A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-01 / 5. szám

— Zwanzig korona — kérte panaszosan az ejtőernyős. — Ein Brot zwanzig korona. Nicsevó — dörögte a német szigorúan. — Zwanzig Tatra oder Lipa ... Also? Jorík kétségbeesetten széttárta a karját. — Also ... Gehen Sie! — fejezte be a német az alkut, és meg is mutatta, merre menjen: — Marsch! Később egy rövid keresztutcán kaptatott felfelé, amikor a sarok mögül kilépett egy rohamsisakos német katona, pus­kával a vállán. Ment vagy húsz lépést, majd megfordult, és elindult vissza a sarok felé. Jorík a megmaradt aknát már jó negyedórája áttette a zsebébe, a szöget is leszakította. Most szerette volna látni, mit lehet ezzel kezdeni. Sötét volt már, egy langyos márciusi este, a katona lépteit pedig már a sarok mögül nem is hallotta. — Tűzvédelmi rendőrség — fordítgatta félhangosan ma­gának a német sassal díszített ovális tábláról. És minden bizonnyal egy volt üzlethelyiségben állomásoz­nak, amelynek kirakattábláit bemeszelték. Óvatosan körülné­zett az utcán. Senki, csak két asszony ment el mellette, két sötét alak fekete ruhában, már csak görnyedt hátukat láthat­ta. Az ablakok sötétek ... És ha véletlenül mégis ... ha valaki kiáltana és riasztaná ezeket, ő már hetedhét országon túl lesz. A kirakatkeretnek természetesen fémből kell lennie. Muta­tóujjával megkereste az akna lyukát, próbálta beleverni a szöget és megdermedt. A művelet nem sikerült. Odalépett a kirakathoz. Egy másodpercre megállt, hallgatta, vajon a katona vagy inkább tűzoltó, ez a germán rendőri tűzoltó avagy tűzoltó rendőr nem jön-e, majd odavágta az aknából kiálló szöget a kirakat alatti falhoz, és érezte, hogy a szög hegye behatolt az akna belsejébe. Egy cseppet felágasko­dott, hogy lábujjhegyen elérje a fémkeret felső részét. Alighogy tovább lépett, a sarok mögül előbukkant a rohamsisakos tömzsi legény, figyelmesen végigmérte ezt a polgári személyt, és egykedvűen folytatta őrjáratát. Jorík pedig nyugodt, lassú léptekkel bekanyarodott a sarkon. Utána gratulált magának, mivel a tenyere már nem nedve­seden át. És a táska is valahogy könnyebb lett, sőt az a dög nem vartyog, nem árulja el magát, s a sav hangtalanul roncsolja a biztosítékot, szerényen és alattomosan. A német­nek a kirakat felső bal sarkába kellene világítania, hogy észrevegye. De miért világítana pontosan oda? És egyáltalá­ban miért világítana? Nem érzett semmi feszültséget vagy izgalmat. E szerint Viera sem hajtott végre istentudja milyen hőstettet. Kár, hogy csak a drapp tavaszi kabátban láthatta a Lányt. Egyszer talán kabát nélkül is megjelenik. Jó volna megszorítani azt a két halmocskát, amelyek biztosan kemények, harciasak, izgatok és illatosak! — Hahó, szépfiú, nincs egy cigid ? — hallatszott egy rekedt hang a sötétből. Jobban odanézett, és a kapu alatt egy nőalakot vett észre. No, gondolta, már csak ez hiányzik nekem. Az én küldeté­semben, az én helyzetemben ... „A vesztőhelyre az ágyon át vezet a hírszerző útja" — magyarázta nekik ezerszer Laszka. — Ne félj, nem vagyok beteg — hallatszott a nő hangja. — És egészen levetkőzöm ... Na ? Felnevetett: — Van cigim, van. Kettő is ... Hol akarsz rágyújtani ? — Gyere! A Lerchner felé vette az útját. Már csak két lépésnyire volt az elsötétített bejárattól, amikor kelet felől éles csattanást hozott a szél. Belépett a vendéglőbe, és a pincér arcán, aki őt már törzsvendégként kezdte kezelni, felragyogott az udvarias mosoly. Egy pillantás a karórára. Egy óra és hét perc telt el attól a pillanattól kezdve, amikor szomorúan lehajtott fejjel távozott a Radlinský utcából a sikertelen alkudozás után, és egy német tömzsi örvezető a mellén átfont karral figyelte öt, nehogy elcsenjen valamit. Akkor nézte meg az óráját. Egy ötkoronás érmét tett az asztalra. A pénz eltűnt, és a rugalmas hátgerinc tisztességteljesen még előbbre hajolt. — Sonkát — rendelt a vendég, és táskáját hanyagul a mellette levő székre helyezte. — Dupla adagot... — Mint mindig ... — A kenyér pedig friss legyen. A legfrissebb, ami léte­zik... — Van még meleg kenyerünk is ... (Folytatjuk) GAŠPAR MARIA HIDEG TÉLI DAL Életed lantján penget az idő perdülsz tipegő szabálytalan táncra tenyeredben üt tanyát a tél ködös éjszakákon álmos csillagok derülnek föléd acélszívű de ostoba ki kosarat nem ad s melléd szegődik egy táncra ne legyen arca ha mégis — hát kőből legyen viselje könnyedén ólomlelked terhét Bóbitás pitypang legyen a teste messzire szálljon hogyha már nem kell CSAKY KAROLY mint menyegző előtt a szüzek fehér fátyolban állnak a fák mozdulatlanul és megilletődve csak a szél szisszen fel olykor siratja árvaságát a tájnak CSONTOS VILMOS MEGKÖVÜLT ALAZAT FELUNGER KAROLY BARÁTNŐMNEK Megkövült alázat folytatásod, sorsom. Önemésztő hittel, tavasz óta hordom, S győzöm bizalommal, lépéssel, remélve Megbékélek veled, ha érek a télbe kezed a kályhába dobja kinőtt cipőm most minden összeáll a rossz sarok a félig levált talp anyám tenyerében a cipőfűző Sorsom szorítása, megkövült alázat. Bénít és fojtogat, — a szív mégse lázad. Tűri ezt a béklyót, — erre ítéltetett. Úgy szolgált reá, hogy sohase vétkezett. Sohase vétkezett, — bilinccsel az élet Mégis mindig várta, amerre csak lépett. S a szív, ez az örök szeretettel terhes Hiszi, hogy a sorsa úgy szép, ha keserves. Hiszi, dobbanása szebb, ha szorongatják, Napon sütkérezni ha sohase hagyják. Fájását senkinek el se panaszolja, — Csak úgy önmagának halkan eldalolja. D. MIHALKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓI 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom