A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
— Zwanzig korona — kérte panaszosan az ejtőernyős. — Ein Brot zwanzig korona. Nicsevó — dörögte a német szigorúan. — Zwanzig Tatra oder Lipa ... Also? Jorík kétségbeesetten széttárta a karját. — Also ... Gehen Sie! — fejezte be a német az alkut, és meg is mutatta, merre menjen: — Marsch! Később egy rövid keresztutcán kaptatott felfelé, amikor a sarok mögül kilépett egy rohamsisakos német katona, puskával a vállán. Ment vagy húsz lépést, majd megfordult, és elindult vissza a sarok felé. Jorík a megmaradt aknát már jó negyedórája áttette a zsebébe, a szöget is leszakította. Most szerette volna látni, mit lehet ezzel kezdeni. Sötét volt már, egy langyos márciusi este, a katona lépteit pedig már a sarok mögül nem is hallotta. — Tűzvédelmi rendőrség — fordítgatta félhangosan magának a német sassal díszített ovális tábláról. És minden bizonnyal egy volt üzlethelyiségben állomásoznak, amelynek kirakattábláit bemeszelték. Óvatosan körülnézett az utcán. Senki, csak két asszony ment el mellette, két sötét alak fekete ruhában, már csak görnyedt hátukat láthatta. Az ablakok sötétek ... És ha véletlenül mégis ... ha valaki kiáltana és riasztaná ezeket, ő már hetedhét országon túl lesz. A kirakatkeretnek természetesen fémből kell lennie. Mutatóujjával megkereste az akna lyukát, próbálta beleverni a szöget és megdermedt. A művelet nem sikerült. Odalépett a kirakathoz. Egy másodpercre megállt, hallgatta, vajon a katona vagy inkább tűzoltó, ez a germán rendőri tűzoltó avagy tűzoltó rendőr nem jön-e, majd odavágta az aknából kiálló szöget a kirakat alatti falhoz, és érezte, hogy a szög hegye behatolt az akna belsejébe. Egy cseppet felágaskodott, hogy lábujjhegyen elérje a fémkeret felső részét. Alighogy tovább lépett, a sarok mögül előbukkant a rohamsisakos tömzsi legény, figyelmesen végigmérte ezt a polgári személyt, és egykedvűen folytatta őrjáratát. Jorík pedig nyugodt, lassú léptekkel bekanyarodott a sarkon. Utána gratulált magának, mivel a tenyere már nem nedveseden át. És a táska is valahogy könnyebb lett, sőt az a dög nem vartyog, nem árulja el magát, s a sav hangtalanul roncsolja a biztosítékot, szerényen és alattomosan. A németnek a kirakat felső bal sarkába kellene világítania, hogy észrevegye. De miért világítana pontosan oda? És egyáltalában miért világítana? Nem érzett semmi feszültséget vagy izgalmat. E szerint Viera sem hajtott végre istentudja milyen hőstettet. Kár, hogy csak a drapp tavaszi kabátban láthatta a Lányt. Egyszer talán kabát nélkül is megjelenik. Jó volna megszorítani azt a két halmocskát, amelyek biztosan kemények, harciasak, izgatok és illatosak! — Hahó, szépfiú, nincs egy cigid ? — hallatszott egy rekedt hang a sötétből. Jobban odanézett, és a kapu alatt egy nőalakot vett észre. No, gondolta, már csak ez hiányzik nekem. Az én küldetésemben, az én helyzetemben ... „A vesztőhelyre az ágyon át vezet a hírszerző útja" — magyarázta nekik ezerszer Laszka. — Ne félj, nem vagyok beteg — hallatszott a nő hangja. — És egészen levetkőzöm ... Na ? Felnevetett: — Van cigim, van. Kettő is ... Hol akarsz rágyújtani ? — Gyere! A Lerchner felé vette az útját. Már csak két lépésnyire volt az elsötétített bejárattól, amikor kelet felől éles csattanást hozott a szél. Belépett a vendéglőbe, és a pincér arcán, aki őt már törzsvendégként kezdte kezelni, felragyogott az udvarias mosoly. Egy pillantás a karórára. Egy óra és hét perc telt el attól a pillanattól kezdve, amikor szomorúan lehajtott fejjel távozott a Radlinský utcából a sikertelen alkudozás után, és egy német tömzsi örvezető a mellén átfont karral figyelte öt, nehogy elcsenjen valamit. Akkor nézte meg az óráját. Egy ötkoronás érmét tett az asztalra. A pénz eltűnt, és a rugalmas hátgerinc tisztességteljesen még előbbre hajolt. — Sonkát — rendelt a vendég, és táskáját hanyagul a mellette levő székre helyezte. — Dupla adagot... — Mint mindig ... — A kenyér pedig friss legyen. A legfrissebb, ami létezik... — Van még meleg kenyerünk is ... (Folytatjuk) GAŠPAR MARIA HIDEG TÉLI DAL Életed lantján penget az idő perdülsz tipegő szabálytalan táncra tenyeredben üt tanyát a tél ködös éjszakákon álmos csillagok derülnek föléd acélszívű de ostoba ki kosarat nem ad s melléd szegődik egy táncra ne legyen arca ha mégis — hát kőből legyen viselje könnyedén ólomlelked terhét Bóbitás pitypang legyen a teste messzire szálljon hogyha már nem kell CSAKY KAROLY mint menyegző előtt a szüzek fehér fátyolban állnak a fák mozdulatlanul és megilletődve csak a szél szisszen fel olykor siratja árvaságát a tájnak CSONTOS VILMOS MEGKÖVÜLT ALAZAT FELUNGER KAROLY BARÁTNŐMNEK Megkövült alázat folytatásod, sorsom. Önemésztő hittel, tavasz óta hordom, S győzöm bizalommal, lépéssel, remélve Megbékélek veled, ha érek a télbe kezed a kályhába dobja kinőtt cipőm most minden összeáll a rossz sarok a félig levált talp anyám tenyerében a cipőfűző Sorsom szorítása, megkövült alázat. Bénít és fojtogat, — a szív mégse lázad. Tűri ezt a béklyót, — erre ítéltetett. Úgy szolgált reá, hogy sohase vétkezett. Sohase vétkezett, — bilinccsel az élet Mégis mindig várta, amerre csak lépett. S a szív, ez az örök szeretettel terhes Hiszi, hogy a sorsa úgy szép, ha keserves. Hiszi, dobbanása szebb, ha szorongatják, Napon sütkérezni ha sohase hagyják. Fájását senkinek el se panaszolja, — Csak úgy önmagának halkan eldalolja. D. MIHALKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓI 15
