A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-20 / 30. szám
Csak egy percre.. minden ízében reszketve, s kérdezte, mit mondott a német. Aztán nekiiramodott a templomsornak, hogy hazahozza a férjét. Hozta is nemsokára. Špagát teljesen el volt ázva, úgy kellett támogatni. Kiderült, hogy a németekkel ivott együtt a kocsmában. A felesége le is teremtette érte becsületesen, de háziurunk csak somolygott magában. Aztán elmesélte, hogy azért megtudott ám egyet s mást tőlük. Például hogy néhány nap múlva a németek valami honvédszázadot küldenek a faluba, hogy „védjenek" minket a partizánoktól. — Na, el tudom képzelni, micsoda katonákra számíthatunk: rosszul felszerelt, éhes családapákra, akik a legszívesebben már itt hagynának csapot-papot, hogy hazamenjenek, azok aztán nem fognak harcolni a partizánokkal, ha lejönnek a hegyekből! A szemközti házban volt egy telepes rádió, azt hallgattuk esténként, de csak amikor a külföldi híreket adták. Takarékoskodni kellett a telepekkel. Persze főként az érdekelt, hogyan haladnak a hadműveletek Szlovákia területén. Közben megjöttek a magyar katonák. Pon* tosan olyanok voltak, ahogy Špagát mondta. Nem titkolták, hogy torkig vannak már a háborúval, és nem hajlandók harcolni a németek oldalán. Amikor úgy volt, hogy feljönnek a németek a faluba, előre figyelmeztettek erre. Tudták, hogy kapcsolatban állunk a partizánokkal, hogy lehozzák kötözésre a sebesülteket így a partizánok egyre szabadabban mozogtak, nappal is a faluban. Tőlük tudtuk meg, hogy a fasiszták felgyújtották a Vöröslyuknál levő kalyibát, de lakóinak sikerült idejében elmenekülniük. Följebb vonultak a hegyekbe, s ott földlakót építettek maguknak, közösen a partizánokkal. Közeledett a karácsony. A falu élte a maga megszokott életét. Készülődött az ünnepre. Közben, ahogy a front közeledett, egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a fasiszták kegyetlenkedéseiről: egész falvakat irtottak ki, gyújtottak fel a környéken. Néhány nappal karácsony előtt a magyar honvédek parancsot kaptak az elvonulásra. A partizánok egyre szabadabban jártak-keltek a faluban. Két nappal lehetett karácsony előtt, amikor híre jött, hogy a fasiszták Hronecot is kiürítették. Kálmán bácsi elhatározta, hogy elmegy — először egyedül — és megnézi, milyen állapotban van a háza. Nem volt vele semmi baj, bár már két hónapja hagytuk el. Szomszédjai biztatták, jöjjön le velünk a szentestére Hronecba. Én valahogy nem bíztam a németekben. Mi lesz, ha valami SS-különítmény visszajön?! Meg aztán nem akartam itt hagyni Paulinát, távoli rokonomat, aki szintén Osrbliéban húzta meg magát anyjával meg nagynénijével. Akkor már bimbózott közöttünk az első szerelem ... De végül mégiscsak engedtem a rábeszélésnek, és karácsonyestéjének napján az egész család elindult lefelé Hronecba. (Folytatjuk) A szerző felvétele hogy azon a vészterhes napon, már alkonyat előtt véget ért a csata és több, mint harmincezer ember maradt vérbefagyva a Pracen hegy alatti mezőn, közülük hatezer volt a francia, a többi orosz és osztrák ... és számtalan sebesült jajgatott és nyögött „panaszosan, mint a gyermek". így ért véget a csata. így született meg Napóleon egyik legnagyobb győzelme, az „austeriitzi győzelem", amelynek színhelyére most elhoztak bennünket, békés újságírókat. Meg