A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-20 / 30. szám
Ki mit gyűjt? Emberi sorsok KÉPES LEVELEZŐLAPOK A képes levelezőlapok történetéről tavaly egy másik rovatunkban írtunk. A gyűjtők száma évről évre gyarapodik, népszerűsége szinte a bélyeg- és pénzgyűjtőkkel vetekszik. Sok-sok vagont megtöltene az a képes levelezőlap kollekció, amelyet egy-egy nap a világ minden részében postára adnak. Ezek a fekete-fehér vagy színes lapok nemcsak üdvözleteket hoznak-visznek egyik városból, községből, országból a másikba, hanem szép élményt, ismereteket is nyújtanak. Útlevél és vonatjegy nélkül karosszékben ülve képzeletben beutazhatjuk a világ városait, Moszkvát, Leningrádot, Párizst, Londont, Rómát... Gyönyörködhetünk a csodás történelmi épületekben, képzőművészeti alkotásokban, tájakban, virágokban, tréfás rajzokban stb. A képes levelezőlapok gyűjtése bizony nem olcsó szórakozás, mert nem csak kapni jó, de küldeni is kell. A portóköltség pedig — különösen ha egyszerre több gyüjtőtárssal levelezünk — elég sokat tesz ki. Képes levelezőlap gyűjtésénél is előtérbe kerül a „szakosítás", a motívumgyűjtés. Van, aki csak virágokat, hidakat, népviseleteket, állatokat ábrázoló lapokat gyűjt, van aki csupán képzőművészeti alkotásokat, város-Turba elővigyázatosan lépett egyet. Az egész teste sajgott, fájt a fejétől a lábujjáig. Azonkívül valószínűleg magas láza is volt. Csak a Nagyok segíthetnének rajta. Ez már teljesen világos volt. De Turba félt tőlük, rettegett a közelségüktől. Félelme eddig még mindig túlszárnyalta a fájdalmát. Megkísérelje? Hiszen a Nagyok már annyi hihetetlen, szinte lehetetlen dolgot vittek végbe! Olyan Tárgyaik voltak amelyekben mozogtak, gyorsan, sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy ő maga volt képes mozogni. Hihetetlen alakú, elképzelhetetlen színű tárgyakat alkottak, amelyek célját vagy használatát Turba még csak nem is sejtette. Épp csak annyit tudott róluk, hogy nem voltak ehetők; Turba egyszer már hiába próbálta jóllakatni korgó gyomrát egy ilyen Tárgy darabkájával. Ó, a Nagyok azok csodákra is képesek. Egészen bizonyos, hogy képesek lennének segíteni rajtam. Fájdalma növekedett. A gyomrából indult, onnan sugárzott ki, fel. a fejébe, és le, egészen a lábába. Azt a fájdalmat meg kell szüntetni. Világos, segítségre van szüksége. De volt benne egy bökkenő is. Vajon mi módon lesz majd képes rá, hogy a Nagyoknak megmagyarázza, mire is van szüksége? Hogy a tudtukra adjon nekik mindent, a szenvedésről, amelyet átél; a rosszullétről, az izzó fájdalomról, amelyet a koponyájában érez? Turba határtalanul bízott a Nagyok képességeiben. Hiszen annyira erősek voltak. Olyan okosak. Ők biztosan képesek megtenni bármit a világon. A fájdalom rohamai hullámokban jöttek és mind gyakrabban gyötörték Turbát. Érezte, hogy már nem sokáig lesz képes elviselni a fájdalmát. Vajon mi rosszat tehetnének vele a Nagyok? Hiszen amúgy is a hatalmukban volt. De a Nagyok viszonya Turbához és Athéni levelezőlap az Akropoliszról képeket, tájakat. Híres festők képei is egyre gyakrabban megjelennek a levelezőlapokon. Van tehát választani való elég! övéihez nem volt kimondottan rosszakaratú. Inkább csak közönyösen figyelmen kívül hagyták őket. Ha úgy akarták volna, akkor valóban sok szenvedést okozhattak volna neki, többet, mint amennyit a fájdalmas betegsége rámért. De ugyanúgy meg is gyógyíthatták volna. Megtörtént, hogy ételt adtak az övéinek. Sőt, néha még lakóhelyet is biztosítottak a számukra. Talán mégis megsegítenék. Hiszen képesek voltak rá, ez teljesen bizonyos volt. Fájdalma nőttével csökkent a félelme. Kénytelen lesz megkísérelni. Ez az egyedüli