A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám
— Azt még senki nem vonta vissza. Talán vissza se vonja. — Elfogadtam az Oroszlán érveit... — Most kinek az érveire hallgatsz? — A saját eszemre — válaszolt Jorík. Húzzanak akármilyen nótát, mondogatta magában a szavak közötti hosszú szünetekben, amikor ittak, kapirgálták a szardíniát, vagy szótlanul nézték a sűrű cigarettafüstöt, ide a sógorék fognak bevonulni. Ahogy ez dukál is. Kiverik a németeket, visszajön a régi Köztársaság. Isten neki, engem nem bántott, miattam, felőlem megmaradhatott volna az a szlovák államocska is, de ha már egyszer a nagyurak akarata ilyen, jó lesz nekem a csehszlovák is. És jó volna még egy cseppet éldegélni, valamilyen jóvátételt szerezni ezekért az istenverte rohadt évekért. És nem olyan jutalom kell, ami a zubbony bal felső zsebe fölött csörög, nem nyomorult végtagokat akarok mutogatni, hogy odavessék nekem az alamizsnát. Tény az, hogy ő most gazdag, hihetetlenül gazdag, és hogy soha többet nem kell belemarkolni az öntőformába, sem a bőrét perzseltetni olvasztáskor. Csak egy csepp szilárd biztonságra volt szüksége, hogy egyszer nyugodt időkben eladhassa azt, amit a Kuzmány utcai konyhában vastag betonréteg és ügyesen visszahelyezett csempék alá rejtett; csak annak biztos tudatára volt szüksége, hogy számítsák őt azok közé, akiknek a megváltozott világ mindenfélét engedélyez majd. Tájékozódni kell. Ezek szerint nem az Oroszlán lesz az igazi. Sem a Vércse. Nem tetszik a sógoréknak, nem tetszik a honfitársainak sem. Mert a Katona közülük való, kétségtelenül közülük, ez pedig szovjet felderítő csoport, amelyben lehet egy pár közülünk is, hogy utat törjenek és biztosítsák a kapcsolatot. Ha tehát nekik a Vércse büdös, én is egyaránt elfintorítom az orromat. Csak nem fogunk feleslegesen huzakodni, nem igaz? Szombaton még a második vagy talán a harmadik és negyedik csillagról ábrándozott. Sajnálkozva mosolyodon el saját ostobaságán. Mert a mai napon, pontosan három hete annak, hogy ismét szülőföldet ért a lába, már titokban összeirogatta Münzék raktárában mindazt, amit a kezdetben be kell szerezni, hogy Štefan Jorík műszaki irodája eredményesen kezdjen működni... és legszívesebben megsúgta volna a gépkocsivezetőnek meg a raktárkezelőnek, hogy ne küldjenek el semmit. Hogy voltaképpen az új főnőkkel van dolguk. No és mindez csillagok nélkül is megoldható. Ehhez csupán jó, makulátlan névre és tisztességes érdemekre van szüksége. És a karmester, nem pedig a hangversenymester szerint kell játszani. — Elszakadok a Vércsétől — jelentette ki kurtán. — Áldásom rád — emelte fel a Katona poharát. — Örülök, hogy gyorsan tudsz dönteni. Bár sokan lennénk ilyenek. — No és nem vagyok itt? — Nem így gondoltam! ... — szólt a Katona, és öntött magának. — Voltál Oroszországban... Mi a véleményed a kommunistákról? — Én is szegény vagyok — válaszolta Jorík szerényen. Várta ezt a kérdést, rögtön az első találkozás óta, és a választ másfél év alatt megbízhatóan begyakorolta, gépiesen vetette oda (olykor minden héten), ha valaki hirtelen bizalmasan félrevonta és kezdte vele megtárgyalni a világ újrafelosztását éš az emberiség jövőjét. Észrevette ugyanis már az első héten, hogy azt, aki a kíváncsiskodókra ráförmed, békén hagyják, sőt el is kerülik. Az olyat viszont, aki azonnal rábólint nekik, simogatni kezdik, aztán oktatják, nincs egy perc nyugta, örökösen üldögél mellette valaki és sulykol beléje, mint a tiszteletes úr a vallást, s amikor végül valahol egy rejtett zugban felveszik az ö testvériségükbe, a legény megkergülhet, mert most már ő köteles oktatni, a mások fejét tömni, szaladgálni. De a válasz, amelyet első nehéz percében talált ki, egyetemes volt. Megértő és szeretetteljes mosolyokat váltott ki. És nem kötelezett semmire. — Éreztem, hogy valahogy a miénk vagy — mondta a Katona, és megkönnyebbülve fújt egyet. Jorík rábólintott. Mert az Oroszlán most már fejre állhat, a pénz az égben van. Sőt, még jobb helyen ... — Adass le a legközelebbi összeköttetésnél öt hármast — szólalt meg. — Rádióst kérek ... — Minek? — Ne törődj vele! Később talán majd megmondom. Ha megengedik. Igazold a saját üzeneteddel; tudod, hogy rádióst kérek. Ezáltal megvan mondva az is, hogy a Vércsében nem bízom. És hogy a rádióst a ti csatornátokon keresztül küldjék ki, ne a Vércse közbeiktatásával! 