kell néznünk a Béke emlékművet ebben a szélben. Talán szép ez az emlékmű, klasszicista stílusú, monumentális, három nyelven hirdeti... Mit is hirdet? Természetesen Napóleon dicsőségét, bár a szöveg mást mond: „Emeltetett az osztrák, orosz és francia elesett katonák emlékére", dehát... mégis csak Napóleonról beszél itt minden s mindenki. Évente százhúszezer turista látogatja meg ezt az emlékművet: többségük francia. Óh, ama régi dicsőség! Örülök, hogy fúj a szél, hogy a monumentális emlékműben berendezett hadtörténeti múzeum zárva van. Az austeriitzi csatateret szántó ekék még ma is sok francia, orosz és osztrák csontmaradványt és hadifelszerelés-törmeléket vetnek napvilágra. A csontok állítólag teljesen egyformák, nem igen lehet megállapítani róluk, melyik francia, melyik az orosz és osztrák csont. Elhelyezik őket ide a múzeumba, amely most — szerencsénkre — zárva van. És hidegen fúj az austeriitzi szél. Gyerünk vissza az autóbuszba. Brünnben (Bmo) szállásolnak el bennünket a Slovan szállóban, igen kényelmes helyen, udvarias személyzet ügyel ránk és kívánságainkra ... Este hét órakor sajtóértekezlet: Horsák mérnököt. Navrátil doktort, a Dél-Morvaországi Műemlékvédő Intézet igazgatóját faggathatjuk, de jelen van rajtuk kívül még vagy öt főrestaurátor, néprajztudós és közöttük Otakar Máčel műépítész, a strážnicei Természeti Népművészeti Múzeum alkotógárdájának a vezetője, akinek a legjobban örülök, hiszen holnap épp oda, Strážnicére visz az utunk. Egyelőre az igazgató beszél — kérdezés nélkül. Elmondja, mennyit költenek Dél-Morvaország műemlékeinek a restaurálására és azt is, hogy miért. Néhány gondolata: „Nem azt akarjuk bizonyítani, milyen gazdag, nagyvonalú, művelt főuraink voltak, akik lépést tartottak a korabeli kulturális fejlődéssel. Korántsem! (Ámbár a restaurált várkastélyok gazdáinak esetében még ez is elmondható.) Inkább azt, milyen gazdag volt tehetségekben ez a nép. Hiszen a kastélyokat ők építették, berendezéseit ők készítették: a nép fiai, okos, talpraesett mesteremberek, kézművesek. Mint ahogy a műemlékek felújítását is ők végzik — méghozzá egyre jobban, szebben, egyre magasabb színvonalon. Volt időszak, amikor kezdtünk erről elfeledkezni : arról tudniillik, hogy egy jó kőműves, asztalos, ács, kárpitozó, csempézö, kovács stb. ér annyit, mint egy jó építész - vagy másfajta mérnök. Sőt, volt időszak — magyarázza szenvedélyesen —, amikor a legjobb ipari tanulókat azzal akartuk jutalmazni-kitüntetni, hogy ipari középiskolákba, később főiskolákra küldtük őket. Egyszóval: megszűnt a kézművesség, a kézművesek tekintélye. Ma már más a helyzet, ma már vannak kitűnő műbútorasztalosaink és más mesterségüket művészi szinten űző szakembereink, akiknek anyagi megbecsülése ugyan még nem egészen kielégítő, de nem szenvednek hiányt erkölcsi megbecsülésben. Példa a vranovi várkastély felújítása, amit harmincnégy szakma kitűnő mesterei végeztek el, olyan színvonalon, hogy ma fél Európa csodálja munkájukat. Az illetékes minisztérium szinte valamenynyiüket kitüntette. Hiszen a prágai vár után a vranovi várkastély restaurálása volt a legnagyobb műemlék-felújítás ebben az országban." ... és még sok mindent mondott az igazgató, többek között azt is elmondta, hogy a dél-morvaországi kerület a műemlékek számát illetően a második