A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-07 / 50. szám
gyakoroltunk. A múlt év végén ugyan volt egy kisebb megtorpanásunk, de szeptember közepétől újra teljes eröbedobással készülünk. Hetente kétszer-háromszor is összejövünk, mert újabb számokkal szeretnénk bővíteni a repertoárunkat. — Attila, három év alatt bizonyára alaposan megismerted iskolátok kulturális életét, hiszen az ifjúsági szervezeten keresztül részben irányítója is voltál. A Bystricanka együttest, amelynek magad is tagja vagy hova sorolnád a többi között? — Tény, hogy a mi együttesünk a fiatalabbak közé tartozik. Iskolánkban vannak komolyabb hagyományokkal rendelkező együttesek is, mint például a Hron népi együttes, amely már évek óta sikeresen képviseli gimnáziumunkat a hadsereg kulturális csoportdani radnóti kisnemeseket arra kényszerítette az élet, hogy ha ők maguk lejjebb is csúsztak a tülekedő időben, legalább a kitaníttatott gyermekük kapaszkodjon meg az eszével, töltsön be valamilyen vármegyei tisztséget, mint elszegényedett, de „ügyes és szorgalmas hétszilvafás ivadék" ... így aztán majd minden radnóti kisnemesi családnak volt értelmiségi ága is! Hogyan van ez most? A tanítónők összenéznek, gondolkoznak, s kisvártatva felváltva mondják, hogy a faluból sokan eljárnak tanulni ma is. A Kassai (Kosice) Magyar Tanítási Nyelvű Ipari Szakközépiskolába, műszaki főiskolára, gimnáziumba és közgazdasági szakközépiskolába. A taníttatás hagyománya nem szakadt meg, sőt kiszélesedett, s ma is betöltenek radnótiak fontos tisztségeket. Jónás László a Rimaszombati Jnb iskolaügyi szakosztályának tanfelügyelője. Ferencz Dezső a szlovákmagyar tagozatos közgazdasági szakközépiskola igazgatója Rimaszombatban. Pósa Zoltán — Bíró a füleki (Fifakovo) Drevona mérnöke stb. Néhány cigány származású tanuló a Kjövecsesi (Strkovec) Mezőgazdasági Szaktanintézetbe jelentkezik, s a Bátkai Állami Gazdaságban helyezkedik el. A radnóti nők egy része a rimaszécsi Tesla fióküzembe jár dolgozni. A férfiak az állami gazdaságban és építkezéseken keresik a boldogulásukat. A tejgyár most raktár. Átsietek a hosszú és széles iskolaudvaron, amely nagyszerű játszótere a tanulóknak szünetek idején. Pósa Ferencékhez Stefkáné Magyar Klára is jön velem. Mintha személyesen akarna „visszaadni" eredeti gazdámnak. Utcára néző, háromablakos ház ajtaján kopogtatok, de nem ülök be mindjárt a nappali jainak seregszemléin, az alkotóversenyeken, de a civil lakosság előtt is. Erre az utóbbira nagy súlyt fektet iskolánk parancsnoksága, mert tudja, hogy a közvéleményt legjobban így lehet meggyőzni, hogy mi nemcsak egyszerűen katonai iskola vagyunk, hanem minden tekintetben álljuk a versenyt a civil gimnáziumokkal. A Hron együttesünk, gyakran fellép népi mulatságokon és ünnepségeken. Utána mindenki kérdezősködik, hogyan élünk, hogyan tanulunk, van-e szabadidőnk, nem túl szigorú-e az iskola, szóval ez az egyik legjobb módja a toborzásnak. Persze nem hiszem, hogy a mi gimnáziumunknak túl nagy szüksége lenne a „reklámra", az utóbbi években már-már válogatni is lehet a felvételi vizsgákon. Mi ezzel a „nyitással" elsősorban azt szeretnénk megmutatni, hogy életre és alvásra berendezett konyhába. Szétnézek előbb a lakásban. Magam szeretnék rátalálni a családládára. A gömöri elnevezésű hátsóházban Pósa Lajos képe néz