A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
teremből, és az ajtó mögül hallom, ahogy a fiú megszólal és folyamatosan beszél. Szó ami szó: nem könnyű bekerülni ebbe az úgynevezett nappali intézetbe, de aki már itt van, annak a lehető legjobb feltételeket biztosítják ahhoz, hogy megmentsék az illetőt a társadalmonkívüliségtől. Az igazgató lassan, szakszerűen fogalmaz: — A gyógypedagógiát támogató állami gondoskodás nagyvonalú és bőkezű. Egymás között azonban nyíltabban, természetesebben és legfőképpen emberségesebben kellene kezelnünk a kérdést. Félreértés ne essék: a debilis, azaz az enyhe, az imbecillis, vagyis a középsúlyos, illetve az idióta, azaz a súlyos értelmi fogyatékosoknak nem sajnálatra van szükségük, hanem a társadalom megértő támogatására és segítségére. Tulajdonképpen emberségünk záloga, hogy elviseljük az elháríthatatlant, hogy az érintettek, de egyúttal a hozzátartozóik számára is megpróbáljuk elviselhetővé tenni a természet tragikus tévedését, elvégre akikről szó van, itt élnek közöttünk; ráadásul az értelmi fogyatékosság bizony olyan állapot, ami állandó és az illető egész életében fennáll. Ha idejében kezdjük gyógyítani, akkor esetleg annyit elérhetünk, hogy az illető alkalmas lesz valami társadalmilag is hasznos tevékenységre. Gondolom, ez az, ami a leginkább vigasztaló ebben a vigasztalanságban. — Az intézet egészségügyi személyzetét leszámítva mi nem ápolók vagyunk, hanem nevelők — tájékoztat Cséfalvay Zsolt, aki saját csoportjának vezetésén kívül a logopédiai foglalkozások szakembere. — Ez az intézet nem azilum, hanem szociális nevelőotthon. Sőt! Szótanilag akár elemeire is bonthatnám a szót, úgy is rtfondhatnám: nevelő otthon. — A szó megszokott értelmében egy pillanatig sem beszélhetünk iskoláról, még csak kisegítői szinten sem! — veszi át a szót Jana Petrová, akiről az intézetben úgy tartják: kitűnő érzékkel és szakértelemmel megáldott gyógypedagógus. — Nálunk nincsenek osztályok, hanem csoportok. A legkisebbek csak beszélni, játszani, tisztálkodni tanulnak. Valamivel később az óvodai előkészítőnek megfelelő foglalkozások következnek, majd pedig az írás, olvasás, számolás elsajátításának igyekezete. Persze, arra gondolni sem szabad hogy úgy tudjuk megtanítani az olvasást, hogy valaki irodalomkedvelővé váljék és netán átadja magát a könyv örömének. Csodákban bízni dőreség lenne, ezt naponta tapasztaljuk, és ezt a szülőknek is tudatosítaniuk kell. Sokkal inkább arra törekszünk, hogy növendékeink naponta több órán át, koncentráltan és munkába feledkezve tudjanak dolgozni; hogy értelmét érezzék az életüknek. — Sétálunk, sétálunk ... Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs! Tágas, szép terem a gyógypedagógiai intézetben. Pontosabban: inkább egy hatalmas szoba. Besüt a nap. Nyolc-tíz kicsi gyerek totyog, botladozik egy alacsony óvodai asztal körül. Fehérköpenyes, fiatal nő vezeti őket. — Csüccs szépen! Ki tud leguggolni? Jolika milyen szépen le tud guggolni, lám, lám. És Jóska is leguggolt már, szépen leguggolt. Guggolj le te is, Marika, guggolj le, így, guggolj le, látod, megy ez, szépen le tudsz guggolni. Sétálunk, sétálunk ... Sétálunk sétálunk ... Minden guggolás után türelmesen össze kell igazítani a kezeket. A középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékosok kis csoportjában még minduntalan elfelejtik, hogy fogni kell egymás kezét. Talán a saját kezüket is elfelejtik. A „szünetek", a szabadfoglalkozások idején a gyógypedagógiai intézet termeiben éppen akkora a zsivajgás, mint bármelyik más iskola folyosóján. Félreismerhetetlen, eredeti, gyermekies lárma. Beszélgetnek, kiabálnak, szólongatják egymást. A különbség „csupán" annyi, hogy a nevelők itt ritkábban, vagy egyáltalában nem intik ilyenkor csöndre a gyerekeket. A beszélgetés itt nem megrovást, hanem dicséretet érdemel. Általában nem fegyelmezetlenségnek, hanem erőfeszítésnek számít. A nevelő és a rábízott gyerekek közös munkájának eredménye. Az intézetben az elgondolkoztató, az elszomorító, a meghökkentő esetek sorát hallottam. Nagyobb nyomatékkai, több aggodalommal mondták el őket, mint amilyen büszkeséggel a saját munkájukról beszélhettek volna. E témakörben vizsgálódva úgy tapasztaltam: a „küszöbön túl", tehát ebben és az ehhez hasonló intézetekben folyik az oktatás, a