A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
8. A Katonának ellenvetései vannak ... Na és ... A tüzérosztagban is voltak egynéhányan, akik mindenbe belekeverték a politikát; olyasmit, amiről a fűrésztelep munkásai gagyogtak esténként a kocsmában, amiről minden bizonnyal egymás között suttogtak az olvasztárok, de többnyire elhallgattak, ha ő a közelükbe került... Hát akkor hogyan? — Azt hittem, hogy bátrabb vagy, mint bármelyikünk — mondta eme a Katona közönyösen. — Emlékszel Vierára, aki ezt a táskát átadta neked ? — De mennyire — örvendezett Jorík. — Milyen okos és komoly lány ... Ha őt beosztanád mellém, hogy ellenőrizzen és politikailag is megtalpaljon! Istenem, de sokat tanulnék vele! Tanulmányoznám, simogató tenyeremmel letérképezném egész testét, egy darabkát sem hagynék ki... Hej, Katona, az istenedet! — Napokig járkált, amíg egy német katonai autóra talált, olyan pillanatban, amikor lehajolhatott a járda mellett, mintha a cipőjét akarná befűzni... A karcsú csípő elörehajlott, az apró testecske kétrét görnyedt, és akinek az a szerencse jutott, hogy abban a pillanatban elhaladhatott mellette, megláthatta, hogyan emelkedik meg az izgató gömbölydedségtöl a kabát és a szoknya hátul. —... és be a mágnesaknával a karosszéria alá ... De senkinek se volt olyan szerencséje, hogy megpillantsa azt; ami most Jorík szemei előtt kirajzolódott, miközben a kórház piszkos fala mellett elhaladtak. — ... Nö az, bár a mi kislányunk, de mégiscsak nö. Kíyáncsi volt, hol fog az akna robbanni. Mondom neked, hosszú napok kellenek ahhoz ameddig bátorságot érzel és az alkalom is megszületik. Ö pedig valósággal megvadult, csakhogy láthassa. Felrohant a Novosvetskán, felment a kilátóba, azt mondja, a szemét majd kinézte a karóráján, és amikor robbant... testvér, milyen szerencséje volt! Abban a percben, amikorra kiszámította, valami hirtelen megdördült és felröpült... találd ki, hol? — Mit találgassam ... — Majdnem szemközt, de a Duna másik oldalán, Petržalkában, a Bécsi úton ... — Hm ... — Alighanem Bécsbe vagy Hainburgba hajtottak, csak az isten a megmondhatója, hogy itteniek voltak-e vagy amonnan valók. S miután Viera megajándékozta őket, már csak egy órát éltek. Egyelőre azonban ... Egyelőre azonban mindenekelőtt az a fontos, hogy Viera a Katona szemében ne legyen nagyobb hős, mint jómagam. — Szigorúan kérdőre vonta önmagát, hogy nem akar-e a Lánynak megtetszeni. Nincs kizárva, hogy a Katona ugyanazt mondja a Lánynak öróla, amit a Lányról mondott ma neki. Elmeséli, hogy járta az alhadnagy a bratislavai utcákat, kutatott és fürkészett lesve a megfelelő alkalomra. Ostobaság, állapította meg végül is józanul. Azért mondta el nekem mindezt, mert példát akart elém állítani. Be akarta bizonyítani, hogy egy ilyen lány okosabb, találékonyabb és bátrabb, mint én, a hírszerző szolgálat tisztje. Meg akart szégyeníteni. És ösztökélni. És agitálni. És talán igaz se volt az egész ... Már sötétedett, amikor elbúcsúztak egymástól. A Katona még utasította, hogy minden találkozó előtt győződjön meg arról, vajon nem jár-e valaki a nyomában. Nem csupán az Állambiztonsági Központról vagy a német kémelhárításról van szó. A szigorú konspiráció érdekében el kell titkolnia létezését még a Vércse előtt is. A Katonának egyáltalán nem tetszettek azok az emberek, akikről Jorík beszélt neki. — Óvatosan — figyelmeztette nyomatékosan. — Nem tudom, csak sejtem, hogy valami úri kártyatársaság lesz ez. Megjátsszék az illegalitást, hogy érdemeket szerezzenek; hajlandóak értekezni velünk, ülésezni vagy akár kormányt alakítani. Ha azonban gránátot nyomunk a markukba ... Bizony, a gránát füstölgött — gondolta magában Jorík. Mindkét tojásgránát ott pihen a művirágokkal telített hatalmas kínai vázában. Ha egyszer Prutzemé odamenne kiszedni a virágokat... Szerencsére már idős. közönyös és lusta. Még a port se törli le rendesen, csak beágyaz és úgyahogy elrakja a szétdobált holmit. Ki sem söpri a szobát. Közben