A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-01 / 9. szám
desen rájövök, hogy Ilonkával bármiről lehetne beszélgetni. Értelmes és pontosan fel tudja mérni a saját helyzetét is. Szégyelleni sem szégyenli azt, ami van. — Ilonka, úgy tudom, hogy egyszer már itt hagyta ezt a gyárat. — Igen, amikor kikerültem az alapiskolából idejöttem tanulónak, de nem tetszett. Tizennyolc éves voltam, amikor újra visszajöttem. — Mi volt közben? — Három évig otthon voltam a szüleimnél. Anyukám örült, mert nem akarta, hogy továbbtanuljak, vagy dolgozzak. Otthon segítettem, amiben tudtam. A pénz nem nagyon hiányzott, mert az édesapám elég szépen keresett. —»Végül mégiscsak visszajött, miért? — Mert unatkoztam. Tizennyolc éves voltam, amikor férjhez mentem, de három hónap után elváltam. Persze közben lett egy gyerek. — Családfenntartó lett, mégsem járt rendesen munkába. — Sokat betegeskedtem, a gyerekemmel is gyakran otthon kellett maradnom. Az üzemben nem akartak hinni ennek, már azzal is gyanúsítottak, hogy jóban vagyok az orvossal. Nem igényelt túl nagy utánjárást, hogy megtudjam: nem ez a teljes igazság, hanem az, hogy Ilonka ügyesen ki tudja használni a helyzetét. Családi helyzetére való tekintettel gyakran kap szabadot, de neki az az egy nap nem igen elég. Mint mondani szokás, megtoldja -eggyel-kettővel. Az igazolatlan hiányzások meg szépen szaporodnak, s ha ezt észreveszi a fizetésén, mással nem tud viszszavágni mint azzal, hogy elmegy. Amikor újra felkeresem és elmondom neki, hogy mit hallottam úgy néz rám, mint akit vérig sértettek. — Fiatal vagyok, szórakozásra is szükségem van! Vagy nem? Visszamegyek Mátyás Klárához. Ilonkáról már nem is kérdezem. Pontosan olyan, amilyennek bemutatták. Intelligens, csak kötelességtudatból nincs benne egy fikarcnyi sem. Inkább az érdekel, hogyan van a többiekkel? — Szerencsére túl kirívó esetünk nincs, de azért mindig akad egy-egy fiatal, akiknek a megnevelése meghaladja a kollektívák és a művezetők erejét. Ezek előbb vagy utóbb ki is esnek. Azt hiszik, ha odébbállnak, jobb lesz nekik. Néha az az érzésem, hogy fixa ideájuk, hogy van egy olyan munkahely számukra, ahova csak a fizetés napján kell bemenni. — Amikor idekerülnek, a beilleszkedésben mi okoz nekik leginkább gondot? — A szalagmunka, mert ott pontosságra és bizonyos értelemben állhatatosságra van szükség. De mi ezt tudjuk és igyekszünk is nekik segíteni. Minden műhelyben van egykét olyan régi munkás, akik hajlandóak támogatni, segíteni a kezdőket. Csak az a baj, hogy a kollektíva sem tud mindenkire hatni. Pedig meggyőződésem, hogy csakis a környezet pozitív hatásától várhatjuk e téren a javulást. Iskolákban, üzemekben és még sok más fórumon is gyakran hallom, milyen komoly problémákat okoznak azok a cigányok, akik csak nehezebben tudnak beilleszkedni a kö zösségekbe. Sok helyen — elsősorban kényelmi szempontokat követve'— le is mondanak erről az igényről. Elintézik azzal, hogy konstatálják: Cigány. S ebben örök időkre benne van mindennek a magyarázata. De azt már nem akarják észrevenni, hogy benne van a hamis önigazolás is. Persze, ismerek olyanokat is, akik nem adják ilyen könnyen, akik számára nincsenek elveszett, megoldhatatlan esetek. Minden bizonnyal közéjük tartozik Bartus Rózsa is, a Rimaszombati (Rim. Sobota) Járási Nemzeti Bizottság Tanácsa Cigányügyi Komissziójának titkára. Idestova már tizenöt éve figyelem ennek a szervnek a munkáját. Bartus Rózsa soha sem titkolta, hogy az úgynevezett cigány kérdés mindig a nehezebb kérdések közé tartozott a járásukban. Ez részben azzal magyarázható, hogy a járás lakosainak már tizenhat egész héttized százalékát képezik a cigányok. Szerencsére ezek egyharmadával kell rendszeresen foglalkoznia az említett szervnek. Részben nehezíti a munkájukat, hogy még mindig tizennyolc cigány települést és száznyolcvanhat pérót kell nyilvántartaniuk. Ez olyan társadalmi és szociális kérdést jelent, aminek a megoldása csakis hosszú távon képzelhető el. Természetesen a rimaszécsi alapiskolában és a ruhagyárban tett látogatásom után felkerestem Bartus Rózsát is. — Lassan haladunk ennek a kérdésnek a megoldásában — mondotta. Ennek ellenére bátran ki