselekmények megszervezésében. 1944. december 5-én egy véres dráma újabb felvonása kezdődött. A tüzérségi előkészítés után Managarov altábornagy 53. hadseregének és Sumilov vezérezredes 7. gárdahadseregének csapatai — az egymással szomszédos szárnyain megindított erős csapással — áttörték az ellenséges arcvonalat. Az újjászerveződő fanatikus német védelem felmorzsolására Malinovszkij marsall az áttörésbe bevetette Kravcsenko altábornagy 6. páncélos gárdahadseregét és Plijev altábornagy 6 hadosztályból álló 1. gépesített lovassági csoportosulását, amely szintén nevében viselte a gárda jelzőt. Az említett egységek Gorjunov vezérezredes 5. légi hadseregének támogatásával felszámolták az ellenséges védelmet, feltartóztathatatlanul nyomultak előre, s a támadást északnyugati és északi irányban fejlesztették ki. Négy napi harcok után a szovjet hadak átütő sikert értek el: több mint 70 kilométert nyomultak előre. December 9-én Kravcsenko páncélosai elfoglalták Vácot, vagyis elvágták a Budapesttől északra vezető utat, Plijev altábornagy egységei pedig elérték az Ipolyt. December 10-én a 6. páncélos gárdahadsereg kötelékébe tartozó 9. gépesített gárdahadtest Volkov altábornagy vezényletével előrenyomult az Ipolyságtól (Šahy) délre eső térségbe, másnap a várostól délre és délkeletre elérte az Ipolyt. Itt néhány napos kemény harc kezdődött. A különben nem nagy folyó, az utolsó háborús télvíz idején nagyon megáradt, komoly természeti akadályt jelentett és ez megnehezítette az átkelést és az Malinovszkij marsall (középen) a 2. ukrán íront katonatanácsának tagjaival térképen elemzi a hadihelyzetet Ipolyság felszabadítását. A város birtokbavételének jelentőségét az adta, hogy innen nemcsak Léva (Levice) irányába, hanem Párkány (Štúrovo) irányába is megnyílt volna az út mégpedig a Duna északi partjának elfoglalására. E térség elérésével, valamint a 3. ukrán front Esztergomba való behatolásával kellett volna az ostromgyürűt Budapest körül bezárni. Ipolyságot az előzőleg már a varsói felkelés brutális elfojtásában részt vevő, valamint a Szlovák Nemzeti Felkelés elleni harcokból és kegyetlenkedéseiről híres Dirlewanger dandár védte, amely az Ipoly mentén jól megerősítette állásait. A szovjet harcosok Ipolyság mellett is rendkívüli hősiességgel harcoltak. Mivel az átkelés az Ipolyon nehézségekbe ütközött, kisebb erők átvetésével kellett próbálkozni. December 10-ről 11 -re virradóra a 18. gépesített gárdadandár átkelt az Ipolyon, megvetette lábát a másik parton és ott sikerült elhárítania a hitleristák ádáz támadásait. Ezt a kis hídfőállást a következő napokban a 9. gépesített gárdahadtest további egységei Ipolyságtól mindkét irányban kiszélesítették, majd ezen a területen felvonultak a város felszabadításához szükséges erők. Volkov altábornagy három irányból indított átkaroló rajtaütéseket szervezett. December 14-én néhány órás harc után sikerült Ipolyságot felszabadítani. Ez volt az első város Délnyugat-Szlovákiában, amelyet a 2. ukrán front egységei szabadítottak fel. December 14-e után Szlovákiának ebben a részében is új, szabad élet kezdődött. A felszabadítóknak ez az újabb sikere megrémítette a fasisztákat. A 2. ukrán front bebStolása Délnyugat-Szlovákia területére és esetleges továbbvonulásának rémképe nagyon foglalkoztatta nemcsak a Budapesten rekedt erőkért aggódó hitlerista vezetőket, hanem idegességet váltott ki a bratislavai Tiso-kormányban is. Ez az általános nyugtalanság abban is visszatükröződött, hogy 1944. december 14-én a náci hadvezetés parancsot adott ki Bratislava erődítménnyé való kiépítésére (Pressburgfestung). A hitleristák közvetlen intézkedéseinek éle viszont az Ipoly felé irányult. Mivel az elért siker továbbfejlesztésére és ezen belül elsősorban a budapesti hadművelet mielőbbi befejezésére törekvő felszabadítók harci igyekezete töretlenül folytatódott, a következő napokban — hetekben az Ipoly és a Garam között újabb harci dráma kezdődött. CSÉFALVAY FERENC Archívumi felvételek A hegyről a völgykatlanba épített város, Selmecbánya (Banská Štiavnica) házait, tornyait és várait nézegetem. A város nevének eredeztetésére többféle magyarázat is kínálkozik. Egyesek azt állítják, hogy még időszámításunk első évtizedeiben Vannius, a kvádok királya itt épített várának adta ezt a nevet: Vana. Anonymus azután krónikájának XXXVII. részében ezt így jegyezte be: Bana. Később, az 1275-ben kelt adománylevélben eléje Írták a völgykatlanban csörgedező patak német nevét, a Schembnitzet is. Ez a név pedig Bél Mátyás szerint a styávából, a sóskából vette volna eredetét. Persze vannak, akik mást állítanak. Indulok tovább a közeli Óvárba. Tornya barokk sisakot visel, de az építményről könnyű megállapítani: eredetileg kolostornak építették, valamikor a keresztes hadjáratok idején, a 12—13. században. Templomos, templárius barátok laktak benne. Az is történelmi tény, hogy az ősi bányaváros polgárainak akaratából lett vár ebből a kolostorból, a törökök támadásának hírére, 1552-ben. Ekkor íratták a kapu fölé faragott kőbetűkkel: Felix civitas, quae tempóra pacis cogitat de bello (Lat.: Szerencsés város az, mely még béke idején gondol a háborúra.) A múlt század végén majdnem a tűz martalékává lett a vár. Napjainkban is folynak a helyreállítási munkák, sőt a városi múzeumban Gwerk Ödön, a város neves festőművészének emlékszobája már helyet kapott. Most azonban késve érkeztem, csak a külső várudvart járhatom körül, még a föld alatti csontházhoz vezető folyosó ajtaját is zárva találom. Lapidárium, kőtár és ásatási terület a várudvar. Az egyik helyen figyelmeztető tábla állít meg, a másikon a kripták, síremlékek iránti tisztelet. Érdekesek a feliratok. Akad köztük több kétnyelvű — latin és német —, majd a későbbi korból — német és magyar — is. Legérdekesebb a Rössel-család síremlékének felirata, ahol ott ékeskedik a család jelmondata: „Eisen Huet thut Guet" aminek jelentése: A vashuta vagyont csinál. A jelmondat azért érdekes, mert Rössel Erazmus íratta fel, aki két ízben volt a város bírája, majd kamaragróf lett, pedig a nagyapja Rössel Jakab még Brandenburgból idetelepült bányász volt, s vashámor vásárlásával kezdte a vagyonosodást. A várudvar másik sarkában negyvennyolcas emlékszobor látható. Talpazatán a furcsa felirat: „Fecit Tóth András Debreczen 1899 öntötték Beschorner A. M. és Tsa m. k. udvari műérczöntészek Budapest". Ez azért érdekes, mert a szobor készítője a költő Tóth Árpád hányatott sorsú édesapja. Neves szobrász volt, a párizsi világkiállításon dijat is nyert. Pályájának delelöjén kapta a megrendelést a szabadságharcosok szobrának elkészítésére, szinte egyszerre Selmecbánya és Debrecen városi tanácsától, valamint a clevelandi amerikás magyaroktól. A clevelandi szobornak azóta nyoma veszett, a debreceni pedig — mert a szobrász a szabadságot vaskos, sisakos, pajzsos női alaknak mintázta és azt a csúfondáros utcai humor Zsuzsinak nevezte el — beolvasztották. Más szobrait ugyan tisztelettel őrzik, de a szabadságharcot idéző szobrai közül csak egyetlen, ez a várudvaron látható maradt meg. A Leányvár hatalmas, négyszögletes, sarkain köralakú védőművekkel megerősített torony. A legenda szerint Rössel Erazmus egyetlen unokája. Borbála rakatta magának ezt a várat, hogy benne dorbézolhasson. Azért emlegetik őt a mondák így: „a leányvári boszorkány". Persze a valóság sokkal prózaibb: Rössel Borbála valóban élt — nem jámbor életet ugyan —, három férjét temette el egymás után, s végül elszegényedve halt meg a család utolsó sarjaként. A várat ő rakatta, a török támadás hírére, 1564- ben, ami állítólag fél év alatt épült fel. Ma múzeum a zömök, vastag falú torony. Bejárata az első emeleten nyílik, mert a boltozatos földszinten az őrség lovait tartották. Kisebb szobákat csak a sarkokon elhelyezett tornyokban találunk, az emeleten tagolatlanok. Az ablakokból, melyek hajdanán törésként szolgáltak, ma pompás kilátás nyílik a városra. Gazdag és érdekes a múzeum anyaga, mely a török ellen vívott harcok, a törökvilág emlékeit mutatja be, bár a törökök sohasem jutottak el idáig. Talán éppen 4