úgy tetszik, mintha csomagolna. Nagy bőröndökbe, amelyeket a konyhában szokott bezárni. Egyik lábával nyilván már máshol jár. Csomagol... ez az! A hatalmas bőröndök ... Meglógtok, drágáim, jön rátok a tavaszi dór. Csakhogy Joríkra is. Nem képzelte ugyan valami PETER HAJDÚK rózsásnak az illegalitást, de ez a szorítás egy kicsit kemény. Az aszott nyekergős és gyermeteg Farkast egyszerűen képtelen volt komolyan venni, de a Katona — ö valami más. A hírszerző tolvajnyelv irányító szervnek nevezte az ilyet. Csakhogy az Oroszlán is egy ilyen irányító szerv. És itt, barátocskám, kelepcébe kerültél, az oroszlán úriember, a Farkas is. Mindketten születésüktől fogva, látni ezt a homlokukon, a szemükön, az egész viselkedésükön. Öt pedig eddig csak lehordta egyik is, másik is. A Katona mégis valahogy közelebb állt hozzá; az ö szavai nem dühítették annyira, mint amazoké. Köpött egyet. A pékség előtt két német katona kenyeret cipelt egy nagy kosárban. Lerakták az úttestre a kosarat, fújtak egyet és terhüket a kocsira feldobták, majd ismét a kapu alá mentek. Jorík áthaladt egészen a pékség bejáratáig és megállapította, hogy a redőnyöket lehúzták; s már a kutya se látja itt meg őt, járókelő alig akad, a gépkocsivezető helye üres, így a visszapillantó tükörből sem fedezhetik fel. Nem sok ideje volt. A katonák minden pillanatban előjöhetnek egy új kosárral. Kiszedte a két akna egyikét, amelyekről már Pőstyénben leszakította a papírt, és ismét becsatolta az irattáskáját. Valósággal kiverte a verejték, és összeszorította a fogát. Ameddig a fogacskák belekapaszkodtak a csatba, egy egész örökkévalóságot élt át. Leszakította a szöget és beleverte az aknába. Ettől a pillanattól csak egy óra fog eltelni... Puszta kezével a télikabátja alá szorította az aknát és kilépett. A kapu megzördült. Jorík még jobban megizzadt, és szeme előtt elsötétült a világ. Kényszeritette magát tovább lépni, a két idősebb, sovány férfi felé, akik erőlködve cipeltek megint egy hatalmas kosarat, teli jószagú kenyérrel. A meleg és a szag az orrába csapott. Csodálkozva állapította meg, hogy a szájában összefut a nyál. Megbüvölten bámulhatott a kenyérre, mert az egyik német elfogta a tekintetét, felneve tett, és valamit odavakkantott társának. A másik vállat vont. — Möchten Sie einen Brot haben? — szólalt meg az egyik német, és a kosarat a kocsi mögé rakták. — Zwanzig Tatra oder Lipa" — szólt a másik, és kétszer meglendítette legyezőszerűen szétnyújtott ujjait. — Dvájszet cigáretá, dá? — Nein, nein, danke... — mosolygott Jorík, és érezte, ahogy az akna a forró, átnedvesedett tenyere alól kezd csúszni a jobb zseb mentén. — Nix cigaretta, nein, nein. — Jobb tvoju maty — fejezte be az üzleti tárgyalást a másik német, és ezzel alighanem mindkét fél kimerítette teljes idegen nyelvtudását. Azok ketten fújtak egy nagyot és feldobták a súlyos kosarat a kocsira, s ott felfordították. Jorík megdermedt. Meg se bírt mozdulni. Mert ha ezek felmásznak a kocsira és rakodni kezdenek... De nem, csak legyintettek, és egyikük hüvelykujjával a kapu felé intett. A másik ránézett Joríkra, aki még most is őket figyelte, és öklével megfenyegette. Nem értette szavait, de kitalálta, hogy óva intették, nehogy véletlenül a markába kapjon egy veknit. Neki pedig itt kellett maradnia, lehetőleg feltűnés nélkül, de már sajnos feltűnést keltett. Amint a léptek elhalkultak, előrelépett, és a félig nyitott kapun át látta, hogy üres az udvar. Négy lépéssel a teherautó oldalfalához jutott, még egy másodperc, hogy nedves tenyerével odatapassza a mágneses aknát a magas építésű karosszéria alá — még csak le sem kellett hajolnia, mint ahogy azt a Lány tette. További négy-öt másodperc múlva ismét a kapuban állt, amikor a második német — nyilván bizalmatlanabb — kiugrott, és meggyőződött arról, hogy a szomorú és éhes civil még mindig itt van, de nem lopott el semmit. Azt a nagy veknit nem dughatta az aktatáskájába, a másik kezében pedig semmi sincs. 14