merem jelenteni, hogy szép eredményeket értünk el, főleg az utóbbi öt évben. Leginkább arra vagyunk büszkék, hogy ma már a cigány gyerekek hatvan százaléka óvodai nevelést is kap, ami előfeltétele annak, hogy az iskolák megfelelő szinten foglalkozhassanak velük is. Persze, ennek eredményét még nehéz lemérni, viszont az tény, hogy javult a helyzet a kötelező iskolalátogatás terén. Távolról sem megnyugtató a jelenlegi helyzet, de már érezhetően elindult egy folyamat, aminek javuláshoz kell vezetnie. Sokat segítettünk a nehéz körülmények között élő családokon is. Ebben az ötéves tervidőszakban több mint százötvennek tettük lehetővé, hogy új lakásokhoz jussanak. Ahol a szülők anyagi vagy egészségi állapota nem tette lehetővé a gyermekek nevelését, szociális juttatásokkal igyekeztük azt elősegíteni. Persze, az anyagi támogatás jóváhagyása előtt alaposan mérlegeltük a helyzetet. Nem a pénzt sajnáltuk. Inkább arról van szó, hogy rá akarjuk vezetni ezeket a családokat a helyes útra, a dolgos életmódra. A hosszú évek tapasztalatai meggyőztek bennünket arról, hogy a cigánykérdés három dimenziós kérdés: a megoldást csakis a család, az iskola és a termelési szféra egységes igyekezete hozhatja meg. A másodikra és a harmadikra könnyebben tudunk hatni, ezt konkrét eredmények bizonyítják. De meg kell találnunk az utat az elsőhöz is, különben a másik kettő eredményei sem maradnak tartósak. KAMOCSAI IMRE A szerző felvételei Csak egy percre... PETHÖ JÓZSEF még csupán ebben az esztendőben lesz 21 éves, de máris a szlovákiai jégkorongsport egyik legismertebb egyénisége. Egy pillanatig sem bérelt, ám így is állandó helye van a legnépszerűbb hazai hokicsapatok egyikében: a bratislavai Slovanban. Ez a jelenleg finiselő jégkorongidény azonban számára is sok-sok izgalmat hozott, hiszen csapata — az országos bajnokság utolsó negyedének rajtján — még a tabella legvégén kullogott. — Jóska, előfordulhat olyasmi hogy a liga végeztével is pont a Slovan lesz a sereghajtó? — Erősen bízom benne, hogy nem! Jó jelnek tartom, hogy a bajnokság mindent eldöntő utolsó szakaszának első mérkőzésén a brünni ZKL ellen döntetlenre játszottunk, s ezzel máris egy hellyel följebb kerültünk a tabellán. — Mi kellene ahhoz, hogy a Slovan megmeneküljön az utolsó helyezettre váró osztályozótói? — A bajnokság elejétől rengeteg pontot veszítettünk, úgyhogy most már szinte valamennyi mérkőzésünket meg kell nyernünk, elvégre a Vítkovice csapata is arra fog törekedni, hogy elkerülje a nemzeti bajnokságok győzteseivel játszandó osztályozó torna idegőrlő mérkőzéseit. Az efféle izgalommal járó ráadásmeccsek bizony könnyen megzavarhatják egy csapat nyári felkészülési tervét is. — Hogyan lehetséges, hogy a Slovan ennyire „mélyre süllyedt"?! Mármint a bajnoki táblázaton... — Őszintén szólva nemcsak ott, hanem a jégen is! Igaz, ebben az évadban sérülések is tizedelték a Slovant, de ennél is több baj volt a küzdeniakarással, a csapatszellemmel. Sajnos, több mérkőzésen a szerencsével is hadilábon álltunk. Mindent egybevetve: jó lenne már újra tiszta lappal a következő bajnoki idény rajtjánál tartani. — Gondolom, a legfelsőbb osztályban! — Természetesen! Már csak babonából sem akarok gondolni arra, hogy jövőre egy osztállyal lejjebb játszanánk ... — Nyomaszt, vagy buzdít az a tudat, hogy olyan csapatban és olyan játékosok posztján játszol, mint Golonka, Starší, Černický?... — Engem inkább buzdít. Kiváló hokisták voltak, egyéni alakításaikról és góljaikról még ma is legendák keringenek a Slovanban. — Te hány éve kergeted a korongot? — Kölyökcsapatban kezdtem a rendszeres edzéseket. Bármennyire is szerettem már akkoriban is a hokit, arról legföljebb álmodozni mertem, hogy egyszer majd Szlovákia legnépszerűbb jégkorongcsapatában játsszak. — Azzal, hogy álmod teljesült, elégedett vagy önmagaddal? — Evés közben jön meg az étvágy! Ezért szeretnék hát világversenyeken és nemzetközi találkozókon is szerepelni. Ez azt jelenti, hogy jó lenne kiharcolni a címeres mezt. Ha majd a Slovannak ismét jobban megy a játék, talán majd ez is sikerül. Egy kiesés elleni küzdelemmel bajlódó csapatból nemigen szoktak új válogatott kerettagokat avatni. (mik-) 13
