A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
Emlékekvallomások találkozások A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerűen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Hogyan emlékezem a béke első napjára ? Amint azt életrajzomban már leírtam: mielőtt a front szülőfalumat, Garamsallót (Šálov) elérte volna, sikerült kilenc nappal előbb — 1944. december 12-én hazaszöknöm a szülői házba. Ez a kilenc nap rettegéssel és várakozással telt el. A közeli Ipoly völgye már napok óta a harcok zajától volt hangos, én mindegyre a harcok közeledtét vártam. Olyan várakozás volt ez, amelyet a lakosság egészen másképpen élt át. A legtöbben attól féltek, hogy a front ideérése életüket és minden megszerzett vagyonukat tönkreteheti... Én attól féltem, hogy mint szökevényre találnak rám a nyilasok vagy a németek és végem van! Kilenc nap telt el... A kert végében ásott bunkerban rejtőzködtem, míg végre december 21-én az alkonyi órákban bedübörögtek utcánkba a szovjet tankok... Csak egy szétzüllött magyar alakulat katonái közül lézengtek páran a falunkban, így ellenállás nem volt. Anyám futott hozzám: „Fiam, itt vannak az oroszok!" Amikor a házunk előtt leálltak a szovjet harckocsik, én már a konyhában voltam: „Az asztalra gyorsan sült libahúst és egy üveg bort" — intézkedtem ... Pár pillanat múlva három katona lépett be pufajkában, géppisztollyal a kezében, németek után érdeklődtek... A nyelvükön köszöntöttem őket és kezet szorítottunk. Itallal kínáltam őket, meg libahússal. Ettek és ittak is keveset, aztán siettek is tovább. A szovjet tankokat azonban semmilyen katonaság sem követte. Nagy csendesség ült a falura, szorongó sötét éjszaka ... Mégis, mióta katona vagyok, ez az első éjszaka, mely kimondhatatlan nyugalmat adott, lefekhettem a saját ágyamba, felszabadultan újra teljes embernek érezve magam. Számomra ez volt a béke első napja. HOGYAN TÜKRÖZŐDIK MŰVEIMBEN A MAI ÉLET VALÓSÁGA? A kérdésre adandó válasz egyben ars poeticám is lehetne: eszmélésem ideje óta az élet sokféle jelenségeit, bonyo-Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK he-Ipltságát nem csupán megfigyelhettem, hanem a szó szoros értelmében át is éltem, végigszenvedtem. Hatéves voltam, amikor — az első világháború kitörésekor, 1914-ben — apámat a frontra vitték. A második világháborúban már magam is angyalbőrbe bújtam ... 1944 áprilisában Ukrajnából hoztak haza tífusszal. Az egri kórházban szinte a sír széléről támolyogtam vissza; október végén kerültem haza, egy havi szabadságra. Amikor Balassagyarmatra visszaérkeztem a csapattestemhez, már közel kelepeitek a géppuskák, fegyvert nem kaptam, a „gyűjtőben" helyeztek el. Alig melegedtem meg a társaim között: riadóztatták a balassagyarmati helyőrséget: itt vannak az oroszok! Menekülésszerü elvonulás civil szekerekkel... Botigazolvánnyal küldtek vissza az ezredemhez. Az igazolvánnyal a zsebemben jól jött, hogy kocsira ültettek, gyeplöt adtak a kezembe ... Kálnáról léptem meg ... Megpróbáltatásaim nehéz napjai következtek, amit írásom elején is említettem. Itthon újabb megpróbáltatások vártak rám, de sikerült megúsznom őket. A garami vasúti hidat építettük újjá, ott némi keresethez jutottam. A front alatt eltűnt asztalos szerszámaimat is némiképp pótolhattam. 1948 őszén Zalabára költöztem, ahová benősültem. Amikor az egységes földművesszövetkezet megalakult, annak tagja lettem. A műhelyt rövid idő múlva bezártam. Azt csináltam, amit valamikor apám s valamennyi ősöm: a földet műveltem ... Élményben tehát volt részem bőven, amíg idáig értem ... Tapasztalataim segítettek abban, hogy útközben minden írásomban a reális valóságot tudjam tükrözni, akár metafora, akár szimbólum alakjában. KAPCSOLATAIM A CSEMADOK HELYI SZERVEZETÉVEL A CSEMADOK helyi szervezete megalakulásának előkészületei az én asztalosműhelyemben folytak 1949 telén. Amikor 1950 márciusában a szervezet megalakult, annak