A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-12-14 / 51. szám

POSZEIDON KLUBJA Hűvös októberi szél tépázta a Holt-Vág men­ti jegenyék sárguló leveleit. Egy-egy erősebb széllökés le is mart belőlük néhányat, hogy előbb magasba repítse, majd visszaejtse őket a gyér fűbe. Feljebb gomboltam a dzsekimet, s közben arra gondoltam, mi lesz a szegény búvárok­kal, akik ilyen lehetetlen időben is vállalták a bemutatót. Biztosan csak a parton mutatnak meg ezt-azt, aligha lesz kedvük bemászni a vízbe! Meg aztán felesleges is lenne az alámerülés, a víz alá úgysem látnak a parton­­állók. Viszont búvárbemutató szárazon, nem valami eredeti dolog. Szerencsére nem kellett sokáig efféléken rágódnom, mert a búvárok, mondjuk most már teljesen szakszerűen a könnyűbúvárok néhány perc múlva megérkeztek. A csónak­juk alig érte el a partot, máris közrefogta őket a parton várakozó gyereksereg. Alig hagytak nekik néhány négyzetméternyi terü­letet, ahova lerakhatták a felszerelésüket. Szander Krisztián nem zavartatta magát. Ö már félig beöltözve érkezett a bemutató színhelyére, így nyugodtan beleállhatott a sekély vízbe. Rosszabb volt a helyzete az overallos Velčicky Bélának és Žiak Gejzának, akiket talán éppen azért, mert oly sok érde­keset mutattak és mondtak, néhányszor majdnem a vízbe szorított a gyerekek egyre szűkülő gyűrűje. Szóval felesleges volt minden aggályom. Lett bemutató, rögtönzött előadás, sőt a végén Szander Krtsztián szemlátomást örö­mét lelte benne, hogy végre alámerülhet. Rák módjára háttal belábalt az egyre mélyü­lő vízbe, de még akkor sem vesztettük telje­sen szem elöl, amikor már alámerült. A víz felszínén egy piros bója jelezte, merre vezet az útja a csend birodalmában. A társai is szedelődzködtek. A felszerelést csónakba rakták, majd búcsút intve a parton állóknak eleveztek abba az irányba, amerről jöttek. De akkor már én is velük tartottam. Kellemes környezet fogadott bennünket a komáromi (Komárno) hajógyár honvédelmi alapszervezetének Poszeidon klubjáhan. Kint még alakítgatják, szépítgetik a környékét, de bent már zavartalanul beszélgethetünk. Eszembe jut a csípős szél és az, hogy a víz sem lehetett tíz-tizenkét foknál melegebb. Meg is kérdem Krisztiántól, nem vacogott-e a foga? — Á, dehogy! A búváröltözék remekül védi a testet. Őszintén szólva én ősszel vagy tavasszal sokkal jobban szeretek búvárkodni, mint nyáron. Ilyenkor teljesen más a víz. Azt is mondhatnám, hogy ez a birodalom csak ilyenkor mutatja meg magát teljes szépségé­ben a búvárnak. Tisztább a víz, s a növényzet sem zavaróan buja. Gyönyörű víz alatti felvé­teleket lehet ilyenkor készíteni. — Egy-két mondat erejéig még visszatér­nék az iménti bemutatóhoz. Amint láttam, egy egész csónaknyi felszerelést mutattak meg a pioníroknak. — Nagyon hálás közönségünk volt. Min­den érdekelte őket, sőt, talán egy kicsit túlzottan is, mert majdnem belenyomtak bennünket a vízbe. Persze csak a legfonto­sabb felszerelést tudtuk megmutatni nekik. Köztük a dekompresszométert, a mélység­mérőt, a légzőkészüléket és azt a felszere­lést, amely a tájékozódáshoz szükséges a víz alatt. De úgy vettem észre, hogy legjobban a töröm tetszett meg nekik. Ami igaz az igaz, a búvárkés nem egy egyszerű bicska. Nélküle egyetlen búvár sem merülne alá, mert soha­sem lehet előre tudni milyen akadályokba ütközik a víz alatt. Előfordulhat az is, hogy a növényzet, vagy valami más megfogja a búvárt. Ha nem lenne vele ez a tőr — amivel egyébként még a vékonyabb acélsodronyt is el lehet vágni — sok esetben szinte lehetet­len lenne a szabadulás. — Hogyan lehet nálunk valakiből könnyű­búvár? — Hivatalosan csakis a Honvédelmi Szö­vetség tagja lehet könnyűbúvár. Ezen kívül komoly egészségügyi követelményeknek kell megfelelnie. Az nem olyan nagy baj, ha az érdeklődő nem tud úszni, nálunk megtanul. — Természetesen mielőtt vízbe engedünk valakit — egészíti ki Velčicky Béla oktató — először el kell sajátítania az alapokat. A felkészítés háromtól hat hónapig szokott tartani, s két részből áll. Az elméleti oktatás­nak az a célja, hogy a búvárjelöltek megis­merjék a búvárkodás történetét, fizikáját, fiziológiáját, technikáját és az elsősegély­­nyújtás formáit. Nem akarok senkit sem elriasztani, de nagyon alapos és kitartó tanu­lást igényel mindezeknek az ismereteknek az elsajátítása. — De azt hiszem megéri a fáradságot. Nagyon szép lehet ott lent. — Sajnos, a mi vizeink nem elég tiszták, bár akad néhány kristálytiszta vizű tavunk is, például Szencen (Senec). De a tenger mélye az igazán