13. Ellenségesen pislogott a kezében tartott hallgatóra, és azon gondolkodott, hogy ne csapja-e vissza a villába. Csakhogy a készülék pár perc múlva ismét megszólalna. És a végtelenségig. Amennyiben az Oroszlánt nem fogja így lefegyverezni, ne adj isten még a lakásán is a nyakára jönnek... — Minden a legjobb úton halad — mondotta szigorúan, hogy félbeszakítsa a nyugodt, de nyomatékos érvelés áradatát. — Aggódom, hogy el ne késsen — süvítette a kis fekete kagyló. Az istenedet, gondolta Jorík és halkan nevetett. Tegnap elesett Besztercebánya, a németeknek a Garamon kiporolták a gatyájukat, két hét múlva, egy hónap múlva már szükséged volna a fegyveresekre, vagy nem ? — Az előkészületeket befejeztem, most már a megvalósítás időszaka következik — válaszolta határozottan. — Ne felejtse el, miben állapodtunk meg ... Igen, hogy flintákat szállítsak neked az elbujdosott rendőrök számára, akiket a németek az utolsó órában lefegyvereznek, aztán majd te, vagy a főnököd parancsot ad, hogy kapjak egy plecsnit és egy csendőrörsöt Vranovban vagy Bardejovban, nem? — Egyáltalán nem felejtettem el. Ön azonban oly értelemben nyilatkozott, hogy mindez az én kötelességem. — És emlékeztetem is önt erre ... Ó, te fiskális! Mintha én magam nem tudnám, mit kell cselekednem a jó, sőt szent ügy érdekében. A beszélgetést azonban unta, az irodában már valóban állt a munka, úgyhogy Münzné asszony, aki itt a könyvelő szerepében szorgoskodott, hegyezte a fülét. Ezt pedig Jorík nem szerette. Most már a napnál is világosabb volt, hogy őt a Vércse helyezte ide, csak azt nem volt képes kinyomozni, hogy Münz mérnök, a Jozef úr vagy Münzné tartja-e itt. Talán mindhárman, de ezt nem hitte. Mert akkor miért evakuálnának? A Birodalomba, ahová valók? A legvalószínűbb Jozef úr, mert az nem titkolta maradási szándékát és szilárd elhatározását, hogy végiggyötrődik akár egy bolsevista megszállást is ... Tudta, hogy mivel kell egy ilyen urat lefegyverezni. — Sajnálom — dalolta bele a készülékbe. — Amennyiben az ügyek elhúzódtak, az csakis azért történt, mert nem volt elegendő eszközöm. —. Micsoda? — döbbent meg a hang a drót másik végén, és Jorík tudta, hogy néhány másodperc múlva leteszi a kagylót. — Ahogy mondtam ... Ez nem csekélység ... Késön kezdtünk neki, egyszerre több közlekedési eszközt kell biztosítani, több embert... Csönd. Most leteszi, kattan egyet és nyugtom lesz. Legalább délutánig. Azután majd meg akar engem látogatni. Csakhogy én a Lerchnerhez megyek, és sör mellett kibírom egészen a kijárási tilalomig. — Mennyire van szüksége? — csikorgóit a hallgató. — Kétszer annyira — bökte ki mosolyogva. — Mire a munkából hazamegy, otthon találja. És kedden meglátogatom önt. Részletes tájékoztatást kérek ... Csak most kattant a készülék. De nemcsak a telefon, hanem Jorík agya is. Még egyszer százezer? Úristen ... — Gondjai vannak. Muška úr? — csicseregte a szomszédos szobából a vörösre festett, kiöregedett szépasszony. — Valóban, Münzné asszony... A sógorom evakuálni akar Bratislavából. — Istenem, milyen időket élünk... Rettenetes ... — Van egy csomó holmija, tetszik tudni, gyerekek ... — És maguk magázódnak? Azt se tudtam, hogy Bratislavában rokonai vannak. — Tulajdonképpen nem is sógor, csak az unokatestvérem férje... És nem szívleljük egymást. Münzné asszony, soha nem is tegezödtünk. Csak hát az emberek ilyenek, ha valamire szükségük van, akkor ránk találnak. — Igen, az emberek csak akkor találnak meg bennünket, ha valamit kapni akarnak tőlünk. De ha nekünk van szükségünk valamire ... Látja, Oszkár is mennyire hálátlan ... Mert a gépkocsivezető ma már nem jött be. Szombaton felvette a bérét és háromszáz korona előleget, „hogy az asszony vehessen egy kis tartalék lisztet", aztán hétfőn már nem létezett, jóllehet, a mérnök úr is a lelkére kötötte: „És 14