lehetőség. A távolban éppen megpillantott kettőt közülük. Mindketten a Nagyokhoz tartoztak, az egyik magasabb volt, mint a másik. Amint közelebb kerültek, a kisebbik észrevette Turbát. Elindult feléje. Turba csak lassan volt képes legyűrni a félelmét. Egy apró, bizonytalan lépést tett a közelgő alak felé, majd egy másodikat. Felemelte a fejét és egyenesen szembenézett a Naggyal. Talán ... talán mégis csak pislákol számára egy szikrányi remény. Most már Turba gyorsan haladt a Nagy felé. Olyan gyorsan, ahogy ezt csak a sajgó teste engedte. És a Nagy szintén meglátta öt, feléje jött, közeledett hozzá. A Nagy már egészen Turba közelébe került. Lassan hajolt le hozzá, mind mélyebbre. A szeme jóindulattal volt tele. Segíts, kérlek, segíts rajtam, kérlelte Turba gondolatban a Nagyot. Már majdnem egyáltalán nem félt tőle. Ekkor egy éles hang metszette át a nyári zsongást... — Hagyd békén azt a galambot, Lacika, nem látod, hogy beteg? Valami nyavalyás kórt akarsz kapni tőle? Azonnal gyere vissza! Itt a kis autód, azzal játszadozzál. Az állatok veszedelmesek is lehetnek, tudod-e? HOCMAN GÁBOR CSODAELIXÍR? A lélekgyógyász; dr. Josef Fulier, az egyik prágai ideggondozó intézet vezető főorvosa. Elmeorvos, azaz pszichiáter. Rendelőjében hatalmas üvegablak, amelyet narancsszínű redőny zár el. És fehér íróasztal. Előtte fehér karosszék. Ez az a bizonyos karosszék, amelyről azt szokták mondani: ha beszélni tudna ... Mert ebben ülve vall, panaszkodik a beteg, könnyít lelkén, avagy épp ellenkezőleg — szófátylat von maga köré, kibúvót keres, hiszen önmagunkhoz őszintének lenni csöppet sem könnyebb, mint másokhoz! A főorvos huszonegy esztendeje ül az íróasztal túlsó oldalán, hallgat, figyel, kérdez, keresi a kulcsát egy-egy léleknek ... mígnem a kérdések, a puhatolózás nyomán lassan körvonalazódnak, formát kapnak a gyötrődések, szorongások. Az igazi ok, amely idehúzza a beteget, legtöbbször mint a jéghegy legalja, úgy rejtőzik. Lassan, türelmesen kell feltárni. A páciensek zöme fáradtságról, álmatlanságról panaszkodik és csupán nyugtatót kér, mintegy csodaelixírnek gondolva a tablettát. A főorvos azonban elsősorban a nyugtató szó híve, amely szerencsés esetben éppen úgy bölcsebbé, kiegyensúlyozottabbá tudja tenni a kedélyt nappal, éjszakára zavartalan álmot hoz, s ráadásul frissé, üdévé varázsol reggelre. — Mi a leggyakoribb ok, ami a páciensek panaszainak mélyén meghúzódik? — A hozzám kerülő emberek többsége főképpen a két legfontosabb érték; a munka és a szerelem világában boldogtalan — válaszolja a főorvos. — Általában rosszul orientáltak, suták, ügyetlenek, nem tudják megteremteni a kellő egyensúlyt, a kettő egységét. Gyakori tapasztalat, hogy a teljesítményközpontú embert elcsábítják a tárgyak s elhanyagolja közben az élet igazi értékeit... A harminc-negyven évesek nemzedéke közül például sokan erejükön felül vállalnak munkát, strapát a ház, a kocsi és az üdülő megszerzéséért. Az igényeik ráadásul menet közben egyre nagyobbodnak; a fürdőszobába „csak" rózsaszín csempe, a falakra „kizárólagosan" külföldi tapéta kerülhet! És mire ki-ki célhoz ér, addigra érzelmileg kiég, vagy mint a maratoni futó, testileg-lelkileg felbukik. Elgondolkoztató jelenség, hogy ez a csőd újrateremtődik a „maratoni futók" utódaiban is. Szüleikhez hasonlóan anyagcentrikusak lesznek, hiszen ebben a légkörben nőttek fel. Ők is jól akarnak élni, de már hajsza, stressz, erőfeszítés nélkül, és ezért könnyen kerülnek konfliktusba a törvényességgel, kihágásaiknak gyakran van bírósági utójátéka. Kérem a főorvost, említene néhány konkrét esetet a rendelő fehér karosszékében hallott vallomások közül. íme