A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-01 / 9. szám

I assan haladunk a kanyargós úton. Fél kilenc van, nem kell sietnünk, Nagyezsda úgysincs még az iskolában. Tegnap az iskola igazgatója azt mondta a telefonba, hogy általában csak tízre jár be.

Nagyezsda nem cáfol rá a róla kialakult véleményre, most sem ül kilenckor a helyén. Már-már attól tartok, hogy hiába jöttem, esetleg végképp nem jön iskolába.

— Nem kell aggódni — nyugtatgat Kovács Lászlóné, a Rimaszécsi (Rimavská Seč) alapiskola cigányügyi bizottságának tagja —, tíz körül jön egy autóbusz, azzal befut.

Már másodszor hallom, hogy Nagyezsda számára csak tízkor kezdődik a tanítás, hát megnyugszom. Jólesik az Ízletes forró tea, amit közben Kovács Lászlóné az asztalkára tett. Kortyolgatva iszom, s közben hallgatom a tanítónőt.

— Ebben a tanévben ötszázötvenhét tanulója van az iskolánknak, ebből kétszázötvenhat a cigány. Nagyon sok gondot okoznak nekünk. Egy részük rendszertelenül jár iskolába és a tanulmányi eredményük sem éri el a kívánt szintet. Véleményem szerint elsősorban a szülőket kell hibáztatni ezért, mert ha jobban törődnének a gyermekeikkel, ha nem hagynák, hogy későn járjanak a tanításra, hogy kimaradozzanak, jobb lenne az előmenetelük is. Mi a magunk részéről, míg erővel bírjuk, megteszünk mindent. Ha valamelyik tanuló igazolatlanul hiányzik, az osztályfőnöke felkeresi a szüleit, igyekszik megértetni velük, hogy ez milyen veszedelmekkel jár. Persze a szép szó nem mindig használ. Ilyenkor az írásbeli figyelmeztetés következik, de ha ez sem segít, az illetékes szervekhez kell fordulnunk. Szerencsére az utóbbira már egyre ritkábban kerül sor, de azért minden évben akad öt-hat olyan esetünk, amiknek a megoldása meghaladja az erőnket és a lehetőségeinket.

Amíg ezt hallgatom, eszembe jut, amit már korábban hallottam erről az iskoláról: Bejön a szülő az iskolába, keresi a gyermekét, de azt sem tudja, hányadikba jár. Bevallom, túlzásnak tartottam, de amikor elmondom a tanítónőnek, látom, nem akarja meg-cáfolni, hogy ilyen eset előfordulhatott. Csak annyit mond, hogy azért ez már nem jellemző, de az igen, hogy sok szülő — természetesen az iskolának problémát okozó cigány gyerekek szüleire gondol — még a nevét sem tudja a gyermeke osztályfőnökének.

— Nem értik meg — folytatja a tanítónő — hogy mi csak akkor tudunk olyan alapot adni a gyermekeiknek, amire biztos jövőt lehet építeni, ha segítenek nekünk. Igyekszünk mindenkit elhelyezni, ha befejezi a kötelező iskolalátogatást. De nem olyan egyszerű azokkal, akik csak hatodikig, hetedikig jutnak el. Az új oktatásügyi törvény lehetővé teszi ugyan számukra, hogy tizenhat éves korukig itt maradjanak és elvégezzék a nyolc osztályt, de ez nem a legjobb megoldás. Az alapiskola semmilyen képesítést nem ad, s ök továbbra is csak segéd- vagy betanított munkásként helyezkedhetnek el. Hasonló

Mátyás Klara

Kovács Lászlóné

Bartus Rózsa

eset Nagyezsda is. Nyolcadikos ugyan, de már betöltötte a tizenötödik életévét.

Nagyezsda tíz órakor valóban megérkezett, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan beül a padjába. Az órán lévő tanítónak csak ennyit mond: Elkéstem. És számára ezzel az ügy lezárult. Látom, nem tetszik neki, hogy én is a már annyiszor hallott kérdéssel kezdem. Mit kell minden nap megkérdezni, hogy hol volt? Elaludt és kész! Csak amikor meggyőződik róla, hogy ennyivel nem érem be, akkor kezdi magyarázni a bizonyítványát.

— Ma nekem kellett a „kisebbeket" iskolába vinnem. Tudja a testvéremnek három gyereke van, ők is ott laknak nálunk.

— Hányán éltek a családi házban?

— Tizenegyen. — mondja, majd kis szünet után hozzáteszi: — Pontosan nem tudom. Nyolc testvérem van. Nővéremnek már gyerekei vannak. Szóval tíznél biztosan többen vagyunk.

— Tudsz otthon tanulni?

— Tudok — mondja olyan határozottan, mintha azt akarná leszögezni most és mindörökre, hogy ebben aztán ne kételkedjen senki.

— Akkor miért buktál kétszer is?

Nem tetszik neki a kérdés, de azért válaszol.

— Én tanultam, mégis mindig azt mondták, hogy nem tudok semmit sem. Ők tudják! — mondja olyan flegmán, hogy flegmábban már nem is lehetne. Ha megbuktattak, biztosan tudták, hogy miért.

— Téged ez nem zavart?

— Nem nagyon.

— Mi lesz most, a nyolcadik után?

— Otthon maradok egy kicsit, aztán elmegyek dolgozni. De az is lehet hogy Kövecsesre megyek továbbtanulni. Itt az iskolában nagyon rá akarnának beszélni.

— Milyen iskola van ott?

— Azt nem tudom.

Kifogytam a kérdésekből ? Vagy csak értelmetlennek találom a további faggatást? Talán az utóbbi, de tény, hogy nem „zavartam" tovább Nagyezsdát. Eszembe jutott Kovácsné.

— Már csak öt-hat olyan esetünk van, amelyekkel szemben szinte tehetetlennek érezzük magunkat — mondotta.

Délután egyre beszéltük meg Mátyás Klárával a šafárikovoi ruhagyár művezetőjével a találkát. Igyekeznem kellett, hogy Rimaszécsről időben odaérkezzem. Nem örültem volna, ha elmulasztom. Feltétlenül találkozni akartam Nagyezsda egyik „elődjével". Ugyanis úgy tudtam, hogy ebben a gyárban szép számmal akadnak olyanok, akik hasonló alapokról indultak mint ő. Az iskolát félvállról vették, szakmát nem tanultak, betanított munkásként meg nem igen találják a helyüket a gyárban.

Mátyás Klára egy csinos huszonnégy-huszonöt éves nő társaságában várt az irodájában. — Ő Ilonka, akiről beszéltem magával — mutatja be a feketeszemű, dúshajú munkásnőt, azután magunkra hagy bennünket, hogy ne zavarja a beszélgetésünket.

Nehezen találtam meg a beszélgetés fonalát. Féltem, hogy esetleg megsértődik. így azt sem mondtam meg mindjárt az elején, hogy azért esett rá a választásom, mert cigány, nincs szakmája és a munkával való ki-kimaradozást sem tartja halálos véteknek.

— Ilonka, emlékszik még arra a napra, amikor végérvényesen kikerült az alapiskola padjaiból? — kérdeztem, hogy végre megtörjem a kínos csendet.

— Emlékszem, de nem szívesen teszem, mert csak azt juttatja az eszembe, hogy nagyon gyorsan szalad az idő. Ugyanis annak már sajnos több mint tíz éve.

Kissé meglep a szellemes válasz, de rövi-12