rám. A Pósa család címerével. Jobban körültekintek a helyiségekben, de a családláda nincs sehol. A ház gazdája segít rajtam, amikor már hervadozni kezd a kedven. Megmutatja a padlásfeljáró létra közelében. Úgy ragadom meg az egyik végét, mintha kinccsel lenne tele. Visszük a mindenes konyhába, ahol Pósa Ferenc felnyitja a fedelét. A Tompa Mihály sírjában nem volt semmi, a ládából azonban rögtön előkerül a címeres kutyabör: „Nos' Leopoldvs deigratia". A sok értékes papírlap közül azt halászom ki, amelyik a Nagy-Pósa család közös pénztárának 1902-ik évre szóló jegyzéke. Huszonkilenc Pósa nevűt számolok meg rajta! A családládában őrzik a Gömörmihályfalván (Gém. Michalovce) született Forgon Mihály Gömör-Kishont vármegye nemesi családai című kétkötetes könyvét is. Rejtett fiókja is van. Pósa Ferenc megmutatja kinyitásának a fortélyát. — Mi lesz a családládával? — kérdezem tőle. — Elkerül majd innen is valakihez. Én Pósa Elemértől „örököltem", aki munkás volt. Már a temetőben pihen. — És Pósa Lajos? A hátsóházban van a címeres képe. — Közeli rokona volt a nagyapámnak. Lánya, veje eljártak Radnótba. Szívesen lubickoltak a Balogban. Nagyapám még öltözőbódét is csinált nekik. Ha itt voltak, nála laktak. — Tanult az iskolában Pósa-verseket? — Hogyne. Az iskolai ünnepélyeken csak nem csupán katonai szakembereket akarnak belőlünk nevelni, hanem azt akarják, hogy minden téren művelt emberek legyünk. Persze nemcsak a népművészet hagyományainak ápolását tartják fontosnak. Törődnek azzal is, hogy megfelelő szórakozási lehetőségeket biztosítsanak iskolájuk valamennyi tanulójának, akik mint fiatalok nagyon szeretnek táncolni. Igaz, náluk lányok nincsenek, de ez nem probléma. A baráti iskolákból szívesen jönnek ha hívják őket. A Junior tánczenekaruk is népszerű lett a környéken, de megismerhette őket a katonai ifjúsági alkotóverseny szakmai zsűrije és közönsége is. KAMOCSAI IMRE A szerző felvételei az ő verseit fújtuk. „Nemesradnót helységében Születtem én a felvégen Egyszerű kis szalmás házban", majd tovább, „Az én kedves szülőföldem Fekszik egy szép kies völgyben ..." Sok költeményét, verssorát fejből tudom. Jó érzés volt hallani Bodon Lajos tanítómtól, hogy falunk szülötte kitűnő gyerekverseket írt, kitűnően szerkesztette az Én Újságom gyermeklapot, s kitűnő dalszövegeket költött Dankó Pista nótáihoz. — Dezső fia egy osztállyal járt tőlem lejjebb a negyvenes évek rimaszombati gimnáziumában. Hol van most, mit csinál? — Rimaszombatban lakik saját családi házában. A járási mezőgazdasági felvásárló üzem személyzeti osztályának vezetője, és a CSEMADOK helyi szervezet elnöke. — Radnótban is az volt — szólal meg most az eddig figyelmesen hallgató Stefkáné Magyar Klára. — Tavaly nagy Pósa-ünnepséget tartottunk, és ő volt a fö szervezője. Pósa Tünde és Pósa Tibi negyedik osztályos tanulók nagy nevű rokonuk költeményeit szavalták a szobornál, az idősebb asszonyok meg Dankó—Pósa nótákat énekeltek a kultúrházban. Az akkor még csak tizennégy tagú ifjúsági klub tagjai is közreműködtek. Emlékezetes nap volt. Aztán már nem beszélünk semmiről, mintha kifogytunk volna a szóból. A családládába visszakerülnek az értékes iratok, amelyeket nem az egér rágott meg, az idő tépázott meg alaposan. A végig hallgatag Pósa Ferencné mond annyit, hogy már biztosan megéheztünk, és