tehát egy-két történet az elmeorvos praxisából. A jó harmincas férfi mögött több esztendős megfeszített építkezés állt. Először csak néha öntött föl a garatra, ha jól akarta érezni magát. Aztán egyre többet ivott, s a következmények csakhamar mutatkoztak. Eleinte kedélybetegnek érezte magát, később a házasságban is csődöt mondott. Ekkor még mértéktelenebb ivászatba kezdett, az alkohol és a kudarc teljesen kikezdte. Úgy érezte, már nem férfi s akkor minek éljen? Öngyilkosságot kísérelt meg, de — szerencséjére — nem sikerült magát elemésztenie, és ekkor került hosszadalmas kezelésre az ideggondozóba. SEGÉLYKÉRÉS Egy másik „maratoni futó" esete látszólag kevésbé tragikus, ám így is elgondolkoztató ... Egy tudományos munkát végző, vezető állásban lévő asszonyról van szó, aki férjével együtt szép nagy házat épített. Aztán nyaralóra, aztán Tuzexban vásárolható külföldi autóra, aztán tengerparti üdülésre, aztán ki tudja még mi mindenre akarták mielőbb összekaparni a pénzt — mígnem az erőltetett munka során az asszony egy szép napon úgy érezte, hogy szellemileg kiégett és nem képes a kívánt szinten ellátni tudományos tevékenységének feladatait. Egyre erőteljesebben mutatkozó személyiségzavarai voltak, súlyos fejfájás és állandó alvászavar gyötörte. Dr. Josef Fulier életmódváltoztatásra igyekezett rábírni páciensét, lazításra és egészségesebb életmódra. A negyvenes éveinek első felében járó asszony lassan újra egyensúlyba került, de már érezhetően más emberként. Ő maga állapította meg szomorúan : arra a magas szintű tudományos alkotómunkára amit azelőtt végzett, talán soha többé nem lesz képes ... No és egy harmadik eset, amely happy enddel zárult: Egy nagyon csinos, középkorú asszony hosszas lelki tusakodás után vált el a férjétől, mert az harminckilenc évesen is teljesen szülei befolyása alatt állt. Egy ideig jó barátságban maradtak a gyerekek kedvéért, idővel azonban a férfi újranősült. A volt feleség ekkor kiborult, elvesztette az egyensúlyát, úgy érezte, önérzete súlyos sebet kapott. Egészségi állapota annyira leromlott, hogy szakorvosi segítségre volt szüksége. Önbizalmát csak hosszas kezelés után sikerült újra felépíteni, bár a pszichiáter és a páciens igyekezetének meglett az eredménye. Az asszony képes volt új kapcsolatot teremteni, s egy kellemes, jóképű férfi feleségül vette. A lélekgyógyász eseteiből — legyenek az emberi kapcsolatok bármennyire szövevényesek — általánosan érvényes tapasztalatok is leszűrhetök. A férfi és a nő kapcsolatához, de minden egyéb emberi viszonylathoz is, nagyfokú alkalmazkodási készség, türelem és jóindulat kell — mondja a főorvos. — Kevesen sejtik például, hogy a legtöbb magányos ember akarva-akaratlanul maga teremti meg a magányát. Ha olykor partnerre is akad, abban azonnal azokat a tulajdonságokat veszi észre, amelyeket nem hajlandó vállalni. Lényegében fél a felelősségtől, saját létformájának feladásától, esetleg annak módosításától is. A lelkileg beteg emberek egy része épp abban különbözik az egészségesektől, hogy szándékosan túlvállalja a stresszt, a feszültséget. A magányukat megteremtő és féltő alkatok viszont az ellenkező végletet képviselik, de a nemzedékek együttélése, az együttlakás szintén tükröződik a betegek gondjaiban, panaszaiban. Kevesen sejtik: ha zavarok vannak egy házaspár szerelmi életében, akkor végső fokon a kapcsolatteremtésre való képtelenségről (is) van szó, mert a zavartalan házasélet olyan bensőséges kommunikáció, amely kihat az emberi sorsok alakulására, az ember egész lényére és lényegére. Mindennemű gyógyszer, vagy egyéb „csodaelixír" varázserejét cáfolva a szeretni tudást, az adni tudást érinti.
