A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-12-07 / 50. szám

Ringatta a fagyos, kegyetlen éj, megszólalt a Przemyszlben csak úgy virtusból agyontömött gyomra, és ráadásul szorított a heveder, amelyen függött. A motorok valahol keleten elhalkultak, és a sötét égbolt s a még sőtétebb föld között szálló férfi boldog volt, hogy már nem hallja a gépek zúgását, és kikerült a barátságtalan, hosszúkás fülkéből; örült, hogy végre egyedül maradt, senki se látja őt és senki nem néz a szemébe.

Egy percnél is hamarabb szilárd talajt érhet; ezt nem számolta pontosan — földet érhet tíz másodperc múlva, de öt is lehet belőle vagy kettő — elfelejtett számolni páni félelmében, amely vagy egy félórája ragadta hatalmába és nem eresztette mind e pillanatig. „Nem vagyunk hősök" — szólt hozzá Laszka, a tagbaszakadt darabos Laszka azon az agyondohányzott hangján még a vacsora előtt, „ne játsszuk meg a hőst, nem áll ez jól nekünk". De a sötét selyem alatt a kötelékekben függő férfi most maga is meggyőződhetett róla.

Egész egyszerűen félt. Egy olyan ember állati, marcangoló félelme fogta el, aki két hónapja egy gyakorlóugrás után látta Josífek törött bokáját, látta, amint a legény csodálkozva, eltorzult arccal mered saját lábujjaira, amelyek megfordultak tengelyük körül. Azóta gondolt is erre, meg nem is. Josífeket elszállították, és ha egyszer az ő szerencsecsillagát is felhők takarnák el, úgy az ugrótér közelében ott áll egy ósdi, sebtében és primitíven átfestett mentőkocsi; a motor dohog, a kormánykerék mögött ott ül Gleb, az öreg tartalékos, és a motorházon a még idősebb Abramov főhadnagy, aki egy pillanatra se venné el szemétől a távcsövet.

Most azonban sötétségbe zuhant, és rettegett attól a másodperctől, amikor tehetetlenül függő lába a láthatatlan szántóföldnek ütközik, és idegen segítség nélkül fel sem tud kelni a földről. Csakhogy itt nem Gleb és Nyecsitajlo fogja öt hordágyra fektetni, a lábát pedig nem Abramov főhadnagy durva és rövid, mészfehérre mosott ujjai rángatják majd helyre.

Félelem borzongatta az idegeit akkor is, amikor rámordult a repülőgépben a kísérőre. Nem is ismerte, Laszka csak a felszállás előtt néhány perccel mutatta be neki, amikor a dzsipből kiszálltak az elsötétített tábori repülőtéren, a hoszszú, sötét, farokkal és uszonyokkal egyebetákolt szivar irdatlan teste mellett. Még csak meg se nézte jobban, és a fiatal hadnagyocska válaszából csak annyit jegyzett meg magának, hogy kemény, tőrölmetszett nyugat-szlovákiai tájszóiással beszél. A kísérőtől egyébként semmi mást nem akart és nem is várt, csak azt, hogy ismerje a vidéket ahol majd jeleznie kell: itt ugorjon ki a Dakotából. Míg átrepülték az arcvonalat — az pedig csak néhány tessék-lássék lövéssel adott életjelt magáról, inkább csak úgy, kötelességből, nem is remélve, hogy bármit is eltalál — megfeledkezett mindenről, csak az esetleges szerencsétlen földet éréstől félt. Fel sem merült benne, hogy a nyugat-szlovákiai származású hadnagy, aki úgy ismerheti a leugrás helyét, mint a saját tenyerét, ebben a sűrű, közönyös sötétségberr nem tudja majd megkülönböztetni a folyót az erdőtől.

De hát hatalmába kerítette a félelem, és akkorát mordult a hadnagyra, akár egy taknyos kölyökre. Megsértődött ? Vagy nem? Tudja isten, talán már hozzászokott. Jorik először repült át a frontvonal fölött, ez meg talán minden éjjel errefelé röpköd. És a Dakota kemény padjain ülő emberek sokfélék. Mindenkit nyom vagy gyötör valami...

Nyújtott lábbal ért földet, mert idejekorán észlelte a sötét tömeget, amely alulról sebesen közeledett feléje, de nem találta el a távolságot, belekapaszkodott a kötelékekbe és korábban húzódzkodott fel, mint kellett volna, karjai nem sokáig bírták a terhet, ismét lazított, de akkor már a két lába is kalimpált, és nem ütközött a talajba olyan keményen, mint a gyakorlatokon. Mire ráébredt, hogy szerencsésen, sérülés nélkül ért földet, hogy épségben maradtak a karjai, teste, és főleg mindkét lába, még egyszer hányinger fogta el a túlfűszerezett, túlzsíros vacsorától, a derekát övező szíj kegyetlenül szorította a hasát, s hirtelen úgy érezte, hogy csapdában vergődik egy háló alatt, és most azonnal megfullad.