helyen áll az országban, ami összesen 7090 ingatlan műemléket és 196 859 berendezési műtárgyat, műkincset tartanak számon. A műemlékjellegű könyvtárak köteteinek száma jóval meghaladja a kétszázezret. Úgy vettem észre, Navrátil igazgató eleve tudta, mit akarunk kérdezni, így hát szóhoz sem hagyott jutni bennünket. Nem baj, hiszen ezzel csak a munkánk lett könnyebb ... Zs. Nagy Lajos DEMJÁN ZOLTÁN a bratislavai IAMES Sportegyesület huszonkilenc éves tagja — egy újabb izgalmas hegymászósiker pillanatáig — minden bizonnyal élete legboldogabb napjának 1984. május 20-át tartja majd, amikor a Himalájában, a 8398 méter magas Lhoce-Sar csúcsán kitűzhette a csehszlovák zászlót. — Mit reméltél, amikor sok évvel ezelőtt kedvenc sportodként éppen az a/pinizmust azaz a hegymászást választottad? — Bíztam benne, hogy előbb-utóbb sikerül majd elérnem néhány jó eredményt. Persze, a kezdet kezdetén a Himalája csúcsairól még csak álmodni sem mertem volna. Ha akkoriban valaki azt mondja: Zoltán eljutsz te még a nyolcezres csúcsok valamelyikére, akkor biz'isten kinevettem volna. — Mire van szüksége egy hegymászónak ahhoz, hogy kiugró sikereket tudjon elérni? — Akaraterőre, fegyelemre, józan ítélőképességre, erőnlétre és hát legalább egy kevéske mázlira is. Egy-egy adott pillanatban minden sportolónak szüksége van szerencsére; hát még egy alpinistának, akinek minden egyes lépését meg kell gondolnia a sziklafalak megmászása közben. — Egy hegymászó az szinte kötelezően mindig optimista ? — Nem mondhatnám. Pályafutásom során volt, amikor elkeseredtem, fárasztónak és megoldhatatlannak éreztem a feladatokat; ilyenkor mindig a barátok buzdítására s a hegyek iránti szeretet tartott ott. — Mennyi ideig tartózkodtál az ijesztően magas Lhoce-Sar „spiccén"? — Sajnos, csupán néhány percet lehettem odafönn. Időben vissza kellett fordulnom, mert aznap csak egyedül értem föl a csúcsra; tizennégy főnyi csapatunk három további tagjának másnap sikerült ugyanez a bravúr. — Mit csináltál a világ „tetején", abban a laikus számára elképzelhetetlennek tűnő magasságban ? — Először kitűztem a piros-fehér-kék zászlót, azután alaposan körbepillantottam, majd filmeztem egy sort és máris indultam vissza a párszáz méterrel lejjebb fekvő táborhelyünkre, mert tudatosítottam magamban, hogy bármely percben elromolhat az idő, s egy hirtelen kerekedő hóviharban eltűnhetnek a nyomaim. Nem is tévedtem, mert alighogy elindultam visszafelé, havazni kezdett. — Milyen tengerszint feletti magasságból indultatok a csúcs megostromlásának utolsó, döntő szakaszára ? — A Lhoce-Sarra való feljutás előtti éjszakát néhány társammal a 7900 méter magasan, egy kétszemélyes sátorban szorongva töltöttük. — Nem volt túlságosan kockázatos dolog egyesegyedül kapaszkodni fel a világ egyik legmagasabb hegyének ormaira ? — Jó formában és kiegyensúlyozott lelki állapotban voltam, éreztem, csak a józan ítélőképesség és a pillanatnyi erőnlét arányában fogok rizikót vállalni. Óvatosan haladtam fölfelé, minden egyes lépésemre külön ügyeltem, minden tizedik lábemelós után pedig pihentem. — Feljutva a Lhoce-Sarra teljesült minden vágyad? — Általában evés közben jön meg az étvágy. És mért a Himalájában van még jópár nyolcezer méteren felüli csúcs, szeretnék egy-kettőre feljutni közülük! (M-) 13 FELKELESBEM