első elnökéül engem választottak. Tizenöt évi elnökösködés után a szervezetnek mind a mai napig titkára vagyok. Községemben, Zalabán már 1898-ban művelődési házat épíGaramsallón születtem 1908. okt. 11-én. Szüleim szegénysorban élő földművesek voltak. Öt elemivel szakadtam az életbe, már 11 évesen napszámba jártam. Kitanultam az asztalos szakmát, tízéves segédeskedés után 1936-ban asztalosmester lettem szülőfalumban. Verseket már gyermekkoromban írtam. Első versemet 1929. febr. 10-én a Léván megjelenő Bars c. újság közölte. Első verseskönyvem szintén Léván (Levice) jelent meg 1932-ben, Magyar ugaron címmel. Második verseskönyvem Üzentek értem címmel 1936-ban jelent meg Zselizen (Želiezovce). A harmadik könyvemet Tovább kell menni címmel Gyomén adták ki 1941-ben. További könyveim a felszabadulás után: Kell itt a szó (1956), Hiszek az emberben (1961), Új szerelem (1966), Csendes lobogással (válogatott versek, 1968), Gyalogút (prózai önéletrajz, 1972), Örökség (1973), Dalol a föld (1975), Estéli ének (1982). 76 évesen még milyen terveket dédelgethet az ember ? Pedig volnának tervek,' vannak még vágyak, amelyeket talán még meg hagy valósítani az élet. Itt vannak például gyermekverseim, pályázaton díjat is nyertek, s mégsincs kiadójuk! S nagyon szeretném, ha a Gyalogút bővített kiadása is napvilágot látna. tett a falu lakossága, Olvasókör elnevezéssel. Nálunk tehát hagyománya van a kulturális életnek, ehhez kellett igazodnom. Színielöadásokat rendezni, házi zenekart alakítani s abban közreműködni ... Esztrádműsorokat, kultúresteket szervezni, később író—.olvasó találkozókat is tartani... Egyszóval volt tennivaló, s közben állandóan ügyeltünk arra is, hogy a taglétszám se csökkenjen. A 250 fős lakosságból hosszú ideje 120-an tagjai a CSEMADOK-nak, sőt olyan évünk is volt, amikor elértük a 130-at. Az utóbbi időben sokan elköltöznek, főképp a fiatalok köréből. Sok szép rendezvényt örökítettek meg azok lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. a fényképek, amelyeket összegyűjtöttünk a 35. évforduló alkalmából összeállított CSEMADOK-krónikába, melynek az írója is én vagyok. AZ ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK HASZNA ÉS LEHETŐSÉGE A helyi szervezet titkáraként mindig arra törekedtem, hogy jól működjön a szervezetünk. Évente szervezetünk író—olvasó találkozókat, s ez szokássá vált, állandósult. Elsőnek Gyurcsó Istvánt hívtuk meg. A nagy érdeklődés biztatott bennünket, s rövidesen Szabó Béla volt a vendégünk. Azután Egri Viktor következett. Jeges, síkos februári este volt, a művelődési házban mégis sokan voltunk, s Egri lebilincselte a hallgatóit. Sorra következtek azután: dr. Csanda Sándor, Dénes György, Ozsvald Árpád, Duba Gyula, Ordódy Katalin, Lovicsek Béla, dr. Turczel Lajos, Gál Sándor, Török Elemér. Rajtuk kívül magyarországi vendégeink is voltak: 1980-ban Hep Béla, az antialkoholisták klubjának budapesti titkára, 1984-ben pedig Kertész Tivadar író. A találkozók nem csupán megszokottak, hanem közkedveltek is lettek. Idesorolhatjuk még dr. Sándor Károly történész előadását is, amelyet járásunk történetéröl tartott 1984 áprilisában. Mint iró ember, magam is részt vettem nagyon sok iró—olvasó találkozón, Somorjától — Nagykaposig, Szlovákiaszerte. A legtöbb találkozót a CSEMADOK szervezetei rendezték, de sokszor meghívtak iskolákba, gimnáziumokba, sőt könyvtárakba is. A tollforgató ember számára élmény az ilyen találkozó. Lehetőség a többi ember problémájának megismerésére, az élet jelenségeinek más és más vidéken előforduló körülményeinek vizsgálatára. A beszélgetések során új feladatok felé irányulhat figyelmünk, amit az otthonából ki nem mozduló ember, kiváltképp író, sohasem fedezne fel, s ezáltal írása elvont maradna, ösztövér lenne ... Emberközelben kell élni annak, aki emberekhez akar szólni! Csak így lehet reális és maradandó az írás, az irodalom. CSONTOS VILMOS 11