foglalkoztatás; az emberség ottani erőfeszítésére s türelmére viszont itt, tehát a „küszöbön innen" nem lehet nevetéssel, viszolygással az épek kíméletlenségével válaszolni. A riporter látogatásainak érdekes, mindmáig föl-fölsejlő képanyagánál jelentősebbnek bizonyul a gyógypedagógusoknak és a pszichológusoknak ez az üzene-A tizenöt évnél idősebb növendékek egyik csoportjában Egriné Császár Márta vezeti az „órát". Szép beszédű és türelmes fiatalasszony. Úgy ért szót a gyerekekkel, hogy közben nem ereszkedik le hozzájuk, hanem társként kezeli őket. Hiba, figyelmetlenség esetén megfelelő eszközökkel korhol is, bár ebben az intézetben inkább a dicséret járja. Próbálja értékén mérni az akadozva beszélő gyereket, mert ez a leghatásosabb módja a gátlások megszüntetésének, a szellemi aktivizálásnak. Társalognak, kerekül a szóban forgó történet; már mindenki bekapcsolódott a beszélgetésbe, csupán a zömök termetű, tizenhét éves fiú nem. Elakad, arca kipirul, nem és nem szólal meg. Egriné a riporterre néz: jelzi, hogy idegen vagyok a fiatalember számára, akit csak a megszokott környezet old és emel föl. Kimegyek hát a Több mint húszéves riporteri pályafutásom során eleddig csak árvaházakban járva tapasztaltam azt, amit az értelmi fogyatékosok intézeteiben. a gyerekek mindennemű előítéletek nélkül, szinte ösztönösen megsimogattak — és ép embert sejtve (érezve?) bennem nevetve csimpaszkodtak a nyakamba. MIKLÓSI PÉTER Csak egy percre... A hazai kézilabdasportban kevésbé jártasak körében is köztudott, hogy a nyárasdi (Topoľniky) felnőtt- és a naszvadi (Nesvady) ifjúsági női csapat között szorosabb együttműködési kapcsolat áll fenn. Ennek gyakorlati eredményeként a naszvadi ificsapatból „kinőtt" lányok legtehetségesebbjei közül jelenleg is többen játszanak a nyárasdiak ma már európai hírű csapatában. így került oda DOBOSI ILDIKÓ is, akivel azonban Naszvadon beszélgettem, mert a karácsonyi és az újévi ünnepeket családi körben, a szülőfalujában töltötte. — A HÉT számára készül az interjú, ha ismered a „Csak egy percre..." rovatot? — Ismerem, hiszen olvasója s előfizetője vagyok a HÉT-nek, de tagja vagyok a CSEMADOK-nak is. Vonzalmam a kultúrához már meglehetősen régi keletű, az indítékait pedig gyerekkori élményeimben kell keresni. Annakidején ugyanis tagja voltam a naszvadi magyar tanítási nyelvű iskola citeraegyüttesének, és bizony az sem titok, hogy országos nagydíjat nyertünk az eperjesi folklórfesztiválon. — És vajon hogyan lesz egy „citerás" kislányból élvon abbéli kézilabdázó? — Abban az időben, Vlahy Jenő igazgatóhelyettes jóvoltából, a kézilabdázás is népszerű időtöltés volt Naszvadon. Társaimhoz hasonlóan, én is megpróbálkoztam vele, de az az igazság, hogy eleinte nemigen ment a játék. Vlahy Jenő biztatására azonban kitartottam ennél a sportnál, és végül annyira belejöttem a játékba, hogy tagja voltam az országos diákbajnokságot nyert csapatnak, majd az első vonalban játszó ifjúsági csapat keretébe is bekerültem. Közben leérettségiztem, és amikor már kiöregedtem az ifiből, legnagyobb örömömre a nyárasdiak kerestek föl ajánlatukkal. — Hogy ment a beilleszkedés az akkor már jónevű csapatba? — Hát nem a legkönnyebben! Egy számomra új légkört kellett megszoknom, és persze a követelmények is magasabbak, ami azt eredményezte, hogy sokmindent kellett és kell is még megtanulnom. Igaz, a naszvadi ificsapattal is első ligát játszottam, mégis óriásinak éreztem a különbséget. Eleinte bizony elég sokszor csak a cserepadot „melegítettem", és alaposan meg kellett dolgoznom azért, hogy az ugyancsak naszvadi Dibusz Erikával a csapat beállósaiként, tehát állandó poszton válthassuk egymást. — A bajnokság őszi és tavaszi idénye közötti szünetet milyen program töltötte ki? — Elsősorban edzések, de tornákon és egyéb mérkőzéseken is szerepeltünk. A legutóbb például Magdeburgban, a KEK-ben pedig a nyugatnémet Sindelfingen csapata az ellenfelünk. — Mit vársz a hazai bajnokság kimenetelétől ? — Nyilvánvaló, hogy dobogós helyen szeretnénk végezni. — SőtI Bizonyára annak legfelső fokán ?! — Természetesen! Van ebben a kívánságban egy picike önzés is, mert az országos diák-, ifjúsági- és felnőtt bajnokságok díjai mellé jó lenne egy első ligás aranyat is nyerni. Persze, ehhez viszont jópár tétmérkőzést kell megnyerni! NÉMETH GYULA 13
