A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-01 / 9. szám
Emlékek - vallomások' A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerűen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK hetalálkozások lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. TALÁLKOZÁSOM AZ OL VASÓVAL Az író-olvasó találkozások nem mindig előre megrendezett keretek között, ünnepélyes olvasóteremben, kultúrházban, virággal feldíszített könyvtári helyiségben zajlanak le. Vannak rendhagyó, kivételes, véletlen találkozások is. Áruházban, üzlet kirakata előtt, villamoson, színház előcsarnokában. Két fiatal : meghitt boldogsággal, szótlanul fogják egymás kezét. Aztán a kislány szeme váratlanul felvillan, az áliával diszkréten feléd int, s a fiatalember fülébe súgja: Ez ö ... Feszélyezett, szemérmes büszkeség fog el: mégsem róttál tele annyi fehér papírlapot hasztalanul... Aztán meghallod a tiszteletteljes suttogásukat, s kiderül, hogy összetévesztettek valaki egészen mással, nálad jóval fontosabb személyiséggel. De előfordul az is, hogy sugaras tavaszi napon, gondtalan délelőtti órán, önfeledten rálépsz a gázpedálra: sehol egy lélek, az út széles és szabad, se vész, se forgalom. És az útkereszteződésnél egyenruhás közlekedési rendőr állít meg: Szabad a jogosítványt? És kérem a személyazonosságit is. Döbbenten töprengsz: vajon mennyivel mehettél? Hatvanöttel? Hetvennel? És lyukasztanak majd, vagy csak fizetned kell? És akkor az egyenruhás fiatalember beleolvas a személyazonosságidba, behajol a nyitott kocsiablakon, és sugárzó mosollyal, magyarul kérdi: Az író?... Nem esik szó bírságolásról. Találkoztam egy olvasómmal. Az író-olvasó találkozók számomra mindig szépek, emlékezetesek és tanulságosak. S noha csak nagyon ritkán fordulnak elő az említett sebesség-korlátozás megsértésének a keretében bevallom, még ma is mindig lámpalázzal lépek az olvasók elé, s ez a belső, ünnepi izgalom már akkor elfog, amikor még csak magamban beszélek hozzá: amikor írni kezdek. Mindegy, hogy mit — regényt, novellát, verset, alkalmi cikket, esszét —, a címzett mindig az olvasó; vele találkozom majd, amikor olvasni kezdi írásomat s megalkotja müvemről — s mert írásom én magam vagyok —, megalkotja rólam ítéletét. Aztán közvetlenül is megismerkedem vele, elfogultságom fokozódik; ö van előnyösebb helyzetben, ő már ismer engem, ismeri a gondolataimat, elmélkedéseimet, a világról és önmagámról vallott, legtitkosabb vallomásaimat, amelyeket csak neki mondtam el. Én őt még nem ismerem. Arca és neve ismeretlen előttem, s mégis úgy érzem, adósa és lekötelezettje vagyok: bevontam őt az életembe, részesévé tettem munkámnak, felszólítottam, hogy vegyen részt gondjaimban, tépelödéseimben, múltamban és eljövendő terveimben, örömeimben, de boldogtalanságaimban is. Kéretlenül felelős bizalmasammá tettem, azzal a nagyon pontos és nagyon meghatározó jellegű, felelősség-megosztást sürgető megszövegezéssel, amelyet a halhatatlan Karinthy Frigyes ilyen maradéktalan és halhatatlan formába öntött: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek ..." Mert az író mindig egyes szám első személyben beszél — még akkor is. ha történelmi korszakokat és azok hőseit szólaltatja meg —, az olvasó pedig mindig a közvéleményt képviseli. Ezért törvényszerű, hogy minden irodalmi mű, kollektív alkotás. Nem kezdődik azzal a pillanattal, amikor az író a papiros fölé hajol, és nem fejeződik be azzal a ponttal, amelyet az író müve utolsó mondata után illeszt, sőt — azzal kezdődik. Az olvasás az olvasó által válik irodalommá. Ma sokkal inkább, mint egy-két emberöltővel ezelőtt, amikor az olvasók irodalmi szemlélete zömmel iskolás korukban alakult ki, s ott meg is állapodott. Mikor és hol született, mit írt, mit olvastunk tőle? Az irodalmi szemlélet időrendi és sorrendi felsorolásban nyilvánult meg — egyszerű és kényelmes, bonyodalom mentes felmérés és elbírálás volt. A világirodalom — és a magyar irodalom — kitűnő ismerője és tudós szemlélője egy fél évszázada még méltán írhatta le: „A legkülönbözőbb pártállású emberek olvasták volt a Toldit, és tanáruktól körülbelül ugyanazt a véleményt tanulták róla." Majd tovább: „Legtöbbünk diák korában olvasta utoljára, több-kevesebb lelkesedéssel, Vörösmartyt és Arany Jánost, és azóta tiszteletteljes nemtörődéssel gondol rá, akár Tacitus szövevényes mondataira vagy a Püthagorasz tételére." Ez az igazság. Volt, aki az iskolán túl is olvasott, volt aki nem olvasott. Vagy „olcsó" műfajokkal töltötte idejét: ez is hozzátartozott az adott kor rétegezödésének képéhez, s erről szólva, Szerb Antal után hadd idézzük Anatole France-ot: „Szeretem a limonádé olvasóit: a lelki szegényeknek is szükségük van ideálokra. A gimnazisták ideáljai a borbélyműhelyek viaszfigurái." Csakhogy a mai olvasók már nem olvasnak limonádét, s ha „könnyű" műfajok után nyúlnak — és miért ne tennék? — abban is Születtem Kassán, egy esztendőben a Köztársasággal. (Sajnos, én vagyok az idősebb). Érettségi. Bölcsészettudományi tanulmányok Bratislavában, majd Szegeden. Magyar-történelem-francia szakon. (Bratislavai főiskolás koromban a „Haladó Magyar Főiskolások Eötvös József Körének voltam a főtitkára. A ,.haladó" jelzőt a fasizmus éveiben többszörösen megfizettették velem.) Aztán rém bízták, hogy nyerjem meg a második világháborút és ezzel — az ő részükről — a háború eleve vesztésre volt ítélve. Hogy a fenébe ne: akkor még meggyőzödéses pacifista és antifasiszta voltam. Később meggyőzödéses antimilitarista lettem — az antifasizmus és a lényeg maradt. Karpaszományos, magának külön vezényeljek? — Külön hát: szerettem a dolgokat előbb megérteni, csak aztán csinálni. Itt meg fordítva volt. — Karpaszományos, maga összetéveszti a légvédelmi tüzérséget a szerelmetes édesanyja virágos kiskertjével! (Sohasem volt virágos kiskertünk, és nem is ilyen szépen mondták, de mindegy): így lettem végül egyszemélyes, gyorsan mozgó katonai alakulat Különbéke. Középiskolai tanár, iskolaigazgató és így tovább. Tizenhét éves koromban jelentek meg első verseim a hajdani Kassai Újság című napilapban. Azóta írok. Ám voltak éveim (1938—1949), amelyek során hol a katonakórház alsó ágyán fekve, a felső ágy fehér, gyalult deszkáira írtam verseimet hol katonai fogdákban körmótgettem, hot az íróasztalom fiókja számára „alkottam". De írtam. Ennyi. MEGJELENT MŰVEK: Öcsi csacsi kalandjai (verses mesék, 1949) ; A pórul járt kandúr (verses mesék, 1950) ; Állatvilág (verses mesék. 1950); Kárpáti Anna: Mesék (1953), Szelíd állataink (verses mesék, 1975); Göndör, Puffancs és a többiek (ifj. regény, 1960, 1974, 1980); A Rezeda cirkusz (ifj. regény, 1968); Kassai dalok (versek, 1958. 1959); Őszi máglya (versek, 1980); Fekete angyal (lírai válogatás, 1983); Kassai románc (Urai Útikalauz, 1966); Csillagsugárzás (versfordítások, 1979); Megtudtam, hogy élsz (regény. 1963, 1964, 1978); Egyszerű ügy (regény, 1966); Álom Tivadar hadparancsa (elbeszélések, 1975); A Rogozsán kocsma (regény, 1982); A lótuszevők fehér szigetén (elbeszélések, 1984), s kb. 50 kötetnyi fordítás, antológia a cseh és a szlovák szépirodalomból. igényesek. A mai gimnazisták pedig már nem tudják és nem is törődnek vele, milyenek voltak a borbélyműhelyek viaszfigurái. Más ideáljaik vannak, még akkor is. ha ők is híven hódolnak — ahogyan minden kor minden fiataljai mindig is hódoltak — az éppen divatozó divatnak. Szeretem az író-olvasó találkozókat. Élő és hivatott bizonyítói és bizonyítékai annak, hogy az irodalom ismerete és szeretete ma már nem fejeződik be az iskola padjaiban: ott kezdődik. Az író-olvasó találkozók nemcsak értékelések, hanem előrejelzések is, amelyekből az egyszerűség és keresetlenség önmagától kialakuló párbeszéde során világosan kitűnik, mit vár az olvasó az írótól és az irodalomtól. Mert nemcsak az író hat az olvasóra, az olvasó is hat az íróra. Az író, akár akarja, akár nem: közéleti ember — erre a szerepre készült, ezt vállalta. Szembe kell néznie a közvéleménnyel és közízléssel, amelynek alakulását befolyásolni óhajtja. Minden művészi alkotás célja: közölni valamit a világról, az életről, az emberiségről — valamint, ami jellegzetes és kidomborodó, s az író éppen ezáltal igyekszik alakítani, sőt, átalakítani a világot. A művészet, a felkészült és gondosan kimunkált, elvhü alkotói munka eszközeivel. Az olvasó készséggel segít ebben a munkában. Az érdeklődés előlegezett bizalmával, de — ma már — a valódi művészi érték iránt fellépő s egyre növekvő igényével is. Az olvasót csak utólag szokták érdekelni a mű keletkezésének, az író munkájának részletei, mintegy igazolva Boileau régi, tanulságos megállapítását: „Hogy az olvasó fáradság nélkül olvas egy-egy alkotást, rendszerint annak a fáradságos munkának köszönhető, amelyet a szerző a munka csiszolására és javítására fordított". Az író önmagával és társadalmával egyidejűleg folytat párbeszédet, de az alkotás címzettje mindig az olvasó, s az író-olvasó találkozók azok a becses alkalmak, amikor a címzett válaszol. Van úgy, hogy általában csak kérdez, de kérdései is ösztönző jellegűek — eljövendő alkotások felé tárnak utat. Az olvasó bekopogtatott az író alkotói műhelyébe. RÁCZ OLIVÉR 11