A finoman simuló ejtőernyő betakarta testét, és képtelen volt kievickélni alóla. Feltérdelt, hogy elérje a kés nyelét a zsebében. Lenyomta a rugót, csattant a penge, kiugrott, és a selymes takaró alá ismét behatolt a hideg, fagyos légáramlat.

Egy rétet látott maga körül, talán egy cseppet lejtős volt, de egyenes, lágy; más semmit nem észlelt. Még egyszer bemászott az ejtőernyő alá, hogy rávilágítson a karórájára. Közelgett az éjfél utáni egy óra, s mostantól fogva már csak az idő parancsolt neki.

I

Csak az idő döntheti el, folytathatja-e útját; eléri-e a vasutat valahol itt a közelben vagy bárhol úgy, hogy még sötétben szálljon fel a munkásvonatra, amely kora reggel pirkadatkor döcög be Bratislavába. Fia ez sikerül, el kell majd vegyülnie a pályaudvarról kiáramló tömegben, nem tartózkodhat az utcán egyedül, még gyanússá válhatna. Csak fürge lábai, amelyek szerencsére nem sínylették meg az ugrást, no meg a mindenható idő döntik el, hogy ez a hajnal Bratislavában éri-e, vagy végig kell majd feküdnie az egész napot és az éjszaka jó részét valahol a bozótban, vagy isten tudja, milyen gödörben.

— Sekule — olvasta fennhangon az ovális táblán levő feliratot, és vadul elkáromkodta magát.

Valahol a Feh'ér-hegy és Senica között kellett volna földet érnie. Közelebb a Tmava felé vezető vasúthoz, de messzebb minden olyan veszedelmes helytől, ahol helyőrségek lehetnek. Parancsuk úgy szólt, hogy kerüljék ki Fllboké környékét, nehogy egyenesen a katonai gyakorlótérre szálljon le. Márpedig őt pontosan ide dobták le, jó negyven kilométerrel nyugatabbra. A sötétben, abban a sűrű, rosszindulatú, ellenséges sötétségben nem nyújtottak semmi támpontot a városok fényei, sem a hold által megvilágított kontúrok, legfeljebb a vasút fémcsíkjainak csillogása, olykor egy-egy mozdony szikrái — amit a németek se tudnak elsötétíteni — vagy a vizek tompa felvillanása.

Csaknem egy órába telt, amíg óvatosan körüljárta a falut, elkerülve annak négylábú őrzőit. A vasúti jelzőberendezések drótjai magasan íveltek, át kellett bújnia alattuk, átcsusszanni a pályatesten, és csak ezután hasalhatott le a bokrok között az állomás közelében. Karórájára nézett, eszerint pontosan három órát bolyongott. Bratislaváig két órát kell

utaznia, vagyis ha körülbelül fél ötig nem indul innen vonat, vissza kell húzódnia az erdőbe, legalább egy óra járásnyira a vasúttól, a falutól, az országúitól, nehogy valaki észrevegye.

Az ejtőernyőből csak egy kis darabkát tartott meg magának. Mégsem szállhat vonatra koszos ruhában és mocskosán. Ez is csak akkor jutott eszébe, amikor már kikaparta a gödröt, a derékszíja és pisztolytáskája már ott hevert benne, s éppen gyűrögette a finom, sima selymet és kötelékeket. A pisztoly ekkor már a bal hóna alatt lapult és kegyetlenül nyomta. El is határozta, hogy amint először levetkőzhet, megigazítja pisztolytáskáját és a szíjat; csak addig hordta a fegyvert a derékszíján, amíg nem tudta mi vár rá a földön. Levetette a kényelmes, bő kezeslábast is, amely az öltönyét védte, jól megtaposta, hogy kevesebb helyet foglaljon el a gödörben, s utánahajította a zsákot is, de előzőleg egy irattáskát és egy télikabátot csomagolt ki belőle. Búcsút vett az ejtőernyőtől is — azon az egy darabkán kívül, amit most maga alá terített —, majd betemette a gödröt, és simára taposta a földet a bokrok között.

Fliányzott a cigaretta. Az utolsót még a repülőgépben szívta el, de itt a földön már fegyelmezett katonává vált, aki ugyan alig használt szürke öltönyt visel, de mégis katona, és köteles uralkodni magán. Mindenekelőtt önmagán. A vadonatúj, még meg se fakult csillaggal díszített egyenruha egy zsákban gyúródik, amelybe könyörtelenül begyömöszölte szerény katonai ingóságait. És mert ismerte a katonai hírszerzés hadtápegységeinek gazdálkodását, tudta, hogy soha többé nem látja ezt az egyenruhát. Fia ezt túléli, majd kap egy újat. Keserűen elmosolyodott, mert e percben, amikor itt hasal, és azért imádkozik, hogy a sekulei állomásfőnöknek vagy a baktemek na legyen kutyája, vagy hogy a közelben ne vezessen olyan ösvény, amelyen az emberek az állomásra járnak, egy újabb csillag víziója a váll-lapon — ha túléli ezt a kalandot — ostobaságnak tetszett.

14