A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-05 / 1. szám

Ha jól emlékszem, nyolcadikos le­hettem, amikor az anyag megmara­dásának törvényét tanultuk. Kitűnő fizikatanárunk először elmagyaráz­ta a tananyagot, utána — rendha­gyó módon — nem az osztályban végez­tük el a gyakorlati próbát, hanem az isko­laudvarra vitt bennünket az új ismerete­ket szilárdítandó kísérlet elvégzésére. Egy aprócska halom szénhez léptünk, majd tüzet raktunk, és szemünk láttára bebizo­nyította, hogy a frissen keletkezett hamu súlya nagyjából megegyezik az elégetett szén súlyával. Amikor azután eltüntettük a tűzrakás nyomait, csupán annyit mon­dott zárótételként: „Ez az anyag megma­radásának, vagy ha úgy tetszik, hát az anyag elnyűhetetlenségének törvénye a gyakorlatban." És mert e kísérlet a sze­münk láttára zajlott le, egy pillanatig sem volt okunk kételkedni szavaiban. Most, esztendők múltán azonban be kell vallanom: egykori tanáromnak még­sem volt teljesen igaza. Bátorkodom azt állítani ugyanis, hogy az anyag igenis el­­nyühető, legalábbis erkölcsileg — hogy teljesen precíz legyek. Minderre az elmúlt hetekben, az országot járva és különböző hatóságilag engedélyezett szemétbányák, illetve a lakosság jóvoltából „illegálisan" kialakított szemétlerakatok táján vizsgá­lódva jöttem rá. Láttam ugyanis rozsda­marta vasdarabok tömkelegét tovább rozsdásodni, málladozó papírhegyek soka­ságát tovább málladozni, parázsló rongy­halmokat hamuvá meg füstté alakulni... Tudom, tudom, ha egykori tanítóm netán olvassa most ezeket a sorokat, akkor bizonyára azzal ervel: ez az anyag sem vész el, pusztán átalakul. Csakhogy most, már felnőtt (vita)partnerként azonban szabadjon megjegyeznem, hogy a hazai iparnak nem a nyersanyagként hasznosít­ható hulladékok molekuláira, hanem azok eredeti formájára van szüksége. így hát, kinek-kinek a saját szemszögé­ből, de mindkettőnknek igazunk van. Ám a riporternek igaza van abban is, ami ennél sokkal lényegesebb: a vas-, papír-, rongy-, bőr-, gumi-, vagy üveghulla­dék begyűjtéséhez a gyűjtőhelyek jól szer­vezett hálózatára, illetve a lakosság erköl­csi és anyagi ösztönzésére van szükség. Nos, száz szónak is egy a vége: ország­szerte jócskán találni már színvonalasnak mondható és korrekt személyzettel mű­ködő gyűjtőhelyet, bár ennek fordítottja is szép számmal előfordul még. Dohos, büdös pincehelyiségbe botorkálok lefelé. Ez már a har­madik hely, ahol szerencsét pró­bálok, mert a két előző helyen — helyhiány miatt — aznap éppen szünetelt a papírátvétel. — A fejre tessék vigyázni! — kiáltanak lentről, amikor a homlokom hangosat koppan a lépcső fölötti plafon kiugróján. — Újságpapírt hoztam. — Tegye a mérlegre!... Harminc kiló vegyes ... Dobja hátra, valahová. Ingatag papírtornyok tetejébe hajítom a csomagokat, bokáig hullámpapírban és dobozokban gázolok; a sarokban vasku­pac, halomnyi ronggyal elbarikádozva az is. Por, sötétség, nehezen áttekinthető helyzet. — Huszonnégy korona? — csörgetem a tenyerembe csurgatott aprópénzt. — Nem egy korona kilója? A markos legénynek látszó, testes átve­vő arcára kioktatással elegy hetykeség telepszik. WHMm ó l a — A tiszta, válogatott újságpapír az egy korona, a folyóiratokkal és egyéb papírok­kal kevert vegyes az nyolcvan fillér. Ha nem tudná! — Öt paklit hoztam, abból három válo­gatott újságpapír volt! Rám mered némán, azután elfutja az indulat. — Micsoda emberek vannak! Most mondja, amikor már nem tudom utánellenőrizni! — buggyan ki belőle vé­gül. De ezt már nem is nekem mondja. Az ócskavas a legértékesebb másodlagos nyersanyagforrások egyikét jelenti (Fotó: Gyökeres Györgyj hanem egy idősebb asszonynak, aki ijed­ten bólogat, miközben két spárgán lógó újságcsomaggal egyensúlyoz lefelé a lép­csőn. Velem itt végeztek. Kotródom is kifelé, a lépcsőföljárónái az utolsó pillanatban behúzom a fejem. Hiába, tanul az ember. 3— Minélkülünk, állandó gyűjtők nélkül sokkal kevesebb áru lenne a telephelyeken, ezt így higgye el, fiatalember — mondja egy cingár, fakó kis ember savanyú arccal, amikor az előtte tornyosuló kartonpapír­­hegy eredete felől érdeklődöm. De aztán fölenged az ellenszenve, mert egy-kettőre kiderül, hogy a gyűjtés — legalábbis szá­mára — a rokkantsági nyugdíj kiegészíté­séül szolgáló mellékes. Bizalmatlansága elillantával emberem közlékenyebbé válik. — Tulajdonképpen szakma ez, kérem, aki csak belekontárkodik, annak majd­­csaknem több a mérge vele, mint a hasz­na. Négy-öt kiló papírt, rongyot alig érde­mes a gyűjtőhelyre cipelni, az csak a gyerekeknek éri meg, akiknek minden fillér számít. Nekem viszont állandó forrá­saim vannak. A környék üzleteiből szinte naponta összejön egy-két mázsa karton, hullámpapír, ezzel pedig már érdemes elindulni. Lenne hulladékpapír több is, de nem győzöm elszállítani az összesét. És becsülnek bennünket az átvevők is, mert 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom