A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-27 / 31. szám
r—TÁLASI ISTVÁN (1910—1984) A Kritika c. folyóirat nekrológjából értesültem haláláról, s még aznap, 1984. június 1 -én este — egészen véletlenül átkapcsolva a budapesti tévé kettes programjára — meg is láthattam, igaz nem teljesen az elejétől, annak a portréfilmnek az ismétlését, amelyet annak idején 65. születésnapján készített vele a Magyar Televízió. Tálasi István professzor, néprajzos, nemzedékek nevelője, 1910-ben született Laskón (ma Jugoszlávia). A budapesti egyetemen végezte tanulmányait, majd — csaknem tíz esztendeig — gimnáziumi tanárként dolgozott Hódmezővásárhelyen és Budapesten. Később a Kelet-Európai Tudományos Intézet munkatársa lett, amit az 1951-es tanszékvezető tanárrá történő kinevezése követett. A budapesti egyetem néprajzi tanszékén ezt a nem könnyű feladatkört látta el egészen az 1980-as nyugdíjbavonulásáig. Bár számos alapvető tanulmány szerzője (elsősorban a népi állattartás és földművelés problémakörével foglalkozott), életművének legfontosabb része mégis pedagógiai munkássága. „A tudományt szolgálni kell, e szolgálathoz pedig emberségre és felkészültségre van szükség" — hangzott el hitvallása a szóbanforgó műsorban is. Nos, ehhez az emberséghez és fölkészültséghez segítette hozzá kezdő néprajzosok százait (közülük azóta jó néhány szűkebb pátriánk múzeumaiban dolgozik)... Ez pedig nem kis érdem! Ezzel kapcsolatban hadd meséljem el egy személyes élményemet, amely — éppen mert nem egyedi eset — túlnövi a magánügy kereteit. Még elsőéves egyetemi hallgató koromban, kamaszos esetlenséggel munka közben megzavartam őt a tanszék könyvtárában, amiért is ö onnan szinte a szó szoros értelmében kidobott engem. Mondanom sem kell, nagyon elkeserített az ügy: egyetemi tanulmányaimnak — gondoltam — vége (nyilván József Attila és Horger Antal úr ominózus esete motoszkálhatott bennem). Jó időnek kellett eltelnie, amíg rászántam magam, hogy valamiféle bocsánatkérés céljából bekopogjak hozzá dolgozószobájába. Összeszorult gyomorral léptem be, s mielőtt eldadoghattam volna a magamban százszor elpróbált mondandót, megelőzött, s az incidens miatt ő kért tőlem elnézést: mondván, sok volt akkoriban a munkája, s azért jött ki a sodrából. Egyébként nem kell félni tőle, nem olyan rossz ember ő. Amit bizonyítandó leültetett, s igen hosszan elbeszélgetett velem: meg nem tudnám mondani, hogy konkrétan miről. Terveimről faggatott: a néprajzos hivatásról beszélt — nekem azonban állandóan az járt az eszemben, hogy a „nagy Tálasi" bocsánatot kért tőlem. Akkor is sejtettem (most pedig már tudom), hogy én voltam a modortalan, tehát erre ilyen szempontból semmi szüksége nem volt, ám pedagógiai ösztöne nyilván azt súgta neki, hogy az „elsős nyuszit" eléggé elriaszthatta az eset, s mivel mindenkit meg szeretett volna nyerni a néprajztudomány ügyének, ezt a módot találta a legalkalmasabbnak, hogy „visszaédesgessen". A szó szoros értelmében akkor még nem voltam a tanítványa de ez az eset azzá avatott. S ezek után egyáltalán nem hatott rám frázisszerűen a műsor végén elhangzott alábbi gondolata: „A diák a tanárnak egyenrangú társa, legfeljebb a tanár korban valamivel idősebb, szakmailag felkészültebb nála". Láthatjuk: eszerint élt, cselekedett. Csak dicséffet illeti Czigány Tamás rendezőt és a riporteri szerepre vállalkozott egykori tanítványt. Filep Antalt a portréfilm elkészítéséért. És — bár egy népszerű amerikai kalandfilmmel sugározták egyidőben — reméljük, hogy Tálasi István emléke, a filmnek is köszönhetően, nemcsak a tanítványokban, de a köztudatban is tovább él. USZKA JÓZSEF MILAN PISÚT EMLÉKÉRE (1908—1984) Örökre eltávozott közülünk egy értékes ember, áldozatkész pedagógus, jelentős