A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-07 / 50. szám
Két éve nem járt itthon. Ebből másfelet határon túl töltött. Bár a határ az utóbbi időben ugyan nagyon is mozgékony volt, de mégiscsak határ — tüzet és halált hozó fémből alkotott határ. A föld, amelyen most hever, az ö hazája, és csak egy darabka szovjet ejtőernyő választja el tőle. Emberrel még nem találkozott. Nem látott még se civileket, se egyenruhásokat — sem szlovákokat, sem pedig németeket, nem kísérték a sapkaellenzők alól kivillanó gyanakvó pillantások. Oe ha az a második csillag csakúgy jámbor óhaj, mint az, hogy megérje a következő órát! Mégis örömmel töltötte el az élet érzése; boldog volt, hogy elmúlt a szégyenletes, ösztönös rettegés attól, mi lesz vele, amikor lába eléri a szülőföldet, hogyan engedelmeskednek majd megdermedt lábai... csak az irattáskájában lapuló két kézigránáttal nem tudott kibékülni. Be kellett dugnia őket a kezeslábas zsebeibe, aztán átrakni a táskába, mert az ördög tudja, mi vár a magunkfajtára errefelé. Soha nem szerette ezeket az alattomos tojásokat, még tisztjelölt korában hallott róluk mindenfélét. igyekezett is kerülni őket, és legszívesebben elásta volna mindkettőt, úgy is csak a jóisten a megmondhatója, meddig kell itt vonatra várnia. Felneszeit és belehallgatott a sötétségbe. A márciusi reggel faggyal nyilallt belé felülről, meg a nemrég még hóval bontott föld felől is, valósággal didergett, de most már nem mert mocorogni, még az orrát sem merte kifújni. Az állomás épületéből láthatatlan alakok jöttek ki, hangokat hallott csak és bebeszélte magának, hogy az embereket is látja. Ám, ha ezek kimentek a fagyos éjszakába, ha már egyszer ott makognak és topognak, akkor valami készül, valami jön. És ha az állomás előtt nem is csendültek volna meg a bádogfélgömbök, valahol a háta mögül erősödő dohogást hallott. És úgy tetszett, mintha a töltés menti drótok is megrezzentek volna. Szerencséjére és a vak véletlenre bízta magát. Megvárta, amíg eldübörögtek mellette a vasúti kocsik, ekkor felkapta maga alól a selymet, apróra gyűrte, nekirugaszkodott és rohant a szerelvény után. A vágányok magasan voltak, jól jött most a kemény ejtőernyős kiképzés, hogy hangtalanul felpattanjon az utolsó kocsi peronjára, még mielőtt a másik oldalról idetotyognak a felszállók. Vakon tapogatózott a kivilágítatlan faládában, amelynek még az ablakait is valami sötét festékkel kenték be. Találomra leült. Az ajtó kinyílt, keretében két alak rajzolódott ki, aztán becsapódott az ajtó és lentről panaszosan felvonított a vonatvezető apró kürtje. A szerelvény megrengett, valami dobbant a hátsó peronon, a kocsik meglódultak és a kerekek nagy kényelmesen rázendítettek kattogó muzsikájukra. Amikor az ajtó ismét kinyílt és a világosabb háttér előtt tányérsapkát pillantott meg, gondolkodás nélkül bal hóna alá nyúlt. Észbe kapott, és sietve kigombolta télikabátját, hogy elővegye farzsebébe dugott pénzét. „Majd azt mondom a kalauznak, hogy Kútyban szálltam fel, és nem volt már időm jegyet váltani... akkor se tehetek mást, ha a kalauz már Kúty óta egyszer végigjárta a kocsikat, nincs más lehetőségem, kockáztatnom kell." — A jegyeket kérem ... — hangzott az ajtóból és felvillant egy gyenge elemlámpa homályos fénye. — Bérlet — recsegett egy hang. — Bérlet — dalolta egy nö. Bérlet, mondom majd én is, hátha sikerül, morfondírozott magában Jorik. Csakhogy ez a sötétkék vasutas-egyenruhás, hullafáradt, kimerült férfi a háború hatodik évében semmit sem akart látni. Talán hallani se nagyon. Talán még a szavakat is csak megszokásból mondta. Kioltotta az elemlámpa gyászos fényét, és végleg elnyelte őt a sötétség. Jorik úgy állt résen, akár az éhes keselyű. Az első márciusi reggel még messze Bratislava előtt világította meg a kocsi sötétjét, csak az ablakok kék mázával nem tudott mit kezdeni. Az a két csendőr, aki Devínska Nová Vesen szállt föl, örült, hogy az utasok összébbhúzódtak és szorítottak nekik egy kis helyet. A rendőr pedig, aki Lamacban szállt föl, egy nagy, kopott irattáskát cipelt. Alighanem az elemózsiája, gondolta Jorik. A főváros koszos pályaudvarán pár percig kellett csak tolongania. Aztán már közönyösen lépdelt, szorosan a két csendőr mellett, akik talán szolgálatból jöttek, és nem igyekeztek különösebben. Jorik se sietett, és elégedetten állapította meg, hogy józan eleganciája és komoly ábrázata jobban illik a két egyenruháshoz, mint a tömeghez, amely a reggeli ködben szétoszlott a pályaudvar előtt. * (Folytatjuk) JÚLIUS LEN KO* FELNŐTTKOR Egyszer mindenki tetőpontra ér. Ha tetszik, ha nem, felnőttként, beérve, megfontoltan s már döntő szavú tagként odaül a bölcs felnőttek körébe. S nem teheti meg, hogy elmenekül, hallgatva könnyelmű csábításra, mert fogni kell a kormánykereket a végsőkig, a széles tengert járva. S mindenkor kell, hogy okos, bölcs legyen. S mi a bölcsesség ? Vajon tudják a fák, melyek évente hoznak új termést, s tudja-e a sok illatozó virág ? És tudja a fű, és tudja a föld, ha lágy tavaszon piros hajnal láttán ekének önként megadja magát. S tudja a víz, mely hajókat hord hátán ? Mi a bölcsesség ? Talán a rozsíz, amelyet nyelvünk a kenyérben érez ? A természetre hallgass s megtanít: hogy hűség az a benned élő széphez! Ami szép benned, csak azt szaporítsd, irtsd ki a perjét s kalászt vess helyébe, hogy megfontoltan, döntő szavú tagként ülhess majd a bölcs felnőttek körébe. (Petrik József fordítása) ŐSZÖK Ó, ti hosszú őszök, végtelen hosszú őszök, kik az ősi várak ablakán benéztek. Mily sokszor elfújtátok éjjel az ezüstös fényt, mely a vándor lámpásában égett. Illanó őszök. Megfonnyadt, apró levelek csomókba gyűlnek s megülnek lent, a gáton. Elszáll a madár. Hová ? S honnan húz e sereg ? Csüggedten búcsúznak a rőt csipkeágak. (Dénes György fordítása) * Versei közlésével köszöntjük a jeles szlovák költőt 70. születésnapján. FOTÓ: KÖNÖZSI 15
