A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-08 / 6. szám

batig tartottuk a haragot; hanem hát ez a világ éppen összeomlófélben van. s nem szabad zsörtölődni, amikor éppen az értékek számlálóit veszik számba. És hátba én is az értékek közé tartozom. Rögvest meglátjuk. — Üljön le! — szólt kurtán. A szemüveg mögött a szemek egy másodpercre megvil­lantak. fölszikráztak, az orr fölött egy ránc keletkezett, amely azonban rögves eltűnt és gyenge mosoly váltotta fel. A vendég helyet foglalt a kerek kisasztal mögött, amelyről a kötött térítőt és a zöld filcet a háziasszony már becsomagol­ta. Keresztbe dobta a lábát és összekulcsolta a kezét. — Nem él itt rosszul — mondta elismerően. — Itt marad­hat a banya távozása után is, vagy kénytelenek leszünk új lakást keresni? — Azt hiszem, nem. — Összekulcsolta a hátán a kezét és határozott, kemény léptekkel sétálni kezdett a vendég előtt. — A konspiráció törvényei kérlelhetetlenek... Maga meg­szegte ezeket... — Szükségesnek tartottam megszegni őket — válaszolta az Oroszlán barátságosan. — Felhívhatott volna.-*• Köszönöm a tanácsot. Egyelőre azonban saját döntése­imhez igazodom. Természetesen csakis én kockáztatok. Ha engem együtt találnának egy ejtőernyőssel, egy ellenséges ügynökkel, egy diverzánssal... — Ide hallgasson ... — Ne szóljon közbe! Nekem kiváló szakmai és társadalmi hírnevem van. Rólam aztán senki se tételezné fel, hogy összeállnék a szlovák államiság felforgatóival. — A maga ügynöke megsértett — morogta Jorík komoran. — Ügynök...? — az Oroszlán felkacagott. — Hát én ezt majd a háború után elmondom a Farkasnak... Farkasra gondolt, ugye? — Igen ... — Elmondom neki. Megpukkad a méregtől a vén csont. — Mondhat neki amit akar és amikor akarja. Én azonban inkább válaki mással tárgyalnék... — Nem válogathatnak, se maguk, se mi. Vízzel főzünk, és azokkal az emberekkel dolgozunk, akik vannak. Ezen túlme­nően a Farkasnak igaza volt. — Kutyaszart — válaszolt Jónk. Ha gumibottal üti le a szemüvegest akkor sem ér el ilyen hatást: az Oroszlán megrázkódott, leesett az álla és levegő után kapkodott. — No de ilyet... Már megbocsásson ... uram ... — Kutyaseggét bocsátók meg — kísérletezett Jorík a támadás folytatásával. — Háború van, és mi katonák va­gyunk, előretolt katonák a frontvonal mögötti legnehezebb harcállásokban, az ellenség hátában — ismételgette a leckét azokról az órákról, amelyeken a legtöbbet szendergett. — Hogy kinek volt igaza és kinek nem, azt én döntöm el és az ón közvetlen elöljáróm, csakhogy az nem maga. — Mi-micsoda ...? — Ne szóljon közbe! Maga megszegte a hírszerzői konspi­ráció elemi szabályait. Bejött a lakásomba és veszélyezteti az én személyi biztonságomat, s ezáltal mindent, amivel kap­csolatban állok, és amihez közöm van. — Nem veszélyeztetem véletlenül a háziasszonya előtti jó hírét is a maga ordításával? — Az süket! És csak magának rémlik úgy, hogy ordítok. Elég halkan beszélek ... Tovább vagdalkoztak. Egyikük sem akart engedni, de most már csak önmagukat ismételgették. Csakhogy az ejtőernyős úgy Ítélte meg a helyzetet, hogy amennyiben két durva gorombaság után nem koppintottak orrára, sőt az Oroszlán igyekszik a szemmel látható mérge ellenére is udvariasan viselkedni, akkor itt már nem szabad magas lóról beszélni. — Most pedig magyarázza meg nekem, hogy miért jött ide — szakította félbe a szemüveges sima. de kemény szavainak áradatát. — Hm ... mondta az Oroszlán elgondolkozva. — Nyilván tudatában van annak, hogy szügségünk van magára. Hát elég rossz, ha egy beosztott... no, ha a munkatárs valamelyes nemkívánatos függetlenségi érzéseket táplál magában, no de talán ez is áthidalható ... Az egész ügy nem volt túlságosan bonyolult. Valamit felfogott abból, amit a Katona megérzett, valamit megsúgott a saját ösztöne is. A férfi, aki Oroszlán néven mutatkozott be. nem volt túlzottan őszinte. És a szavai között se lehetett nagyon olvasni. De messze a jövőbe látott. Nem hitte, hogy a front a Garamon és a Dunán sokáig áll még. Azt állította, hogy a szovjet haderők versenyfutásba kezdenek az angol­­amerikaiakkal Németország területének nagyobb darabjáért. Brno és Bécs pedig Felső-Ausztria, Bajorország és Pfalz felé vézetö útjuk kapukulcsát jelenti. (Folytatjuk) MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL JOSEF RYBÁK OLDŔICH MIKULÁŠEK Otthon Hárorhszáz éves vén fák vannak ott. És csordák által kitaposott gázló, hová, mikor az éj reggelbe fordul, szomját oltani jár a kikelet. Fényt rejt a sötét ott és hallani lehet a füvek népdalait. S a kunyhóajtók nyikorognak, nyögnek mint kapui ódon temetőknek. Ott a fekete varjak záporától védve futottam a zöld hóban. És éjjeli szállásra leltem a madártanya-pásztorkunyhóban. (Fügedi Etek fordítása) JÁN KOSTRA Könyvek égboltja Könyvek csillagos égboltja, mennyi fény küzd a sötéttel, betűzzük örök idők óta, a pisla fény a lélek szomját oltja. Betűk, betűk rengetegje, mennyi tavasz árad be hozzám a friss könyvek festékszagából, ifjú vágyakkal álmodozván, mennyi szépség ragyogott felém, mert nőtt a képzelet és vele nőttem én, ó, könyvek, könyvek gyönyörű zenéje. Ki vezetett engem hold fehér úton át? Kinek hallottam örökkön gyöngéd, hívó szavát? Ki emelt föl a porból, hogy arcom napba tárjam ? A földet, eget mindenséget százszor is megcsodáljam. A szépség kivirágzik, a könyvek lélegzenek, a csodák megszületnek, ti is legyetek szebbek! Könyvekkel alszom el, könyvekkel ébredek, szabad vagyok, mert bennem zeng az égbolt. (Dénes György fordítása) Erdő Szeretem az erdőt, mert egész életében keveset beszél. Csak néha hallom az éjszakában koronái véres vitáját a dühöngő viharral, de ilyenkor a patak is rémülten vágtat lefelé köveket sodorva. Halála után — csak tönkök — halottak lelke foszforeszkál körülöttük s benövik őket árváik a törzsökgombák. Úgy illatozik, hogy le kell térdelned és odahajtahod a fejed ama vérpad-tőkéhez, hogy legalább egy keveset lélegezzél magadba azoknak a sorsából, akik egész életükben egyenesen álltak. (Zádor András fordítása) Z. MINÁČOVA FELVÉTELE 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom