A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-14 / 51. szám
szürke ajtó előtt állt. Nem valami barátságos fogadtatás, de nyilván a furcsa séta végcélját jelenti. Elnyűtt, rozoga díványon feküdt, és szívta az erős, illatos magyar Symphoniát. A konyhában tetőtől talpig megmosakodott és most már csak azt sajnálta, hogy nincs egy tartalék inge: megivott két csésze vacak és gyenge teát. amivel a hallgatag emberke megkínálta ... Az előszobából behallatszó nesz és a suttogás arra ösztökélte, hogy sebtiben még egy pillantást vessen a karórájára. Öt perc múlva fél egy. Bal karját a testéhez szorította, hogy érezze a fegyvert, amely most már lazán és lövésre készen csüngött a megigazított szíjakon. Felállt, hogy üdvözölje a látogatót, és cigarettáját a bal kezébe tette át. A férfi, aki most belépett, szemmel láthatóan nem itt a külvárosban lakott. A hófehér ing, a fényes nyakkendő és a csipkés zsebkendő, amely sötét zakójának felső zsebéből villant ki, úgy harsogott ebben a lakásban, ebben a házban, ebben az utcában, akár egy tüzottókocsi szirénája. — A nevem: Oroszlán — szólt a látogató és megdörzsölte a kezét. — Az én papírjaim pedig Vojtech Muska névre szólnak — válaszolta Jorík. Magát a Torony küldte — vélte a látogató, és levette szemüvegét, hogy megtisztítsa selyemkendőjével. Ez a művelet kínosan sokáig tartott. Hallgattak, és szemérmetlenül méregették egymást. — Mit hozott nekem? — kérdezte végül a férfi, aki a büszke Oroszlán névre hallgatott. Jorik a zsebébe nyúlt, és egy tucatnyi tízfillérest húzott elő. Beleszórta őket a kinyújtott marokba. — Nono — morogta az Oroszlán. — Az igazit majd kikeresi magának — dörmögte Jorík. Mert neki se mondták meg, melyik érmét preparálták oly módon, hogy az egyik fele úgy szoruljon rá a másikra, akár üvegre a kupak a miniatűr üregben pedig alighanem mikrofilm rejtőzködik. Hogyan is lehetne másként? Mert különben miért sulykolták volna bele vagy százszor, hogy ne adjon ki közülük egyet sem, és ha veszélybe kerül, szórja be a csatornába, W. C.-be, dobja vízbe vagy bárhová, csak szabaduljon meg tőle. A ficsúr zsebébe szórta a pénzérméket, majd megdörzsölte tenyerét, és jelentőségteljesen köhögött egyet: — Kérdezni nem akarom és nem is fogom ... — Minek is? — Ne vágjon a szavamba! Én tudom, hogy mire válaszolhat és mire nem. Valamit azonban mégiscsak tudnom kell. Micsoda maga tulajdonképpen, mi a tanult szakmája, mihez ért, vagy mit vállalhat ahhoz, hogy mi itt legalizálhassuk? — Gépész vagyok — válaszolta Jorík, és az orrában mintha egy másodpercre megérezte volna a forró gépolaj szagát. — Gépészeti ipariskolát végeztem. — Ismeri Bratislavát? — Nem nagyon ... — Magát itt ismerik? — Még kevésbé. — Hol dolgozott? — Az már... túl van a fronton — szólt megkönnyebbülve, és látta magát, ahogy a többiekkel együtt lépdel Podbrezován az állomástól a gyár felé. — Rokonsága van itt? — Nincs. — Szülei? — A fronton túl — mosolygott az ejtőernyős, és elképzelte anyját a breznói piacon a kosarai mögött, hervadhatatlan szépségű málnapiros arcát, csípőre tett kezét, a derekát, amely most, a negyvenedik éven túl, szinte