A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
operatársulatának magánénekesével Kovács Lajossal, ... Kovács Lajos — aki decemberben ünnepelte 50. születésnapját — sem külső megjelenésében, sem színészi kifejezésmódjában nem hasonlít senki másra, csak önmagára. Operaénekesi pályafutását tekintve pedig maga a megtestesült szokatianság. Amikor harmincas éveinek derekán túl járva felbukkant az olomouci Állami Oldfich Ctibor Színház színpadán, a közönség kíváncsian fürkészte: ki ez a magas termetű, korán kopaszodó, kortalannak látszó fiatalember? Azután egyre többen figyeltek föl zengő, sötét tónusú basszusára, átható tekintetére, szuggesztív színpadi jelenlétére — s ez. mint bebizonyosodott, tehetségének egyik feltűnő jegye volt. Néhány év múltán az olomouci színházból a kassai „Államiba" szerződött, ami újabb impulzust jelentett művészi fejlődésében. Az éneklése, a hangja a szerepek egymásutánjában tovább szépült, basszusának drámai ereje megnőtt, intonációs biztonsága erősödött, előadói fegyvertára gazdagodott. Pályaívét tekintve kivételes operaénekesi karrier az övé: 37 évesen kezdődött, és életének negyvenes éveit taposva vált igazán befutott szólistává. — Hogyan, milyen érzelmekkel fogadod a sikert? — Örülök is, meg egy picit félek is tőle ... A siker, akárcsak a hatalom, nemegyszer hasznunkra válik, de veszedelmessé alakul, ha beleszédülünk. A színpadon az embernek minden nap újra meg újra meg kell küzdenie önmagával. Ráadásul én olyan énekesi és színészi alkat vagyok, aki nemcsak az első próbától a premierig építgeti a szerepet, hanem az újrajátszások során is igyekszem rálelni azokra a fogódzókra, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjak azonosulni mindazzal, ami a figurából felém süt. — Amikor Olomoucon az ottani opera - együttes tagja lettél, szinte gőzerővel vetetted magad munkába ... Nem vállalsz túlságosan sok és sokféle feladatot? — Nem hiszem. Én rendkívül munkabíró vagyok, ha kedvemre való munkám akad, úgyszólván sohasem fáradok el. Sőt! Élvezem, hogy más-más az elfoglaltságom a délelőtti próbán és este, az előadáson. Miért ne csinálnám, ha kedvem telik benne? A rám váró teendők sokrétűsége valahogy mindig megörvendeztet, és mintha gyerekkorom ha-MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ HALÁLÁRA Nyitrán (Nitra) 1984. nov. 11 -é elhunyt Mártonvölgyi (Dr. Martincsek) László publicista, a magyar irodalom és kultúra ápolója és lokálpatriota képviselője. Martinban született 1910. nov. 5-én; az elemi és középiskolát Nyitrán, Pápán, Ipolyságon végezte, majd a Komenský Egyetemen szerzett jogi doktorátust (1934). Utána Nyitrán volt ügyvédi irodája, de igazi kedvtelése az irodalomnépszerüsités és újságírás volt. Már 1928-ban kezdett publikálni a Nyitravármegyében, majd más magyar lapokban is. 1937-ben már az antifasiszta, kommunista szellemű Magyar Napba is írt Ady védelmében: Ady Endre és Szlovenszkó címmel. Nevezetes irodalomtörténeti tette volt az is, hogy 1939- ben ő rejtette el Fábry Zoltán kiadatlan PÁRBESZÉD a kassai (Košice) Állami Színház loványuló emlékeként a játék megőrzött örömét lelném benne! — Tényleg, a gyermekkorod! Hogyan emlékszel életednek erre az első szakaszára ? — Mindmáig úgy érzem, hogy a gyerekkoron lényegében a férfikoromat is meghatározta. Pedig nem volt könnyű életemnek ez a szakasza, hiszen háború volt és a napi megélhetést biztosítandó elég sokat küszködtünk. Amint suhanccá cseperedtem, azonnal be lettem fogva a paraszti munkába. Apám, aki a szövetkezetesítésig mintegy tíz hektárnyi földön gazdálkodott a kalondai határban, a szántástól a kaszálásig és a kapálástól a jószág ellátásáig mindenre megtanított. Szigorú következetessége bizonyos önfegyelemre szoktatott, a szívósságom és a kitartásom tehát innen ered. Emberismeret dolgában szintén sokat tanultam