irodalomtudós, aki gondolkodásmódjával, filozófiájával és személyes példamutatásával a csehszlovákiai értelmiség több nemzedékére hatott, elsősorban természetesen a szlovák fiatalokra, de sokat tanultak tőle a cseh és a magyar diákok is. Pisút professzor, Liptó szülötte, nagyon korán eljegyezte magát az irodalommal és az önálló művészi, költői munkássággal. A Komensky Egyetem Bölcsészkarán befejezett tanulmányai után a 30-as években középiskolai tanárként ténykedett Bratislavában, 1935—37 között pedig Prágában, a Jungmann Gimnáziumban. Prága kétségtelenül több szempontból is hatott rá. Egyrészt ott tette magáévá a csehszlovák államiság eszményét, persze akkor még a masaryki„humanista ideálok" alapján, másrészt ott keresett és talált ösztönzésre — F. X. Saldánál és Zdenék Nejedlynél — a kelet és nyugat egyetemes irodalmi irányzataiba beillesztett nemzeti irodalom mélyebb áttanulmányozásához A sors iróniája, hogy 1938-ban, Csehszlovákia feldarabolása után sikerül egyetemi docensként bekerülnie a Komensky Egyetem Bölcsészkarára. Egyedül az ő érdeme, hogy a cseh területek megszállásakor, a cseh egyetemek bezárása után itt — és csak itt! — a Komensky Egyetemen a szlovák irodalom mellett cseh irodalmat is tanítottak. A mi szempontunkból figyelemre méltó, hogy a fordulat utáni időszakban, amikor a fiatal szlovák irodalom tisztán nemzeti forrásokból akarván táplálkozni, elzárkózott azok elől a hatások elöl, amelyekkel több évszázadon keresztül kölcsönhatásban élt, Piéút professzor volt az aki a „Poiiatky básnickej ékoly Stúrovej" (A Étúr költői iskola kezdetei) című, első jelentős — habilitációs — munkájában a szélesebb horizont, a közép-európaiság igényével lép fel. A többi irodalomkutatóval ellentétben elsőként — nagyon aprólékosan és tárgyilagosan — mutatott rá arra a mára már teljesen evidens tényre, hogy a többnyelvű történelmi Magyarországon az egyes irodalmak párhuzamosan fejlődtek, s kölcsönösen hatottak egymásra. Jászi Oszkár nézeteire hivatkozik, jellemezvén a történelmi Magyarország társadalmi-politikai helyzetét, amelybe elhelyezi a szlovák irodalom fejlődése szempontjából kulcsszereppel bíró Stúr-iskola első lépéseit Érdekes figyelemmel kísérni Piéút professzornak a nemzeti irodalmak felfogásmódjáról egyre szélesedő szemléletét Az első könyvében ugyan helyesen meghatározta a 19. század nacionalizmusainak társadalmi okait, de figyelmen kívül hagyta a magyar irodalomnak azt a plebejus/ vonalát, mely maga is szembeszállt a magyar nemességgel, és szélsőségesen igyekezett demokratizálni a haza egységes fejlődése érdekében (Petőfi, Táncsics). Ehhez a felismeréséhez csak a következő jelentős munkájában, a „Romanticky cin v literature" (Romantikus tett az irodalomban) című, mindmáig nem eléggé ismert és elismert művében jutott el. Itt már észleli, hogy a „tett romantikája" a politikai aktivitás szolgálatában általános közép-európai jelenség. A szlovák—magyar kapcsolatokban Piéút ezt a tényt konkrét és szembetűnő analógiákkal erősíti meg a nemzeti újjászületés kezdeteitől: Kisfaludy Sándor—Kollár, Vörösmarty—Hol/y, Arany—S/ádkovic. Találó Sládkovic művének, a Detvannak és Arany Toldijának, illetve Petőfi János vitézének aprólékos, összehasonlító elemzése. Mindmáig megéri elgondolkodni azon a kijelentésén, amit 1938-ban a Szlovákia kulturális orientációjáról rendezett DAV-ankéton tett, s amihez minden történelmi helyzetben hű maradt, tudniillik arra a kérdésre, hogy Szlovákia képes-e az önálló kulturális fejlődésre, így válaszolt: Az a szó, hogy „önálló", ma már paradoxonnak tűnik. Szerintem az önállóság sokkal inkább az új jelenségekre való reagálás készségét, a kritika és az objektivitás képességét jelenti..." És tovább: „... a tájékozódás