A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
Az elmúlt két, két és fél évtizedben jól képzett szakmunkások tízezrei kerültek az építőiparba a bratislavai és vidéki szakmunkásképző intézetekből. A szlovák fővárosban dolgozó építőipari vállalatok térítésekkel, szociális beruházásokkal segítették elő ennek a munkaerőgazdálkodási szempontból kedvező légkörnek kialakulását. Életkörülményeikről, terveikről beszélgettünk olyan, a fővárosi építőiparban dolgozó fiatalokkal, akik az ország más-más vidékéről jöttek, különböző munkahelyeken és munkakörökben dolgoznak — ám mind az öten munkásszállón laknak. A résztvevők: Tóth János, 24 éves, a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése óta a Magasépítő Vállalat vasbetonszerelője. Állandó lakhelyét tekintve galántai, bátyja gépkocsivezető. Varga József, 26 éves, nyolc éve a Magasépítő Vállalat ács szakmunkása. Nyitrai származású, a szülei munkások, két fiatalabb testvére szakközépiskolai végzettségű. Szalay Gyula, 27 éves, szakmunkásvizsgáinak letétele óta a Bratislavai Építőipari Vállalat dolgozója: épületburkoló. Születési helye Komárom (Komárno), három testvére van, egy a mezőgazdaságban és kettő az iparban dolgozik. Novák Ferenc, 31 éves, a homonnai (Humenné) Chemkostav fővárosi építkezéseinek egyikén művezető. Egyik testvére pedagógus, a másik irodai alkalmazott. Szűcs László, 28 éves, szakmunkástanuló éveinek befejezése óta a Magasépítő Vállalat dolgozója: épületlakatos. Állandó lakhelyét tekintve lévai (Levice), ott élő szülei már nyugdíjasok, két bátyja szintén munkás. Közösségi szellem — Harmincegy, vagy annál is fiatalabb koruk ellenére mind az öten hosszú ideje dolgoznak ugyanazon a munkahelyen. Ki miért tartott ki élete első, legföljebb második munkaadójánál? — Amikor felszabadultam, azaz befejeztem a szakmunkásképzőt — kezdi Varga József —, rögtön olyan munkahelyre akartam kerülni, ahol igazi, nagy munkák vannak, ácsnak valók. Ezt a számításomat megtaláltam, de azt is látom, hogy mások is kitartanak, hiszen a Magasépítő Vállalatnál sok olyan ember van, aki 25—30 éve ott dolgozik. Javítja a közérzetet, hogy a vidékünkről sokan dolgoznak a magasépítőknél. — Az építkezések dolgozói között manapság is él még a régi „banda-szellem"? — Azt hiszem igen! — veszi át a szót Tóth János. — Nekünk, vidékieknek, sokat számít az is, hogy ismerősök, magunkfajta emberek között lehetünk. Vállalatunknak az az üzeme, ahol én dolgozom a modern módszerek mellett is elősegítette, hogy az azonos vidékről valók lehetőleg egy területen maradjanak, így 'szinte mindenki ismerheti a másikat, legyen az illető művezető vagy melós. Nemigen helyezgetik ide-oda az embereket, és ez jó érzés számunkra. — Vajon milyen a homonnaiak közérzete a fővárosban? — A mi vállalatunknál is elsősorban a teljesítmény után, nem pedig az állandó lakhely, vagy netán a származás alapján ítélik meg az embert — mondja Novák Ferenc. — Hét éve vagyok a Chemkostavnál, talán ez is azt bizonyítja, hogy jól érzem magamat. Jelenleg például nemcsak művezetőként tevékenykedem, de a huzamosabb ideje betegeskedő oktató helyett szakmunkástanulókkal is foglalkozom. Úgy érzem, hogy mind a szakipari munkásokkal, mind a szakmunkástanulókkal jó viszonyban vagyok, amit a közös munkavégzés szempontjából nagyon fontosnak tartok. Azt hiszem, az építőiparban még tapasztalni igazi közösségi szellemet, ami nemcsak a teljesítmény növelését, hanem az emberek megmaradását, az elvándorlási hajlam fékezését is segíti. Munka, továbbtanulás — Sokszor háborgatja a közvéleményt az építőiparban tapasztalható hanyag munkavégzés. Mi lehet ennek az oka? — A legtöbb gondot az esetleges szervezetlenség okozza — mondja Szalay Gyula. — Az egyes építkezéseken ez aztán úgy jelentkezik, hogy a létesítmények generálkivitelezői nem tartják be a munkafolyamatok határidejét. Ezért amikor a különböző szakiparosok felvonulhatnak, akkor már többnyire közel van az átadási határidő, esetleg már át is kellett volna adni az épületet. Ilyenkor aztán könnyen kitör az általános fejetlenség, előfordul például, hogy a burkolok a festők után vonulnak föl, egymást tapossuk, akaratlanul is elronthatjuk egymás munkáját. Lehet, hogy elcsépeltnek tűnik amit mondok, de a határidők jobb betartásával, jobb szervezettséggel a szakipari munka minőségére is megszűnnének a