robusztus, no meg a nyelvét, amelytől még a fináncok és a helypénzszedök is rettegtek. — Család, rokonság? — Hagyjuk ezt — vágott vissza Jorík, mert kezdte unni ezt az egyoldalú faggatást. — Engem éppen azért választottak ki, mert Bratislavában a kutya sem ismer, minden rokonságom odaát van már... a túloldalon ... — Fogja ezt az igazolványt — és az asztalra dobta a zöld lapot, amit Laszkától kapott. — Állapítsa meg, hogy rendben van-e, használhatom-e. s aztán mondja meg, mi a teendőm ... — Zavartan végigpásztázta tekintetével a szegényesen berendezett szobát és a piszkos falakat: — Lakni alighanem itt fogok ... (Folytatjuk) CSONTOS VILMOS ZS. NAGY LAJOS Az maradtam Hetvenen rég túl jutottam, Az maradtam, aki voltam. Sötétségben, hajnalfényben. Éveim dupláját éltem. — A sötétség fojtogatott, Levegőt is alig adott. A hajnalfény csalóka volt: Hozzám közel sose hajolt. Dideregtem, azt se bánta, S ha szív kötött selyemszálra; Azt is hagyta elszakadni... Többet sose tudott adni. így maradtam, aki voltam. Mégis tovább gyalogoltam. A sötétségen túl értem, Ballagok alkonyi fényben, Lombot hullat kertem fája. Nézhetek gyümölcsért rája: Elorozták seregélyek, Amit hagytak, abból élek... — Visszanézek: merre jöttem ? Fények csillannak mögöttem ... De a kép hamis, mit látok. Csak parányi gyertyalángok Pislákolnak messze, messze. Az alkonyi ködbe veszve... Mégis megyek, tovább lépek; Hiszem: várnak csillag-fények, S ajtót nyitnak, oda érek, S egy csillag-ajtón belépek... — S nem leszek az, aki voltam, Aki sohase ragyogtam: Míg a földön gyalogoltam. Míg a földön gyalogoltam ... Dörmögés hajnalban Ezek a betolakodó, agresszív ködök, elterpeszkedő szürke hadtest, ezek a nemvárt, csipkés zúzmarák, cseresznyeágon, sapkán, szívverésen, kóválygó, részeg, pára-katonák, nyirkosán özönlő áradat! Inkább hullna kétemeletnyi hó! Fehér zivatar, várlak áhítatban! Szikrázó jégcsapokkal is jöhetnél, fényes alagutakban utaznánk összevissza, eltévednénk a ragyogásban... Behavazott, lánctalpas december, fölcicomázva őzekkel, szarvasokkal, csillaggal felhintett éjszakák, és csikorgó és boldog csizmatalpak! És kéményekből füstölgő zene! Ez kellene! Örömbefagyott kristály-birodalmak! KESZELI FERENC Másnap Ködben indultunk és érkeztünk is ködben. Mint minden út, lám mérhetetlen volt ez is — csak éppen nem a köd miatt. Talán mert Zsigárdnál szájtátva láttam, hogy a sirályok egerészésre fanyalodtak a félig letarolt kukoricaföld csetres fodrai között, ott, ahol hajdan, nem tudni mikor — mentem már magam is gyalog, ködben, és éjszaka. Emlékszem honnét s nem tudom hová, kihez, s nem tudom, megérkeztem-e. És ha mégis, hát mikor, minek — ha egyszer úgyis csak esztendők múltán... Mondom, a sirályok tegnap egerésztek, ma pedig itt ülök lustán, mozdulatlan, töprengve: egerésztek-e vajon régen is? „Ha mozdulnék, egy könyvben megnézhetném." Nyerhetnék fényes bizonyosságot, de mégse kell, mert úgysem lényeges más egyéb, mint hogy a sirályok tegnap, hogy Zsigárdnál, hogy ködben, hogy tán nem is sirályok voltak, csak közönséges halászmadarak. És hogy egerésztek. PRANDL SÁNDOR FELVETELE 15