szükséges, minden irányban. Az orientáció alatt azonban nem a passzív átvételt értem, hanem a reagálás, továbbgondolás, alkotás készségét." Elmélkedését ezekkel a szavakkal fejezi be: „A jó művészetet ismerik és kölcsönösen értékelik..." Pisút professzor irodalomtudományi munkásságának kicsúcsosodását a II. világháború utáni időszak jelenti, amikor kiadja monográfiáját a neves költőről, Jankó KrátróI (1. kiadás 1948: Básnik Jankó Kráf a jeho Dráma sveta, 2. kiadás 1957: Jankó Kráf, Zivot a básnické dielo). Ezekben a művekben nemcsak a társadalmi törvényszerűségek és az egymás mellett létező irodalmak közötti analógiák kutatását kezdte el, hanem hozzáfogott a 19. század első évtizedeinek többnyelvű, többrétegű toleráns irodalmi közegének, Pestnek a szociológiai elemzéséhez. Észrevette, hogy Kráf pesti tartózkodása idején szélesebb, európaibb és amellett forradalmi látókört szerzett — tulajdonképpen ebben hasonlít Petőfihez. Mindkét személyiség tipológiai elemzésekor elemző-összehasonlító metódusának eredményeképp a legszélesebb, legmélyebb képet rajzolja meg. Petőfiről többször írt és mindig elutasította néhány szlovák irodalomtudós előítéletét Petőfi származását illetően, ami főképp a két háború közötti időszakban tette lehetetlenné Petőfi jelentőségének objektív értékelését Határozottan és egyértelműen hangsúlyozta, hogy Petőfi költészetének csúcsát nem nemzeti (nacionalista) versei, hanem forradalmi (világforradalmi!) költészete jelenti. A két költő közötti leglényegesebb tipológiai összehasonlítást a „Sándor Petőfi a Jankó KráF' című tanulmányában végezte el. Megkísérelte a két költő különböző nemzet-értelmezésének az összehasonlítását (Déjiny a národ. Studie o őeskostovensko-macfarskych vztazích, Praha 1965). Tanulmányainak válogatása az irodalmi romantika alakjairól „Romantizmus v slovenskej literature" (Romantika a szlovák irodalomban, Bratislava 1974) címmel jelent meg. Jelentős a nagy összefoglaló művekben kifejtett társszerzői munkássága is, ő szerkesztette meg a Szlovák irodalom történetét (Dejiny slovenskej literatúry, 1960) és a Világirodalom történetét (Dejiny svetovej literatúry, 1963). Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Piéút professzor egész életében érzékeny, fogékony, figyelmes és határtalanul tapintatos irodalomkritikus és néhány nemzedék pedagógusa volt A Komensky Egyetem Bölcsészkara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanárai és diákjai negyedszázados munkássága alatt szintén kapcsolatba kerültek a kedves Piéút tanár úrral, az előadásain, a doktori, kandidátusi, habilitációs és nagydoktori munkák megvédésekor, amikor opponensként vagy a bizottság elnökeként nagy áttekintéssel, sajátos méltóságával vezette ezeket a tudományos üléseket Megértő volt mindig, mindannyiunk iránt nem tudta elutasítani sokszor még az olyan feladatokat sem, amelyek elvégzése lényegében nem is az ő kötelessége lett volna. Mint pedagógus tudott ösztönözni, tanítványait az önálló gondolkodásra nevelte, a gondolkodás bátorságára, az önálló gondolatok megfogalmazására késztetett de ritka tapintatossággal tudott figyelmeztetni a hiányosságokra, tévedésekre is. Jellemének alapvonását gyönyörűen sikerült megfogalmaznia munkatársának, személyes jóbarátjának, Pavol Bundák költőnek, mikor sírja felett ezt mondta: „Pirulni tudott mások illetlensége, szemtelensége miatt." Milan Piéút professzorral egy valódi „literary gentleman"-t veszítettünk el, aki véleményéért, nézeteiért csak egyenesen és becsületesen tudott harcolni. Szerette az életet Sokat tett értünk, s azt mindig szinte észrevétlenül, nem szembetűnően, természetesen... Szellemi példája velünk marad, míg őrizni tudjuk a szó erkölcsi erejét JAROSLAVA PASIAKOVA 11