panaszok. Véleményem szerint a munkát a megadott időn belül általában el lehet végezni, csak nem mindig gazdálkodunk eléggé okosan az idővel. — Lehet-e takarékoskodni az építőiparban dolgozók vándoréletmódja mellett? — Igen, mert aki munkásszállón lakik, annak hét közben nincs sok kiadása. Persze, ez is életmód, életfelfogás kérdése. — Mindnyájan kvalifikált szakmunkások, Novák Ferenc pedig szakközépiskolában érettségizett. Akarnak-e továbbtanulni és van-e erre lehetősége annak, aki hétfőtől péntekig munkásszálón lakik? — Véleményem szerint az építőiparban, bármely munkakörben korlátlanok a továbbtanulási lehetőségek — válaszolja Szűcs László. — A szakmunkások továbblépései lehetősége főként a rövidebb tanfolyamok elvégzésében rejlik, ahol ki-ki új technológiákkal, anyagokkal és gépekkel ismerkedhet meg. Persze, nyitva áll előttünk a továbbtanulás másféle útja is, ám ahhoz, hogy valaki huszonvalahány éves fejjel több esztendei tanulmányokba fogjon, szilárd elhatározás kell. — Mind az öten esztendők óta munkásszállón élnek. Mit mondhatnának el a hétköznapjaikról, a terveikről ? — Egyelőre legényember vagyok, de ha megnősülök, aligha maradok a fővárosban. Igaz, sajnálni fogom a munkahelyemet, nehéz lesz ennél jobb körülményeket találni, de jelenleg csak a munkahelyen érzem igazán teljes értékű embernek magamat. Munkaidő után megváltozik a helyzetem: a megbecsült munkásból az órák és a napok múlását sűrűn számolgató szállólakóvá változom. Őszintén szólva nem szeretnék olyan sorsra jutni, mint azok az idős szállólakók, akik néha fél évszázados, becsületes munka után is magányosak. Szeretnék családot alapítani és a munkahelyen kívül is korszerű körülmények között élni — mondja szinte egyszusszra Varga József. — Sok hozzánk hasonló fiatal él a munkásszállókon — folytatja Szűcs Laci. — A huszonévesek többsége ragaszkodik a munkahelyéhez, de megnősülni én is úgy szeretnék, hogy ismét hazakerüljek. Tévedés ne essék: nem a munkahely idegenít el, hanem a munka utáni körülmények. Aki már lakott munkásszállóban, az tudja, hogy az bizony csak a legritkább esetben olyan pihenőhely, ahol valóban otthonosan, jól érzi magát az ember. Egyforma álmok A vacsoraidö is régen elmúlt, lassan befejezzük a beszélgetést, hiszen az építőiparban télen-nyáron egyforma „divat" a koránkelés. RÖGÖS ÚT Még a fagyok beállta előtt jártam Kolárovóban. Langy melegen sütött a téli Nap. Dél volt. Asszonyok trécseltek a Bevásárió Központ előtt, a kisiskolások már megkezdték VISZ ELŐRE ebéd utáni sétájukat, az óvodások még futkároztak. A kocsmaajtóban férfiak söröztek, a lángossütő előtt hosszú sor állt. A hétköznapi utca megszokott képét láttam. — Ez itt a kultúrház, a rotundával, emez a Bevásárló Központ, amott a nemzeti bizottság új épülete, mind-mind új létesítmény. S körülötte a házak is újak. Alig találni árvíz előttit. A város szívében vagyunk — mutat körbe DZSUPON ERZSÉBET, a városi nemzeti bizottság titkára. — Szemben a lakótelep, a választókörzetem. Kis területen sok ember. Ahány lakás, annyi öröm, annyi gond. Amire mindenki egyformán panaszkodik: hogy a közeli vendéglőből zárórakor kitóduló társaságok olykor hangosabbak a kelleténél. Rendetlen, csavargó ember mindenütt akad, itt is járnak. A feltört kapuk, összepiszkított pince és lépcsöház jelzi útjukat. De nem ez a legnagyobb gondunk. — Hanem mi? — A lakáshiány. A választóprogram készítésekor már jeleztük, hogy állami segítséggel nem építhetünk lakást. Egyedüli járható út a szövetkezeti lakásépítés. A lakosság ezt nem igényelte. Mondván, hogy drága, nem győzik fizetni, inkább várnak. Gond ez nekünk is, mert nem tudunk lakást adni az elváltán egy fedél alatt élőknek, sem a hátrányos szociális körülmények között élőknek, A jogerős bírósági határozatot sem tudjuk végrehajtani. Azért nem kell azt hinni, hogy itt mindenki szenved a rossz lakásviszonyoktól. Ezidén is felépül 48 szövetkezeti lakás, üzemi is lesz köztük. Jó ütemben halad a családiház-építés. Évente 30—40 építkezési engedélyt adunk ki. Gondot okoz az új utcák nyitása, a föld kisajátítása. Azt mindenki megérti, hogy épül, fejlődik a város és nem terjeszkedhetünk, hogy más is lakni akar, a területen belül kell megoldást találni. Az viázont már senkinek sem mindegy, hogy ki lakik majd a kertje Ebéd előtti sorakozó az óvoda fedett folyosóján 12
