A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-14 / 51. szám
PETER HAJDÚK II — A nyitrai egyházi uradalmak intézöségéről jöttem — szólította meg illő tisztelettel azt a jól táplált .urat, aki a pénztárhoz támaszkodott. — Vermelt burgonyát bátorkodom ajánlani... A kávébarna öltönyt viselő férfi tetőtől talpig végigmérte a jövevényt. A Hlinka téri textil- és rövidáruboltban a háborús tél ellenére kibírhatatlan volt a meleg, és a tulajdonos — feltehetően az volt — kopasz fején gazdagon gyöngyözött a veríték, sötét öltönye harmonikaszerűen ráncosodott tekintélyes pocakján. így rajzolták a frontújságokban az arizátorokat, mosolygott Jorík, persze csak úgy magában, mert ebben a pillanatban ö már nem Jorík volt, egy hadsereg alhadnagya, hanem egy zöld színű, szavatoltan érvényes, fényképes igazolvány tanúsága szerint: Stefan Lasica. — Krumpli... — hörögte a férfi, aki valóban arizátornak nézett ki, és ezen túlmenően nyilván asztmában is szenvedett. — Először megrohad, megfagy, aztán ránk sózzák... Műhiba! — villant fel Jorík agyában. Ez nem az a válasz, amelyet hallania kellett volna. Megfeszültek az idegei és az izmai. Amennyire ebben a pillanatban koncentrálni tudott, megállapította, hogy ö maga mindeddig semmilyen hibát nem követett el. Egészen negyed kilencig rótta a legnépesebb utcákat, elkerülte a piacteret és a boltokat, még villamosra sem szállt, leküzdötte gyötrő éhségét is, arról pedig kétszer is meggyőződött, hogy a bolt feletti táblán annak a Matús Ondris úrnak a neve díszeleg, akinek ezt a szöveget köteles eldarálni. Nem hiszem, hogy csapda lenne — ítélte meg józanul. Az elárusítónők valami bóvlit kínálgattak két berliner kendőbe bugyolált asszonynak és jobbfajta cselédlánynak; a szőke, magasra fésült frizurás pénztárosnő mély kivágású fehér batisztblúzban nem úgy fest, mint aki a következő pillanatban pisztolyt ránt elő a pult alól. De ez a válasz ... Összeszoritotta a fogát, igyekezett illedelmes képet vágni, és rázendített: — Elnézést, uram, de a nyitrai egyházi uradalmak intézöségétöl jöttem, és... — Ne strapálja magát — mordult vissza a pókhasú, és zsebkendőjével végigtörölte a homlokát. Hunyorított a jobb szemével? Vagy csak képzelődöm? — latolgatta Jónk gyanakodva. — Az első ütközet, az első párbeszéd, és máris elvesztettem a talajt? Vagy rémeket látok? — Ha a maguk krumplija érne valamit, Nyitrán is eladnák — folytatta az arizátor rendületlenül, és zsebkendőjét a nadrágzsebébe süllyesztette. — Egy ilyen fiatal férfinak manapság a fronton volna a helye, ez meg itt krumplival házal... De Jorík nem bámult a szavain, mert az ellenszenves fej elmozdult egy picit, szemének villanása pedig félreérthetetlenül jelezte, hogy tűnjön el innen minél előbb. A pénztárosnő jókedvűen, hamiskásan felkacagott. A kereskedő zsebre vágta a másik kezét is, és a nőhöz fordult, mintha az egyházi uradalmak utazóját levegőnek nézné. A másik férfi pedig, aki nemrég még katonatiszt volt, és csak két hete járt civilben, hogy újra megszokja, behúzta a nyakát és tanácstalanul körülnézett. Nem, ez nem lehet csapda. De azért valami mégsincs rendben ... No, majd meglátjuk! — Ajánlom magam, főnök úr... — gajdolta alásan, fejébe csapva viharvert kalapját, és sűrűn hajlongva kiment a térre. A mozival szembeni újságosstandhoz lépett. Két újságot is vett, és komoly arccal olvasgatta őket. Aztán megnézte a kirakatokat, de közben nem vette le a szemét a boltról, ahonnan pár perce ily dicstelenül távozott. Ebben a pillanatban a pókhasú eredeti borzalino-kalapban, prémgalléros bőrkabátban, kidöcögött szegényes textilboltjából a térre. Zsebre vágta a kezét, és megindult a posta felé. Jorík még egyszer körülnézett, aztán óvatosan megindult utána a szemközti járdán. Ondris befordult balra, Jorík átszaladt az úttesten. Majd Ondris jobbra fordult, egy girbegurba sikátorba, és a következő sarkon túl már leemelt kalappal várta Jorikot, lelkendezve, nyájasan. — Ááá, csakhogy látom végre!... — kiáltotta, hogy csak úgy zengett tőle a sikátor, majd csendben sziszegte: — És írásos árajánlatot hozott-e a vigéc úr? Jorík megnyalta a szája szélét, és igyekezett leplezni megkönnyebbülését. Elengedte a pisztoly agyát, amit azóta markolt, amióta elhatározta, hogy ha kell, durván is rátámad a kereskedőre. De a jelszó másik fele pontosan így szólt. Annak idején rögtön megtanulta, de Laszkával százszor is el kellett ismételnie. — No — mordult fel, és mereven a kereskedő arcába bámult. — Nem fogok mentegetőzni maga előtt — szólt Ondris fojtottan. és egy széles karlendítéssel sétára hívta a jövevényt a Ferencrendiek terén. — No — nógatta az ejtőernyős határozottan. — Minden rendben? — érdeklődött az arizátor kurtán. Jorík vállat vont. — Vallani nem fogok neki. — Ennél az alaknál jelszóval kellett jelentkeznie, és kész. Ondris csak egy láncszem, amely egy lépéssel tovább segíti őt. — Tudja hol van a Munkás Betegbiztosító? Rábólintott. Körülbelül tudta is, talán oda is találna, de ha mégsem, majd megkérdez egy idősebb asszonyt. Nem való egy ügynöknek már a harmadik mondatban bevallania, hogy utoljára négy éve látta Bratislavát, és életében legfeljebb ha háromszor járt itt ... pedig voltaképpen azért is küldték ide éppen öt. — Üljön le a földszinten balra, a röntgen előtti váróteremben — folytatta a kereskedő suttogva, pedig egy lélek se járt a közelükben. — Menjen oda pontosan tízre. Ha meglát egy zöld lódenkabátos férfit, aki sötétkék zsebkendővel törölgeti az arcát, kövesse ... De csak messziről... Jorík rábólintott. — Pénze van? — Köszönöm. — Ne udvariaskodjék! Háború van ... Legyen ott pontosan tízkor, addig sétálgasson, de szedje a lábát, mintha sietne valahová, érti? Kocsmákban és kávéházakban ne mutatkozzék, minden percben razziáznak és tele vannak hekusokkal... Ilyen és ehhez hasonló alapigazságokat estétől reggelig el tudott volna hadarni Jorík, de nem akart hajba kapni a hálózat első láncszemével mindjárt az első találkozón. — Attól fogva már a maga útját járja — folytatta a kereskedő sietve. — Az üzletemet pedig felejtse el... Engem is ... Jorík vagy kétszer körüljárta a biztosító hatalmas épülettömbjét, megnyugodott, hogy egy mentőkocsin kívül sehol a közelben nincs olyan autó, amelynek ne díszelegne rossz szagú tartály a farán — az ellenség talán mégse generátorgázzal közlekedik, nekik még van elég benzinük. Pontosan tízet ütött a templom toronyórája, amikor belépett az orvosság- és betegszagú váróterembe. Még le sem ült, s a folyosó sarkán máris felbukkant egy zöld lódenkabátos, cingár emberke, a fején barna sapka, és beletrombitált sötétkék zsebkendőjébe. Jorík szemügyre vette az alakot; inkább szórakozottan, mint figyelmesen. Az emberke alaposan megtörölgette az arcát, közömbösen elhaladt az ejtőernyős mellett, és kilépett az épületből. Ment az utcán, vissza se nézett. Ott tekergett előtte az olyan emberek szapora lépteivel, akik örökké sietnek, de soha időben nem érnek célba. A zöld lódén alatt lapuló keshedt vállak és az apró fejen ülő kávébarna svájcisapka elég volt ahhoz, hogy Jorík ne téveszsze szem elől, főleg az utcakeresztezödésekben, a sok lódenkabát között. Kelet felé lépdelt el a városközpontból. Ezeket az utcákat az ejtőernyős már nem ismerte. A ház, amelynek kapuja alatt a zöld lódenkabátos eltűnt, valaha jobb időket látott. Jorík nem az ütött-kopott homlokzatot, a papírcsíkokkal keresztbe ragasztott mocskos ablakokat figyelte; megszaporázta lépéseit, hogy a kisembert utolérje. A lódenkabátos a lépcsőfordulóban várakozott, és amint észrevette öt, elindult felfelé. A csoszogó léptek a harmadik emeleten elhalkultak, és Jorík egy résnyire nyitott, piszkos-14
