A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-14 / 51. szám
Innen-onnan Kecses karok, érzéki arcok, gyöngyfényü szemek. Egy nő gordonkával, a másik furulyával... mintha halk, földöntúli dallamokat hozna felénk a nyáresti szellő. Aztán szelídebb lesz az arc, szemérmesebb a tekintet és egy falusi madonna lép elénk. Szemében remény, várakozás, hajában apró halványkék szirmok. A vágy, a test ördöge egy táncoló lány képében kacsint ránk. Fiatal, tüzes teste talán egy kasztanyetta vad, éles ritmusára forog a szemünk előtt. És ahány nő, annyi virág, annyi fényes tollú madár. Vagy egy égő csipkebokor. Egy tisztavizű forrás. Egy pislákoló mécses. Vagy egy leveleit sirató nyárfa. Jana Jelenövé világában járunk. Ott, ahol értelmet kapnak az elfojtott szavak, ott, ahol feltör az eltitkolt érzelem, ott, ahol visszaköszön az elfelejtett álom. Minden ismerős ezeken a képeken. Az arcok vonala, a szemek rebbenése, a mozdulatok íve, a húrok hangja — mintha ott állnánk a fa mögött, ahol virágkoszorút tűz dús hajába az ifjú menyasszony. Mintha ott sétálnánk a tó mellett, ahol Léda fürdik a hattyúval. Mintha előttünk jelenne meg a tüskés bokrokban a boldogság fehér lova. Jana Jelenová fára festett képei költői gondolatok az életről, megtörtént és elképzelt találkozásainkról. Érzelmek az évgyűrűk között. Üzenetek a fa erezetében. Hogyanokra és miértekre keresem a választ, de nem felel minden kérdésemre. Csak arról beszél, amit már tisztázott magában. Közben nevet, hallgat, gesztikulál. És kitárulkozik: — Huszonöt évig balett-táncosnő voltam. Először Brnóban, aztán Plzertben, később itt, Prágában. Huszonöt éven át mindennap keményen megdolgoztam a tapsért. Nem ismertem lehetetlent. Fáradtság, gyengeség, nemakarás sosem vett le a lábamról. A tánc volt az életem. Az, hogy reggel odaálltam a balettrúd mellé és minden mozdulatomat „visszakiabálta" a tükör. A próbák, a századszor megismételt lépések sosem fogtak ki rajtam. Amikor a kollégáim már dünnyögtek a balettmester szigora miatt, én még mindig grimaszok nélkül forogtam közöttük. Aztán jött az este, az előadás. Ha tízen táncoltuk ugyanazt, én akkor sem keseredtem el. Sőt, olyankor mindig beleloptam egy-két ötletet a jól ismert variációkba. Sosem felejtem el: az énekkar tagjai, minden előadás után azzal jöttek be hozzám az öltözőbe, hogy már megint csak téged néztünk. Hát, mit mondjak? Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Velem a jelmeztervezőnek sem volt gondja. Én mindig magam találtam ki, hogy milyen ruhát varrjanak rám. — Az ecsetet milyen céllal vette a kezébe? — Rájöttem, hogy nemcsak a mozdulataimmal, hanem a színekkel, a vonalakkal is ki tudom fejezni mindazt, ami foglalkoztat. Egy ideig a naiv festészet vonzott, de később úgy éreztem, mégsem az az én világom. Nem érdekelt a falusi dínomdánom és a táncoló tengerészemtől sem voltam meghatódva. Mást akartam. Szebbet, többet, értékesebbet. Először női portrékat festettem. Melltükre meg ékszerekre. Magamnak, másoknak, mindenkinek, akinek tetszett a munkám. De akkor már annyira hajtott a vágy, hogy megtaláljam azt az utat, amelyen előttem még senki sem járt, hogy a képzőművészetire is beiratkoztam. Képzelheti micsoda napokat éltem! Reggel próba, este előadás, közben gyereknevelés, főzés, mosás, rajzórák. Kibírtam. Aztán egy napon néhány vékony falemezzel köszöntött rám az apám. Sokoldalú, ügyeskezű ember hírében áll a falunkban, a rajzkészségemet is tőle örököltem. A fa különös erezetére is ő hívta fel a figyelmemet. Furcsa dolog történt velem azon a napon. Tüllruhás, nádszálvékony lányokat fedeztem fel az évgyűrűk között. Hát, így fogott meg a fa. Ránéztem és tudtam, mit takar. És ma is így vagyok vele. Addig nézegetem, amíg meg nem fejtem a titkot. Lírai lélek vagyok — nem kell sokáig töprengenem. A többi pedig már csak technika dolga. — A színpad, a fény, a tánc nem is hiányzik már az életéből ? — Nem. Pedig nagyon féltem a búcsúelőadástól. Féltem, mert attól tartottam, hogy elveszítek valamit. Nem ez történt! Amit huszonöt évig a tánc nyelvén mondtam el, most fára festve adom tovább. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az Auróra lehorgonyoz a Téli Palotával szemben, ahol az Ideiglenes Kormány székel. A történelem új hajnalát jelképező hadihajó ma ugyanazon a helyen horgonyoz: múzeum és kiképzőhajó minőségben. Mercedes bébinek becézik a Daimler- Benz középkategóriájú kocsiját, melyet a japán Motor Magazin nemzetközi zsűrije az év kocsijának címével tüntetett ki. Az M 190-es óránkénti csúcssebessége 160 kilométer, fogyasztása 100 kilométeren 6—7 liter olaj. A 442 centiméter hosszú, zömök autó rugalmas, nesztelen járású, mert dízelmotorját hangszigetelő tokba zárták. Nem hallgathatjuk el, hogy a bébi erényeivel csak az ára vetekszik. Európa legnagyobb ásatása, a novgorodi régészeti expedíció befejezte 55. tábori idényét. Fél évszázad alatt az ősi város területének alig 3 százalékát vizsgálták át, de a több évszázados tárgyi kultúra feltárt emlékeinek száma meghaladja a 8