otthon. — A kitartás, az életszemlélet dolgai mellett mit hoztál el még abból a közegből, amelyben fölnőttél? Mondjuk: a lélek rejtett bugyraiban? — A belső harmónia iránti igényt. Ifjúságom ilyen indíttatású volt. Elsősorban a családon belül, ahol a háború okozta nehézségek ellenére szinte minden a helyén volt, és az dykor-olykor előforduló diszharmónia is rövid idő alatt ismét harmonikus együttlétté simult. Otthon tanultam meg odafigyelni az ember gondolkodását és köznapi tetteit irányító belső hangokra. Privát szerencsém, hogy mind családi körben, mind a színpadon továbbra is harmónia uralja az életemet. A feleségem zenetanárnő és van egy tündóri csöppségnek számító kislányunk. — Visszapörgetve az idő kerekét: hová, merre indultál Kalondáról? — Először Losoncra, onnan pedig a füleki magyar tanítási nyelvű középiskolába kerültem. Mindkét város légköre rengeteg újdonságot jelentett számomra, hiszen Kalondán még villanyunk sem volt, így villany és rádió nélkül nőttem föl. Odahaza zongoránk, vagy tudatosan kiépített könyvtárunk sem volt. — Hogy tovább tanulj, az természetes igényként merült fel a családban ? — Apám engem szemelt ki az utódjául, és a szövetkezetesítés után is azt akarta, hogy számomra a földdel való munka jelentse a megélhetést. Érettségi után ezért mezőgazdasági főiskolára szánt, nekem azonban a humán tárgyak felé fordult az érdeklődésem, ezért a Komenský Egyetem Bölcsészkarára kerültem magyar—szlovák szakos hallgatóként. Ez, érthetően, nem kis csalódást okozott apámnak, de én kitartottam az elhatározásom mellett. Annál is inkább, mert Bratislavába kerülve fokozatosan a művészetek vonzáskörébe sodródtam. Viszonylag gyakran jutottam el színházba, alapító tagja lettem az Ifjú Sziveknek, ami viszont tartósan az éneklés felé terelte érdeklődésemet. — Az operaénekléstől azonban mérföldes távolságban voltál még akkoriban... — Igen. Öt évig a bölcsészkar hallgatója voltam, utána tanítottam Pozsonyeperjesen, nem sokkal később rövid időre a CSEMADOK Központi Bizottságának zenei szakelőadója lettem, majd a Szabad Földműves szerkesztőségében dolgoztam. Innen kerültem a Katonai Művészegyüttesbe, ami egy életre megpecsételte a sorsomat. Itt részesültem először rendszeres hangképzésben, majd állandó énektanárom is volt, aki az éneklés szinte valamennyi titkára megtanított. Ennek eredményeképpen szólistává léptem elő az együttesben, s esztendők múltán ez adta a bátorságot, hogy próbaéneklésre jelentkezzem az olomouci Állami Oldfich Ctibor Színházban. Éppen mélybasszust kerestek, és én a következő évadban már egy ijesztően nehéz szerepet: Sarastrót énekeltem Mozart Varázsfuvolájában. Természetesen, csehül! — Nem féltél a bukástól? — Akkor sem, és azóta sem. Kétségtelenül igaz, hogy vakmerőség volt beugranom ebbe a szerepbe, ám valahogy mégis megérlelődött bennem az a tudat, hogy csak akkor történhet baj, ha fejetlenül csinálok valamit. Tény, hogy csodálatos módon hiba nélkül sikerült életem első operabemutatója, s ezzel beloptam magam az olomouciak tudatába, de talán a szívükbe is. Sorra kaptam az újabb szerepeket, énekeltem a Borisz Godunovban, az Aidában, a Daliborban, a Rigolettanulmánygyűjteményét (hagyatéki letétként), amely a felszabadulás után Palackposta címen jelent meg, s ennek előszavában Fábry is megemlékezik Mártonvölgyi érdeméről. Később egyre intenzivebben foglalkozott a magyar irodalom regionális (szlovákiai) hagyományainak felderítésével és publikálásával. Különböző lapokban már a harmincas évektől kezdve sorra jelentek meg Írásai a magyar irodalom és művészet itteni kiválóságairól. A hatvanas években Nyitrán igen gyakran találkoztunk, s ekkor értettem meg, mi az oka írásai ziláltságának, kusza stílusának. A legtöbb cikkét mint ügyvéd bírósági tárgyalásokon írta, mikor a másik „fél" szörnyű átkokat mondott a védőügyvéd fejére is. Azt mondta, úgy tud kikapcsolódni a perek idegesítő légköréből, hogy közben irodalomnépszerűsítő cikkeit, kulturális híreit írja meg a hazai magyar s később a szlovák lapoknak is. — Legfontosabb irodalomtörténeti tette, hogy az a harmincas évek közepén Nyitrán, Dallos Istvánnal együtt. Híd néven irodalmi vállalkozásba kezdett, amikor az országos vállalkozások (pl. a Kazinczy Kiadó) is a csőd előtt álltak. Egy szerény antológiával kezdték ÍNyitrai írók könyve), majd kiadták a két világháború közti hazai magyar irodalom máig is legjelentősebb antológiáját, négy kötetben (a III.-ban cseh—szlovák műfordítások vannak). A II. világháború idején Magyar Album címmel (Dallos Istvánnal) különböző időközökben, de rendszeresen megjelenő almanachot adott ki, amely így pótolta a hiányzó irodalmi folyóiratot (1941—44 között tíz száma jelent meg). Ilyen, félig önköltségi alapon jelentek meg érdekes, haladó hagyományokat népszerűsítő-kutató könyvei is: Zarándokúton a Kárpátok alatt (irod. riportok, 1941), Emlékek földjén (szlovákiai montóban és más operákban. Pályafutáson első színházában valóban avatott kezekbe kerültem, a karmesterek, a rendezők és a kollégák kihozták belőlem a maximumot, mindazt, ami ösztönösen volt meg bennem. Már nemcsak bánni tudtam a hangommal, hanem a kottafejeket sikerült érzelmekkel és élettel is megtöltenem. — Föltehetően jő közérzettel dolgoztál ebben az észak-morvaországi színházban. Vajon miért kerested hát a kassai Állami Színházzal való kapcsolatot? — Eleinte csupán egy-egy vendégszereplésre hívtak meg a kassaiak, utána állandósult az együttműködésünk, végül pedig átszerzödtem. Őszintén szólva magam is kerestem a lehetőséget erre, mert az olomouci sikerek nem tudtak igazán kárpótolni azért, hogy túlságosan messze kerültem a szüleimtől, a szülőfalumtól és attól az anyanyelvi kultúrától, amelyben felnőttem s ma ismét a mindennapjaim sajátja. Kassán nemcsak emberileg, hanem énekesként is megtaláltam a számításaimat, az időközben repertoárra került operák zömében a kiváló lehetőségek egész sorát kaptam. — Vállalnál együttműködést a MATESZ- szal is? — Ha zenés produkcióról lenne szó és sikerülne az időpontegyeztetés is, akkor ezer örömmel. Magyarul, legalábbis egyelőre, alig-alig énekeltem a színpadon. — Az operaéneklés is önpusztító „foglalkozás", mint minden, ami a művészettel kapcsolatos ? — Ez valóban egy olyan szakma, amelyben nappal elképzelhetetlen, hogy este mi vár ránk. És az is szörnyű, hogy nagyon nehéz megismételni azokat a pillanatokat, amelyektől egy előadás csodálatos lesz ... Ha ez a pillanat megmagyarázható lenne, gondolom, mesterségesen már rég előidézték volna. Önpusztító foglalkozás-e, nem tudom, bár tény és való, hogy nem könnyű dolog estéről estére kiállni a színpadra, farkasszemet nézni a közönséggel és olyan előadást produkálni, ami megegyezik mind az énekes, mind a zenekari árkon túl ülő néző belső hallásával. Talán ennek a kapcsolatteremtésnek a meghittsége adja az előadások változékonyságát, a csodálatos pillanatok egyszeriségót, tünékenységét... MIKLÓSI PÉTER dák, 1941), A regélő Nyitra mentén (regék, mesék, 1942), Májusfa a csitári hegyek alatt (tanulmány 1942). A felszabadulás után élénken érdeklődött minden nyitrai és környékbeli kulturális esemény iránt. Amint Szőke József A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiájának két kötete is tanúsítja, több száz ilyen tárgyú cikke jelent meg a hazai magyar sajtóban. Újból átfogalmazta a hagyománynépszerűsítő írásait is, kibővítve az írókról szólókat a képzőművészet és tudomány helyi képviselőinek bemutatásával. De újabb könyveit már nem sikerült kiadnia. Megírta és irodalmi ritkaságként akarta kiadni a szlovákiai magyar irodalom anekdotáit. Kulturális életünket érzékeny veszteség érte távozásával. CSANDA SÁNDOR 10