vacsorával kínál. Nem szalonnával és kenyérrel, ahogy a ládát felnyitó családgyűléseken, hanem a változatosság kedvéért most jóízű, füstölt házikolbásszal. MÁCS JÓZSEF Csak egy percre... Sokoldalú, érdeklődő embernek, s főleg kitűnő szervezőnek ismertem meg Vajda Gézát néhány évvel ezelőtt a CSEMADOK bratislavai óvárosi szervezetének gyermekklubjában. Beszédéből, egész lényéből az a határozottság áradt, amely a társaságban sokat mozgó embereket jellemzi, amely meggyőző, de soha nem tolakodó. S melyet leginkább egy szervező titkári munkakörben lehet megtanulni. — A Szlovák Zeneszerzők Szövetségében az előadóművészek alkotóbizottságának szervező titkára vagyok, idestova 3 éve. Körülbelül 120 élvonalbeli előadóművész tartozik hozzám 300 tagunk közül. A munkám abból áll, hogy előzetes megbeszélések alapján hangversenyeket szervezek komolyzenei előadóművészeinknek. De vannak seregszemlék, fesztiválok, melyekért én felelek: például a Fiatal Előadóművészek Seregszemléje Trencianske Teplicében, vagy a Mirbach-palotai hangversenyek. Az új zene hetére kiszemelt művekhez, amennyiben a szerzőnek nincs konkrét kívánsága, én keresem a megfelelő előadót. Mivel mi a Kulturális Minisztérium irányítása alatt álló, művészeket tömörítő szervezet vagyunk, támogatjuk, egyengetjük tagjaink útját a legmagasabb elismerések felé is. És mert szavunknak súlya van, ajánlhatjuk például előadóművészeinket állami díjakra, kitüntetésekre, címekre. Az én gondom kidolgozni ezeket a javaslatokat. — Ezek szerint a művészeket nemcsak szakmai, hanem emberi oldalukról is ismered! — Rátapintottál a lényegre! Talán azért is jutottam ebbe a munkakörbe, mert előtte két évig a TV-ben dolgoztam: a Musica Viva zenei magazin dramaturgja voltam. — Aktív zenésznek kell-e lennie egy olyan embernek, aki a zene elméleti illetve szervezési kérdéseivel foglalkozik ? — Nem kötelező, de amit az ember gyerekkorától végzős konzervatorista koráig megtanult, azt nem felejtheti el. Zeneiskolában akordeónon tanultam játszani, ezt folytattam a konzervatóriumban is, csak itt még hozzájött a pozon, továbbá a kötelező karéneklés, az utolsó években pedig dobolni és dirigálni tanultunk. A későbbiekben ez is nagyon jól jött, hiszen 12 felejthetetlen évet töltöttem az Ifjú Szívek énekkarában a karnagy asszisztenseként. — És nem gondoltál arra, hogy valamelyik mellett kikössél? — Van egy elmélet, amely szerint az akkordeónisták csak szűk körben, zeneiskolai, konzervatóriumi és most már főiskolai tanárokként érvényesülhetnek. Csupán a legjobbaknak adatik meg, hogy előadóművészekké váljanak. Úgy éreztem, nekem ehhez nincs elég tehetségem. Jobban kezdett érdekelni a zenetörténet, amelybe már a konzervatóriumban belekóstoltam, s amelyből a Komensky Egyetem Bölcsészkarán diplomáztam. — Mostani beosztásodban marad-e szabad időd munkán kívüli dolgokra is? — Úgy érzem, egyelőre nem alakult ki a pontos életritmusom. Túl sok időt szentelek a zenének. Rengeteg hangversenyt hallgatok meg, és sokszor utólag érzem, hogy szelektálni kellett volna. De most már kezdek merészebben válogatni. Elsősorban a hazaiakra összpontosítok, ez meg, sajnos, a külföldiek rovására megy, dehát valamit fel kell áldozni. Sokat járok vidéki hangversenyekre, seregszemlékre, fesztiválokra is. Nagy Ildikó A Junior tánczenekar 13
