A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám
Hegynek vivő útra kanyarodunk. Nincs az út mentén se telefon-, se villanypózna, de még kilométerkő se. Két-három arasznyi mély az útszéli árok, benőtte a fű, meg a sokféle vadvirág. Megint kanyarodunk. Hegyi patak szegélyezi az utat. Patak, melyben piros pöttyös pisztrángok fickándoznak. Azután az út bevezet az erdőbe. Egyre sűrűbb, sötétebb az erdő. Olyan most az utunk, mintha zöld alagútban haladna. Meg is lepődünk, amikor szemközt velünk egyszeriben felbukkan a nap, mert úgy tűnik, mintha csak ránk várt volna. Újra napsütötte mezőn járunk, amikor megpillantjuk a napjainkban szokatlan útjelző köveket. Sokan talán vándorkőnek vélnék, amit a jégkorszakban előre mozgó jégtakaró szállított erre a tájra, de nem az, mert elhelyezkedésük bizonyítja: útjelzőnek rakták oda valamikor. — Azon az úton járunk — mondja mindkét útitársam — amit keresünk. Az egyik útitársam szlovákul, a másik magyarul szól. Július Mikulík mérnök egykori professzorának, Dr. Štefan Janšák — archeológus-történésznek a tanulmányát tartja a kezében, a sládkovičovói Csanaky István pedig egykori parancsnokának, Pozsonyi Tivadarnak az Erőd a Moldván című könyvét. Az út, melyen haladunk, a Znojmótól északra fekvő erdőség egyik, ma már csak erdőgazdasági célra használt útja. Az_ archeológus-történész tanulmányához csatolt térkép szerint ez a Via Bohemia. Nem tévedés, jó úton, a keresett úton járunk, amikor rákanyarodtunk, a turistajelzés mellé illesztett táblácskáról is leolvashattuk a mai elnevezését: Česká cesta. Megállunk, lepihenünk az útjelzőül rakott kövek mellé egy kis beszélgetésre. — Történelmi út ez — kezdi Mikulík mérnök — a cseh—magyar kereskedelmi, hadi út... Budát kötötte össze, Bécset, Pozsonyt kikerülve, a Kis-Kárpátokon, a morva erdőkön keresztül Prágával. A XI. században kezdték használni. IV. Béla 1238-ban vámrendeletet adott ki, mely szerint az utat használó kereskedők Holies váránál tizennyolcadon Nagyszombat váránál harmincadot fizettek. Később, 1336-ban Károly Róbert érvénytelenítette a vámfizetési rendeletet. — Még később — folytatja — a mai Szlovákia területére behatoló husziták is ezt az utat használták hadi útként, mint a későbbi korokban még oly sokan, de leginkább a csehek vagy a magyarok ... — Erre jöttünk mi is — mondja Csanaky István —, mert errefelé irányítottak bennünket a cseh partizánok. Bŕežany községből mentünk Týnbe ... Történt ugyanis, hogy 1945-ben a cseh partizánok Šumava II. brigádja szabályos szerződést kötött Hevlin község mellett az egyik magyar alakulattal, hogy Týn nad Vltavou városba vonulnak, s ott az ellenállási mozgalom és a partizánbrigád harcosaival a német fasiszták ellen megvédik a várost. — Igyekeztünk minél előbb odaérni — folytatja —, sikerült is veszteség nélkül. Leginkább éjjelenként haladtunk előre. Térképek nélkül, magunkat a legteljesebb mértékben a partizánokra bízva. Nem emlékszem mindegyik falucska nevére, de ezekre az útjelző kövekre igen .. . Elővesszük a magunkkal hozott térképeket és pontosítjuk: a Týn nad Vltavou felé vonuló magyar katonák fogatolt és gyalogos csoportjai a Via Bohemia, a Česká cesta, a történelmi cseh—magyar út egy bizonyos szakaszán haladtak céljuk felé. Azután Csanaky István elbeszélését, viszszaemlékezését hallgatjuk, mert ö, a Sládkovičovói Magtermesztő Állami Gazdaság két éve nyugdíjas raktárosa — aki öt gyermeket nevelt fel — annak idején, ifjan, azok között menetelt, akik a cseh partizánok vezetésével ezen a hadi úton jártak. Akik a cseh partizánokkal vállvetve harcoltak a német fasiszták ellen. Akik a második világháború befejezé-A Via Bohemia, a Česká cesta Znojmo fölötti útszakasza Csanaky István Láb taposta nyomok alatt A harmincegy éves B. Kovács István hetvenhéttől a rimaszombati (Rim. Sobota) Gömöri Múzeum régész-múzeológusa. Néprajz-régész szakot végzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, írógép mellett ül, én azonban nem a munkájáról faggatom, hanem arról, hogy ha Móra Ferenc lenne, lennének-e neki is derűs történetei az ásatásokról? Ahhoz még idő kell, mondja, Mórának is egy egész élet kellett az összegyűjtésükhöz! Tegyük hozzá, hogy minden ásatásnak megvannak az érdekes mozzanatai. Méhiben (Včelince) például egyik embere, Sándor Géza bácsi határkőnek nézett egy szájnyílásával lefelé fordult edényt, amely értékes lelet volt. Még további tizenöt került elő a gödörből. Mindez László napján, Méhi Lászlófala nevű határrészében történt. Ugyancsak Méhi Feketesár dűlőjében bukkantak arra a hamvasztásos sírra, amely új irányt adott a kutatásoknak. „Az emberformájú urnákban valószínűleg egy család, férfi, nő és gyermek elhamvasztott maradványai nyugodtak. Európai méretekben is páratlan leletek! Egy-egy ilyen felfedezés mindenért kárpótolja az embert." Hamar elfogy számunkra a levegő a kicsinyke szobában, amely nem is az övé, energiatakarékossági szempont kergette ide a magáéból. Fogja a télikabátját, fejébe nyomja a kucsmát, és már sietünk is a baracai autóbuszhoz. Szülőfalujába visz, amely nem egészen ötszáz lakosával szemérmesen bújik a dombok mögé, tízegynéhány kilométerre Rimaszombattól. A falu hosszú, a tél kemény és hideg, de azért nem húzódunk be a szülői házba, végigsétáljuk a főutcát. A határ hótakaró alatt pihen, a Bátkai Állami Gazdaság része, mi képzeletben mégis a föld alá akarunk bújni. „Életem első kutatása falumhoz kötődik" — mondja, és mintha Móra-olvasmányaitól nem tudna szabadulni, azonnal hozzáteszi: „Mindennek megvan a maga romantikája, a régészetnek is. Most már látom, hogy középiskolás koromban a romantika vezetett engem is, nem a tudományos kutatás. Fűtött a kíváncsiság, mi van falum határában a föld alatt? Vállamra vettem az ásót és a lapátot, és a kertek alatt elballagtam a lelőhelyre. Turkálásom szerencsésen alakult. Egy római kori germán ház maradványaira bukkantam." B. Kovács István szenvedéllyel meséli régészkedésének az első lépéseit, nekem azonban, miközben hallgatom, s az új családi házak során pihentetem a szemem, továbbra is Móra történetei kavarognak a fejemben, főként ahol és ahogy az egyszerű emberek a foglalkozására néznek („ilyennek is csak lönni kölll") Beszélgető társam mintha a gondolataimból olvasna. „A kezdet kezdetén egy kicsit restelltem itthon a hivatásom. Mert a körülöttem élő emberek többsége nemigen tudott mit kezdeni velem. Még anyai nagyapám. Cakó atyus (a szomszédos Cakóban élt. innen az elnevezés) sem tudta egészen frontosán, hogy mit csinálok. Egyik néprajzi gyűjtőutamról hazatérve azzal fogadott, hogy koncsorogni akarok-e egész életemben? A terepbe járáson gyűjtött cserépanyagot se becsülte többre ócska kődarabnál. Egy másik élmény is él bennem. Budapestről hazafelé tartva az autóbusz vezetőjével a jövőbeni kilátásokról beszélgettünk. Miután megtudta, hogy néprajzosnak készülök, és némi pesszimizmust vélt kihallani a hangomból, úgy biztató«, hogy nem rossz szakma az. Eladja majd a rajzait és jól megél belőle!..." Cakó atyuson és másokon nem lehet csodálkozni. Fogalom- és ismeretkörükbe nem tartozott bele a régész hivatás. A különcség jegyét máig viselnie kell B. Kovács Istvánnak falujában. Magyarázat persze mindenre van. A negyvenes években apai nagybátyja még csak az első gimnazista Baracán, a felszabadulás óta azonban sokan végeztek főiskolát is. Pedagógusok, mérnökök, orvosok kerültek ki innen. Ezek a foglalkozások ismertek. A néprajz-régész hivatást ködös elképzelések gomolyogják körül. Füstöl a kémény, párát lehel a szánk, élénken jár körbe a tekintetem a házakon és a temetődombon, a falu alsó végénél leszúrt Krisztus-kereszten, amely B. Kovács István szerint a régi országút helyét mutatja, a síző cigánygyerekeken, meg a jövő-menő embereken, s magamban azt találgatom, miért is 12