gyönyörű. Aki nem látta, el sem tudja képzelni. — Tehát nem véletlenül nevezték el a klubjukat Poszeidonról. Megmérték már — képletesen mondva a tenger mélyét is? — Háromszor voltunk már Poszeidon köz­katonái. Nem régen jöttünk haza Bulgáriából, s kétszer voltunk már Görögországban is. — A könnyűbúvárkodást a honvédelmi sportok közé sorolták. Tehát versenyszerűen is lehet űzni. Milyen eredményeket tud -e téren a Poszeidon klub felmutatni? — Rendszeresen részt veszünk a verse­nyeken is. Tagjaink közül néhányan bekerül­tek a járási és a kerületi keretbe, de avattunk mi már országos bajnokot is. Most is rend­szeresen eddzünk, csak az a baj, hogy a legtehetségesebb fiataljaink éppen beruk­koltak. Szerencsére az ő sportkarrierjükben ez nem okoz törést, mert a hadseregnél olyan helyekre kerültek, ahol továbbképez­hetik magukat. Sőt a legtehetségesebbek az élsportközpontban folytathatják tovább a pályafutásukat. — De a civiléletben is szükség van a könnyűbúvárokra. — Igen ez így van, s talán az sem véletlen, hogy éppen a hajógyár mellett alakult meg a könnyűbúvárok klubja. Nagyon gyakran kérik a közreműködésünket különféle víz alatti munkák elvégzésénél, vagy a vízbe esett tárgyak kiemelésénél, de sajnos néha kelle­metlenebb feladataink is vannak, ugyanis előfordul, hogy a vízbefulladtakat is nekünk kell kihalászni. — Önök mind a ketten fiatalemberek. Egyáltalán, korhoz van kötve a búvárkodás? — Nincs. Egészen fiatal korban lehet kez­deni, s ha valaki rendszeresen edzi magát, ötvenéves kor felett is érhet el egészen komoly eredményeket. KAMOCSAI IMRE Nagy hangon kárognak a kisváros fölé szálló varjúk. Mintha azt újságolnák egy­másnak, hogy hidegebbre fordul az idő. Az autóbuszra várakozó vasutas ezt úgy fo­galmazza meg az emberek nyelvén, hogy nemsokára bereccsen. Maga a kisváros is érzi a változást, didergősen bújik a hegy ölelő karjai közé, s úgy csüng ott, mint kirajzó méhcsalád a fa ágán. Svoboda hadseregtábornok egyik ma­gyar nemzetiségű katonáját keresem Ki­­rályhelmecen (Kráľovský Chlmec). Május 1 utcai szép családi házának kertjében gazdagon terem a rózsa és a hortenzia. A gondozott, de már megkopasztott szőlőlu­gas egy-két tőkéjén még mosolyognak szőlőfürtök. A ház mögött néhány méh­­kaptár. Megfehéredett hajú, okos tekintetű öregember jön elém. Ha nem tudnám, hogy Veres Péter már nincs, azt hinném, kedvesen mosolyogva ö áll előttem. Sok közöttük a hasonlóság, de a különbség is szembetűnő, hiszen Péter Imrének nincs csizmája, csizmanadrágja. Pantallóban jár és nyakkendőt köt. Tanító volt valamikor. Ismerősként üdvözöl, pedig talán elő­ször látjuk egymást. S míg vezet be, el­mondja, hogy Plachý Imre jószágigazgató­tól vette a házat, 1960-ban költözött bele működési helyéről, Bodrogszentesről (Ple­­šany), ahol megszakításokkal harminc­­nyolc évig tanítóskodott. A lánya él még a házban (nyugdíjas pedagógus) és a két unokája. A lányunoka óvónő, a fiúunoka kőműves. Fia szintén képesített tanító, de a vendéglátóiparban dolgozik. Imre bácsi a hallban ültet le, ahol kan­dalló is van, s ő maga is helyet foglal velem szemben, és várja, miért jöttem? Nem nehéz megfogalmaznom az életét megbolydító kérdést. Hogyan lett belőle Ludvík Svoboda hadseregtábornok kato­nája? — Kellett hozzá egy-két dolog — mond­ja nevetve. — Például egy keserves másb­­dik világháború, meg egy hadifogolytábor a Szovjetunió területén, meg még egy ember, Marek Čulen, aki a CSKP moszkvai vezetőségének a megbízásából a hadifo­golytáborokat járta, s a nevelhető foglyo­kat a szárnyai alá vette! Valahogy így ... Aztán hol visszafogottan, hol lobogó szenvedéllyel részletesebben is elmondja az életét. Helmecen született 1903-ban. Az egykori Árpád-téren, a mostani Nálep­­ka-téren állt s áll ma is a szülői ház, amelyet az apja háromszori amerikai útja során szerzett pénzen építtetett. Harma­dik útjának a keresetéből négy hold földet is vásárolt, meg a fia taníttatására is félretett 500 arany koronát. Hat testvére közül három maradt életben. Az volt ak­kor a szokás, hogy suba subával, guba gubával házasodik. Az apja is csizmadia családból választott feleséget. („Feleségem mondta is egyszer, hogy­hogy neked minden rokonod suszter? Ő parasztlány volt.") Az elemi iskola négy osztályát Helme­cen járta ki, s 1913-ban a sárospataki gimnáziumba került. Négy gimnáziumi osztály után átiratkozott az ottani tanító­képzőbe, mert a világháború kitört, a pénz értéke csökkent, elfogyott a taníttatására félretett összeg. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom